Magyar Polgár, 1886. július-december (20. évfolyam, 146-294. szám)

1886-11-22 / 268. szám

Huszadik évfolyam. Előfizetési díjak: [gitt évre...................................16 frt. félévre..........................................8 frt. Negyedévre..........................................4 frt egy hóra ... ... 1 frt 60 kr Mindennapi elárusításra helyben, az elárusítóktól vagy a kiadóhivatalból elvive. Egy ára 6 kr — A Hirlapközvetitő iroda által elküldve 6 kr. Hirdetési dijak: Egy négyszög centiméternyi tér ára 3 kr. (párosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. — fyllttér sora 36 krajonár. — 268. szám. Kolozsvár, 1886. hétfő, november 22. SZERKESZTŐSÉG ég KIADÓHIVATAL MAGYAR POLGÁRI KÖNYVNYOMDÁJA Belkötépntcia 4. ■. Megjelenik mindennap, vaedrón ünnepnapok kivételivel. Használatlan kéziratok, nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közremények nem közöltetnek. Kaulbars megy. Talán már el is ment. A szentpétervári hivatalos lap legalább azt jelenti, hogy Kaulbars tábornok, miután ultimátumára a bolgár régensségtől a kitűzött határidőig választ nem nyert, „kénytelen ma (azaz: szombaton) reggel Szófiából elutazni.“ Bulgária és Keletrumélia összes orosz kondulai utasítást kaptak, hogy ugyanekkor szintén hagyják el állomásaikat. E szerint tehát Bulgária már szombat reggel óta meg volna szabadítva a muszka szabadítóktól. Ha a pétervári jelentés igazat mondott, akkor ma már bolgár földön nincs Oroszországnak egyetlen hivatalos képviselője sem. A tömeges elutazás ürügye az, hogy a régensség nem adott elégtételt az orosz alattvalókon különböző vidékeken elkövetett sértésekért, sőt e követelésre (mely a leghódolóbb satisfactiót tűzi feltételül) nem is válaszolt. Ez az ürügy. A valódi indok pedig az, hogy a czárnak egyfelől be kellett látnia, hogy Kaulbars és a konzulok viselkedése csak növeli Bulgáriában az ellenszenvet az oroszok iránt s nem hogy meghódolásra, de egyre erősebb ellentállásra visz; másfelől pedig tapasztalnia kelett azt is, hogy a bolgár ügyben érdekelt többi hatalmak már nem hajlandók sokáig közönyösen szemlélni a muszka gazdálkodást a Balkán-félszigeten. A bolgár régensség sietett is ekként kommentálni és megvilágítani Kaulbars sértődését. Egy szófiai sürgöny szerint, a bolgár kormány a prefektusokhoz intézett köriratban tudatja, hogy Kaulbars és a konzulok elutazásának igazi oka ama rosszalásban keresendő, amelylyel a bulgáriai eseményeket Salisbury és Kálnoky sújtották, és hogy a tábornok maradása e rosszalás következtében vált lehetetlenné. A kormány egyúttal kifejezi reményét, hogy az orosz urak elutazásával valahára vége lesz a sok rendzavarásnak és Európa veszi kezébe a bolgár kérdés megoldását. E körirat legkevésbbé sem hízelgő búcsúvétel Kaelbars tábornoktól. A bolgár kormány fölöslegesnek tartja a legegyszerűbb konvenczionális udvariasságot is a távozókkal szemben, sőt hivatalosan kinyilatkoztatja, hogy ellenség hagyja el a bolgár földet, a megvert ellenség, akit nem kell számba venni. A lenéző bánásmód, melyben a bolgár miniszterek Kaulbarsot és társait részeltetik, s eléggé bizonyítják, hogy Oroszország igen megfogyatkozott méltósággal vonul ki Bulgáriából Az utóbbi hónapok válságos eseményei megismertették a bolgár nép vezetőivel és a külfölddel ez ifjú nemzet szívós erejét és életképességét, s a Pétervárról gyakorolt kemény nyomás fölidézett egy olyan hatalmas, olyan kitartó erkölcsi ellenállást, mely amennyire emelhette a Bulgáriát kormányzó férfiak önbizalmát és önérzetét, és annyira megszerezte a bolgárokszámára Európa népeinek rokonszenveit. A muszka erőszakoskodások, Kaulbars missiója, a