Magyar Polgár, 1886. július-december (20. évfolyam, 146-294. szám)

1886-11-08 / 256. szám

I Előfizetési díjak: Agi­* eura............................. félévre................................... frt. Negyedévre.............................4 frt. fgg hóra..................................1 frt 60 kr Mindennapi elárusítá­sra helyben, az eláru­sítóktól vagy a kiadóhivatalból elvive: ggy (iám ára 6 kr — A hirlapköz­­vetitő Iroda által elküldve 6 kr Hirdetési dijak: ggy négyszög centiméternyi tér ára 8 kr. gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvez­ményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. _ nyilt tér sora 36 krajczor. — 256. szám. Kolozsvár, 1886. h­étfő, november 8. SZERKESZTŐIéO­ÉK KIADÓHIVATAL ..MAGYAR POLGÁRI KÖNYVNYOMDÁJA Belközéputcza 4. sz. Megjelenik mindennap, vanár-­óa ünnep­­napok kivételével. Használatlan kéziratok nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltétnek. Huszadik évfolyam. A háború előjelei. „A gazdálkodás, melynek nincs párja a történelemben“ (így jellemzi Smolka a bulgáriai eseményeket) újabb veszedelmet idézett elő. Orosz izgatás folytán és orosz bérenczek vezetése mellett Bulgáriában lázadás tört ki s a lázadók ideig-óráig elfoglalva tartották az egész várost. Újabb táviratok szerint a rend már helyreállit­­tatott, az összeesküvők egy részét elfog­ták, a többiek pedig elmenekültek. Oroszország tehát kísérleteket tesz, hogy polgárháború támasztása által sze­rezze meg a feltételeket, melyek Bulgá­riát hatalmába adhatják. A burgaszi kí­sérlet bizonyára ismétlődni fog más he­lyeken. A muszka rubel bőven terem és a bolgár népnek is vannak elzüllöttjei, kik megvásárolhatók a haza ügye ellen. A szegény kis ország latba vetette ösz­­szes erkölcsi erejét a hatalmas ellenség­gel szemben. Oroszország most magában a bolgár népben szedi össze az erkölcs­telen elemeket, hogy megingassa a mo­rális szilárd positiót, melyet Bulgária kor­mánya és a nép java az orosz törekvé­sek ellenében elfoglalt. Valóban, példátlan az a történelem­ben, hogy egy hatalom ekként garázdál­­kodhassék idegen földön, hozzá még olyan földön, melyhez több más hatalom fon­tos érdekei és — mondhatni­ — egy vi­lágrész békéjének érdeke fűződnek. Az orosz nyers­ erő kigúnyol és láb­bal tapos minden jogot, azon eljárással, melyet Bulgáriában követ. És mialatt ezt teszi,­­ a leginkább érdekelt hata­lom kormányaiban és népeiben egyre jobban szilárdul az a meggyőződés, hogy Oroszország hallatlan garázdálkodását már csak fegyveres föllépéssel lehet megaka­dályozni. Az osztrák-magyar monarchiát har­­czia­. hangulat lengi át, mely kifejezést nyer a delegácziók elnökeinek beszédei­ben, sőt magában a trónbeszédben is. Ő Felsége hangsúlyozza ugyan ab­beli reményét, hogy sikerülni fog a bé­ke áldásait megóvni; hangsúlyozza azt is, hogy viszonyaink a többi hatalmak­kal kitűnőek és hogy minden kormány részéről békés szándékokról biztosíttat­tunk; — de a trónbeszéd élesen kiemeli, hogy a helyzet nehéz, a bulgáriai bonyo­dalmak újabb komoly aggodalmakra ad­nak okot és a monarchia követendő ke­leti politikájaként határozottan azt az irányt jelöli meg, mely a közhangulat­tal mindenben megegyező és mely el­len Oroszország minden nap új sérté­seket enged meg magának. A kormány „fáradozásai arra van­nak irányozva, hogy a bolgár kérdés vég­leges rendezésénél, melynek a hatalmak közreműködésével kell megtörténnie, ezen autonóm fejedelemségben oly törvényes állapot létesüljön, mely a bolgár nép teljesíthető óhajait tekintetbe vévén,egy­szersmind a fennálló szerződéseknek és az európai érdekeknek is megfeleljen.