felháborító agitácziók — azon eredményre vezettek, hogy fölötte meggyőző módon konstatáltatok, hogy Bolgárország nem akar az engedelmes cseléd szerepére vállalkozni, hogy határozott önállósági törekvései vannak és ezekért helyt állani képes, még a hatalmas orosz birodalom ellenében is, melynek nymmusát Kaulbars veresége bizonyára nagyon megviselte és félelmességét a maroknyi bolgár nép fényes győzelme nem csekély mértékben kompromitálhatta azon kisebb nemzetek előtt, kik a mindenható czár parancsait eddig úgy szokták tekinteni, hogy azoknak nem engedelmeskedni egyenlő a megsemmisüléssel. Annak, hogy Kaulbars missiója csütörtököt mondott, az lesz következése, hogy a muszka parancsolni akarást ezután nem fogják többé feltétlen megadással fogadni, talán sehol. Amint most a bolgár nép megtanulta, úgy reá fognak jönni az orosz hatalomnak egybenmásban alárendelt többi kis nemzetek is, hogy a czár ereje nem épen végtelen és hogy a nyers erőszakkal szemben igen respectabilis sikerrel lehet alkalmazni az erkölcsi ellentállást, mely nem föltételez annyi meg annyi katonát, hanem csupán azt, hogy helyt legyen az embernek a szive és önérzettel, bátorsággal ragaszkodjék igazához. Bulgária igy tett és a piczinyke nép ellenében az északi óriás haragja tehetetlen volt. És mert igy tett, fölkeltette maga iránt más országok becsülését és csakhamar tapasztalhatta, hogy Oroszország, bármilyen hatalmas legyen is, e hatalmat csak azon határig képes érvényesíteni, ameddig más birodalmak túlkapást nem látnak viselkedésében. És mihelyt ilyet látnak benne, mihelyt egy-két idegen állam miniszterei megrovóan nyilatkoznak —Oroszország, a mindenható, a félelmes Oroszország kénytelen összepakoltatni Kaufbarsát és konzuljait és sikertelenül megretirálni a további küzdelem elől. E tény az orosz tekintélyt kétségkívül nagyon megcsappantotta a keleten. És Kálnoky grófnak igaza volt, mikor egyik közelebbi nyilatkozatában Kaulbars missióját olyanformán jellemezte, hogy az — bár sok szenvedést és kárt okozott a bolgár népnek — végeredményében mégis kedvezőtlenül végződik az északi hatalomra nézve, mert az orosz mindenhatóságba vetett hit megrenditésére fog vezetni. TÁRCZA. Jókainé halálára. A nagy színjáték íme véget ért. Ráhelyezik a hősnőt a ravatalra. S Coriolánon fölszakad a vért Sóhajtól, könytől, Róma hölgyéért. Rómának legdicsőbb leánya halva! Most sírjatok! ez a valódi vég, Kik százszor tapsolátok a művészit! Való gyász sebzi a haza szivét, S forrása bútól elvesztvén szikét, Halvány könyekben felbuzogva vérzik. Csak a Dicsőség leng a holt felett Fényben s babérral, mint éltében födte : Tapsoljatok és ne könnyezzetek' Őt felvevék a kegyes istenek, Kiben Junó szállt játszani a földre! Bartók Lajos Jókainé Laborfalvi Róza: Meg van írva a csillagokban, föl van jegyezve a történelemben és olvasható a virág kelyhében, hogy a mi fényes, annak el kell halványulnia, a mi hatalmas, annak porba kell hallania és a mi virul, annak el kell hervadnia. Az egész természeti lét egyetlenegy nagy általános törvényt hord méhében, mely nevetségesen egyszerű és kétségbeejtően rémes. E törvény így szól: Ami keletkezik, annak el kell múlnia. Ez igazság, egyszerűségénél, mindennapi színezeténél és megdönthetetlen voltánál fogva egészen bárgyúnak látszik , és megdöbbenve állunk meg, midőn hosszú fontolgatás, sok töprengő gondolkodás után a kényszerű tudatra jutunk, hogy az egész emberi nemnek minden szellemi munkája, minden lelki erőfeszítése, évezredeken át ez egyetlen, előre is legyőzhetetlennek ismert igazság ellen irányult. A küzdelem, melyet ellene folytatunk, örökkévaló. Kezdődött, ki tudja mikor? és végződni nem fog soha. Mozzanatai: Menés, Mózes, Homeros, Pheidias, Aristoteles, Justinianus, Newton. És vívmányai: a vallás, az állam, a tulajdon, a költészet, a tudomány, a művészet. Mindezt csak azért találtuk ki, hogy amaz egy borzasztó tudat ellen védelmet és vigaszt nyerjünk , mert örökké bánt, örökké zaklat bennünket. Tekintsünk bele abba a szép természetbe, melynek külső pompáját annyi poéta dicsőíti és el fogunk rémülni a látványtól, mely elénk tárul A természet borzasztó az ő örökös romlásával, mely minden keletkezésnek előfeltétele és az ő anyagának kikerülhetlen kényszereivel, melyek impozáns rendjének alapját képezik. E sok erőszakos foszladozás és kényszerű egyesülés a haos, az ősi sötétség, melyben egyetlen egy árva, picinyke fénypont van : az emberi értelem. Honnan jött ? hova megy? nem tudjuk. Miként tudott kiválni a nagy, brutális tömkelegből? nem is sejtjük. De tény az, hogy itt van. Létezik. Érezzük. Tudjuk. A szegény értelem elnémul, kétségbeesik, midőn saját megmagyarázhatatlan világánál látja az őt környező irtózatot. Ő a szabadság , és minden körülötte zsarnokság. És rémülete tetőpontra hág, midőn hosszú gyötrelem és véghetetlen önkínzás után látja, hogy nem is lát. Ekkor magában kezd kételkedni , és ő, kit semmi sem birt megsemmisítni, megsemmisíti önmagát. A skepsis őrületében az értelem egy ravaszsághoz folyamodik ; egy csaláshoz, melyet önmaga ellen irányít ; egy hűtlen hazugsághoz, melynek segélyével végig ámítja magát az örök romláson; az örök kényszerűségen, az örök sötétségen , megteremti magának — az eszményt. Teremt valamit, ami örökkévaló legyen és szembe állítja a végnélküli múlandósággal. Az eszmény szalmaszállába kapaszkodik, midőn a félelem, a kin, a kétségbeesés rázúduló árjaiban már-már alámerül. E szalmaszállat hirdeti, vallja, dicsőíti és imádja ! Az állam, eszmény, mely megállandósítja a hatalmat. A tulajdon, eszmény, mely az anyagi léten túl meghosszabbítja személyiségét. Az igazság, eszmény, mely megörökíti a tudást. A szép szintén eszmény, mely maradandó tekintélyt keres az érzésnek. És így tovább, gratiával vagy anélkül mindörökké. Da vájjon megnyughatik-e az értelem a hazugságokban ? Megállhat-e szilárdan ez önámitásban ? Nem. Hiszen először is, ő tudja, hogy az eszmény koholmány. Tudja, hogy ő koholta. Aztán pedig a múlandóság hordozója, az anyag, nem enged neki nyugtot ; örökké ostromolja, örökké támadja, örökké rongálja a vele szembe állított chimerát. Az anyag síkra száll az értelem ellen és gúnyosan szólítja : „Mit ? Ez a képzelet, ez az ábránd, ez az álom örökké való? Hányszor változtattad már ezt az örökkévalóságot? Ne hazudjál! Ne ámítsd magadat! Örökkévaló csak a változat, a múlandóság. A változat, a múlandóság pedig én vagyok. És az értelem hazugságának kínos tudatában, sápadozva érzi, hogy rajtakapták. Megszégyenítették, leverték, de tönkre nem tették. Új munkához fog. Javítja, kiegészíti, tökéletesíti alkotását. Ez új munka kellékeit azonban honnan vegye? Ismét csak önmagából ? Nem. Hiszen ez már oly sokszor kudarczot vallott. Körültekint. Ott látja ellenfelét, a természetet, a kézelfogható, örökkévaló anyagi léteit. Ehhez folyamodik. Belőle veszi a fegyvereket, melyek a további küzdésre képesítik. Meglopja ellenét, hogy rajta győzedelmeskedjék. A valóság elemeivel szilárdítja meg a képzeletet. Lemond az eszmény tisztán szellemi voltáról; megvegyíti, megerősíti ábrándját a természeti lét jelenségeivel, szóval, új idealismust talál ki, melynek neve: realismus. A tény ugyanaz: a módszer más. A realismus is csak eszmény, mely arra szolgál, hogy a természeti múlandóság kétségbeejtő látványával és tudatával szemben bennünket megvigasztaljon és megvédelmezzen. Az örökkévalóságot keressük benne is. De minthogy a realismusba belevegyült az is, a mi értelmünkön kívül mindig létezett, az anyag: a realismusban az örökkévalóságot jobban véljük feltalálhatni, mint minden más eszményben, mely tisztán képzeleti eredetű. És azon ismeretlen szellemeken kivül, kik a kezdetek átdatlan homályában elsők érték az eszményt keblükben megrezdülni, az egész világtörténeten végig azok voltak az emberiség legjobbjai és legkitűnőbbjei, kik az eszményt ily módon szilárdíták, tökéletesítők és a megsemmisülés kétségbeejtő tudata ellenében harczképessé tevék. E legjobbak sorába tartozott az az aszszony is, ki most ravatalon fekszik és kit egy egész nemzet tisztelete kisér végső nyugalomra: e kitűnőek között láttuk egy hosszú életen át tündükleni Laborfalvi Rózát, Jókai Mór nejét. A látszatnak ama színes és ragyogó világát választó tevékenysége teréül, melyet az ember azért keres föl, hogy a valóságnak képét szemlélje benne. Színésznő lett. Azon művészet szolgálatába állt, mely legmélyebben, legközvetlenebbül és legtartósabban hat az emberi lélekre. A színpad azon hely, melyen az emberi igazság legélénkebben érezteti hatalmát. Nem kívánja, hogy az, kihez az igazság fordul a tanulmány, vagy különös képesség által elő legyen készítve az igazságnak befogadására. Szive, kedélye mindenkinek van: sírni és nevetni mindenki tud. A szerencsétlenség mindenkit meghat: a félszegség mindenkit mulattat. A tudomány azoké, kik életüket vagy ennek nagy részét neki szentelték ; a költészet azoké, kik olvasni tudják : a színjáték mindenkié. Shakspere és Moliére szellemén mindenki táplálkozhatik, a világ sorsát intéző államférfi úgy, mint a kérges kezű munkás, ki műhelyéből siet a hússal-vérrel biró ábrándok házában; midőn Julia meghal, midőn Philaminte grammatizál, a herczegnő ép úgy könnyez, vagy mosolyog, mint a külvárosi polgár egyszerű eszű leánya. A színpad szelleme általános, egyetemes democraticus. E szellem tolmácsolását választotta Laborfalvi Róza élte feladatául. Pályája kezdetén egy nagy kérdés akasztó meg működésében. Miként kell e tökéletes, fényes hatalmas szellemnek kellő kifejezését megadni ? E fontos kérdésre kellett előbb a feleletet megtalálni, csak aztán válhatott lehetővé a sikeres működés. De hát nem volt meg a traditio? Nem voltak előtte a jeles és hírneves művészek, kik mesterül szolgálatának a kezdőnek ? De igen volt traditio és voltak mintaképek. A magyar színművészet, fiatal korának daczára, már csillagokkal birt , és midőn Laborfalvi Róza átvévé Kántorné örökségét, ez örökség már nehéz volt arra nézve, ki azt viselni kezdé. Létezett hagyomány; volt a műgyakorlatnak kész és elismert formulája. És épp az no Br. Kemény Gábornak, a volt közlekedési miniszternek,— mint halljuk —nincs szándékában a jövő választási ciklusra a budapesti IX. kerületben, melyet eddig képviselt, föllépni. A képviselőház legközelebbi ülése folyó hó 27 éve van kitűzve. A ház érdemleges tárgyalása azonban alig fognak deci, eleje előtt megindulhatni, miután kevés kilátás van rá, hogy a delegácziók jelenleg folyamatban levő ülésszaka még ebben a hónapban befejeztethessék. Franczia lap Kálnokyról és Salisbury- ről. A Temps Salisbury és Kálnoky beszédére visszatérve, dicséri a bolgárokat, kik szabadságukat megőrizni kívánják és kikel ama francia lapok ellen, melyek az orosz kormány eljárását helyeslik. A Temps elismeri, hog a bolgárok voltak ugyan az elsők, kik a filippopoliszi forradalom által megszegték a berlini szerződést, csakhogy e forradalom egyik nagyhatalomnak sem vágott érdekkörébe. Egyedül csakis Törökországnak volt joga a panaszra , csakhogy Törökország nem panaszkodott, miután belátta, hogy a megnagyobbodott Bulgária neki fog védelmül szolgálni Oroszország ellenében. Ha az oroszok Bulgáriát megszállnák, ez sokkal inkább sértené a berlini szerződést, mert Törökország ily után egészen ki volna szolgáltatva Oroszországnak. Nem igen lehet tehát azon csodálkozni — úgymond a lap — hogy Kálnoky Bulgáriának esetleges megszállását orosz részről igen komolyan számba eső dolognak nyilvánította és hogy Angolország is azt ígérte, hogy Ausztria Magyarországot támogatásában fogja részesíteni. A román kormány, amint ezt annak idején jeleztük volt, néhány hét előtt bizalmas kérdést intézett külügyminisztériumunkhoz aziránt ha váljon esetleg hajlandók volnának e az osztrák magyar monarchia kormányai Romániával a szerződési tárgyalásokat újból felvenni. A külügyminisztérium részéről eziránt tett kérdésre a magyar kormány kijelentette, hogy ámbár a Romániával való szerződéskötésnél bizonyosan egyedül Magyarországnak kelleneáldozatokat hoznia, kormányunk mindazonáltal hajlandó tárgyalásokba belemenni, feltéve, hogy ezek a feltétlen legkedvezményezőbb alapon indíttatnak meg. Minthogy az osztrák kormány hasonló képen hozzájárult a szerződési tárgyalások újból való felvételének eszméjéhez, a román kormány részéről — amint a B. K. értesül — röviddel ezelőtt értesítés érkezett külügyminiszteri lapuhoz, hogy kész legközelebb meghatalmazottakat küldeni ki a szerződési tárgyalásokhoz. Hogy tehát az ezen küszöbön álló tárgyalásokra adandó utasítások megbeszéltessenek, illetve megállapitassák, Bacquehem őrgróf kereskedelmi miniszter és Kalebberg báró miniszteri tanácsos ideérkeztek s egy szombaton délelőtti 10 órától délutánig óráig tartó értekezleten, melyen a közös külügyminisztérium részéről Szögyényi osztályfőnök és K.GlatZ minisztertanácsos, az osztrák kormány részéről de Bacquebem őrgróf és Kalehberg miniszteri tanácsos, a magyar kormány részéről Széchenyi gr. kereskedelmi miniszter, Matlekovics államtitkár és Mihálovics osztálytanácsos vettek részt, megvittattak azon elvi kérdések, melyek a román szerződési tárgyalásoknál valószínűleg döntő befolyással fognak bírni. Este Matlekovics államtitkár elnöklete alatt a szakelőadók több órán át tanácskozást tartottak, amely ma tovább folytattatik. Bacquehem őrgróf kereskedelmi miniszter, kit kizárólagosan a román szerződési tárgyalások kérdése hozott Budapestre s aki itt kiegyezési ügyekre nézve semminemű megbeszélést sem folytatott, szombaton este viszszautazott az osztrák fővárosba. A román községi választások. A községi választások alkalmával több helyütt nagyobb zavargás fejlődött ki. Bottusauban lovasságot kellett kirendelni, hogy az elkeseredett lakosságot féken tartsa, de a nép kőzáporral szétrebbentette a katonaságot s harczközben mindkét részről többen megölettek és megsérültek. A tömeg aztán a rendőrségi épület elé vonult, melyet csapatok tartottak megszállva, s elkergetvén a hivatalnokokat, kiszabadították a foglyokat, s aztán földig lerombolták az épületet. Állami Középiskoláinkról. — A közoktatásügyi miniszter idei jelentéséből. — Az 1885—86 iki tanévben Magyarországon 178 középiskola volt. Az előbbi tanévhez képest a középiskolák száma egygyel szaporodott. (Brassó.) A 178 középiskola közül 150 gymnasium és 28 reáliskola. Jelleg és kormányzat szempontjából középiskoláink következőleg állíthatók össze: Az államkormány rendelkezése alatt: Összesen 150 28 178 Nyolcz osztályú gymnasium van 86, nem teljes gymnasium 64, nyolczosztályú reáliskola 21, nem teljes reáliskola 7. Megszaporodott a főgymnasiumok száma az előbbi év óta 3-mal (kiegészítés útján.) Összes középiskoláinkban volt rendes osztály 1184, párhuzamos 62. Megszaporodott a rendes osztályok száma az előbbi év óta 6-tal, a párhuzamos osztályok száma 9-czel. Magyar tannyelvű középiskola volt 122, német 7, román 4. Magyar német 19, magyar, tót 1, magyar-szerb 1, német-magyar 3, román-magyar 1, szerb magyar 1, olasz-magyar 1, magyar-német-tót 13, magyar-német-román 3, magyar-német-szerb 1, román-magyar-német 1. Meg kell jegyezni, hogy a második és harmadik nyelv, vagyis a segédnyelvek a legtöbb intézetben csakis az I. osztályban használtatnak, ritkán felsőbb osztályokban. A lefolyt tanévben a 178 középiskolába 41,508 tanuló iratkozott be, vagyis 1429 el kevesebb, mint az előbbi évben; mégis a vizsgálatokig az iskolában maradt tanulók száma, t. i. 38,655, nagyobb volt mint az előbbi évben és pedig 708-al. Középiskolánkban ez fölötte nevezetes új jelenség. Bizonyítéka annak, hogy a szülők most már, mielőtt beadnák gyermeküket a középiskolába, jobban megfontolják, megvan e anyagi erejük az iskoláztatásra, s megvan-e gyermeküknél a hajlam és tehetség az iskolázásra. Innét van a kevesebb meggondolatlan próbálkozás, innét az évközben kimaradottak csekélyebb száma. A tanév végéig megmaradt 38,655 tanuló közül gymnasiumba járt 33,134, reáliskolába 5521. Az emelkedés a gymnasiumoknál csak 0.68°/6, a reáliskoláknál 9.58°/0, mi igen örvendetes jelenség. Az állami és királyi középiskolákban volt 10,358, a katholikus, községi és magánközépiskolákban 16,404, a gör. keletiekben 575, az ág. evangélikusokban 5121, az ev. reformátusokban 5842, az unitáriusokban 335 a tanulók száma. Nyilvános tanuló volt 31,754, magán 901. A magán tanulók legnagyobb számban az ev. református s a szerzetes, különösen a ferenczrendi iskolákat keresték fel. Anyanyelvre nézve magyar 27,366, német 6140, román 2181, olasz 132, tót 1733, szerbhorvát 764, ruthén 132, más nyelvű 207. Az olaszokat kivéve az előbbi évhez képest mindenütt van némi emelkedés. Hazánk különböző anyanyelvű lakosai közül leginkább a magyarok veszik igénybe a középiskolákat. Minden 100,000 magyar lakosra 443 középiskolai tanuló jut; a németeknél az arányszám 341, a szerbek és horvátoknál 124, a tótoknál 96, a románoknál 93, a ruthéneknél 38. Az összes 38,655 középiskolai tanuló közül magyarul beszélt 37391, nem tudott ma 1Q7... II..1-4xhh«J.il.d „o!qA tanulók, kik a középiskola bevégeztéig megtanulják az állam nyelvét. A mult tanévhez képest itt is van emelkedés. Vallásra nézve róm. katholikus volt 1775, gör. katholikus 1570, görög keleti 1898, ág. evangélikus 4195, ev. református 5203, unitárius 271, izraelita 7677. E számarányok az előbbi évhez képest alig mutatnak változást. A középiskolákat számukhoz képest legnagyobb arányban az izraeliták veszik igénybe 100,000 izraelita közül 1,227 jár középiskolába. Ezen arány az unitáriusoknál 490, az ág. evangélikusoknál 387, a róm. katholikusoknál 273, az ev. reformátusoknál 257, a gör. katholikusoknál 106, a gör. keletieknél 97. A 37,754 nyilvános tanuló közül jó magaviseletű volt 23,839 szabályszerű 12 918 kevésbbé szabályszerű 933, rossz magaviseletű 64. — Az előbbi tanévhez képest csekély emelkedés észlelhető a jó magaviseletü tanulóknál. Előmenetel tekintetében a következő számokat emelhetjük ki. A 38,665 tanuló közül gymn. reálisk. középisk 10 18 28) Királyi 18— 18) A* 511 fimkormány pezó alatt: Katholikus 43— 43) Községi 196 25) Magán 3 — 3) Izraelita— 1 1) 46 72 g1 18 Az államkormány felügyelete alatt: Görög kel. 3 1 4) Ev. ref. 28 — 28) Ág. ev. 23 2 25) 60 Egy. prot. 1 — 1) Unitar. 2 — 2)