“ A trónbeszéd e passusa, a mennyi­re megnyugtatja a monarchia népeit a felől, hogy az uralkodó és a kormányok nézetei, szándékai teljes összhangban vannak a közfelfogással, n ép annyira kevesbíti a béke chance-ait. Oroszország nem úgy viselkedik, hogy a békés meg­oldásban valami nagyon reménykedni le­hetne. Azon zászló­bontás ellenében, mely Ausztria-Magyarország keleti poli­tikájában a magyar miniszterelnök nyi­latkozataival nyert határozott alakot és melyet most az uralkodó trónbeszéde egészített ki, — az orosz hatalomnak nincs egyéb választása, mint meghátrál­ni, vagy provokálni a háborút. Abban, a­mi Bulgáriában foly, ez idők szerint nincs semmi jel, mely arra biztatna, hogy Oroszország hátrálni fog. Ellenkezőleg: naponta új meg új bizo­nyítékokat nyerünk arra nézve, hogy a czár és kormánya el vannak szánva a végsőig menni. A delegácziók elnökei bizonyára hí­ven tolmácsolták a trón előtt azon né­pek érzületeit, melyek nevében szólot­tak. Általános az óhaj, hogy a béke megoltalmaztassék és egy nagy háború veszedelmei, áldozatai lehetőleg elkerül­­tessenek. De Magyarországon kétségkí­vül mindenki osztozik Tisza Lajos gróf felfogásában, melyet az alábbi szavak­ban igazi magyar lelkesedéssel nyilvá­nított:­­ ha az tűnnék ki — úgymond — hogy a béke fenmaradásának árakép a trón és monarchia vitális érdekeinek háttérbe szorítása követeltetnék, a mi­ben a trónnak és hazának egy hű fia sem tudna megnyugvást találni, bizton számíthat Felséged hű magyar nemzete ragaszkodására. Ott fog sorakozni e nem­zet Felséged magas trónja körül és Fel­séged fenkölt szavára Istenért, királyért és hazáért mérlegbe veti mindenét és meg fogja védeni igazait.“ Bécsi lap a trónbeszédről. A N. Fr. Pr. a trónbeszédröl többek között a következőket írja: E trónbeszéd örvendetes ellentétet mutat a két delegáczió elnökeinek megnyitó beszé­deitől, mert minden sorából kiérzik az a bi­zalom, hogy a bolgár események okozta ko­moly aggodalmak daczára, meg fog őriztetni a béke. A trónbeszéd arra nézve, hogy mi után kellene Oroszország egyoldalú befolyása helyett Európa befolyását érvényre emelni, nem ad ugyan felvilágosítást, de az osztrák-magyar po­litika czéljául határozottan azt állítja fel, hogy Bulgáriában törvényes állapot teremtessék, mely épp úgy megfelel a fennálló szerződéseknek, mint Európa érdekeinek. A monarchiának a bolgá eseményekkel szemben folytatott eddigi tartózkodó politikáját, melyet sokan vádoltak, a trónbeszéd szintén érinti, mikor azt mond­ja, hogy a bolgár kérdés végleges rendezé­sének az összes hatalmak közbenjárásával kell megtörténnie, a­mi azt jelenti, hogy Kaulbars tábornok tehet bármit, s ha részben okkupál­­ná is Bulgáriát, a monarchia egyetlen bevég­­zett tényt sem fog elismerni, ha az nem a ha­talmak közös megegyezésével hajtatott végre. Ha ez a magyarázat helyes, akkor bizonyára Bulgáriában sem fogja eltéveszteni hatását, s meg fogja erősíteni a törvényes kormány el­lenállását, mely az orosz terrorizálásnak és a Zankovisták alattomosságának immár félig en­gedni kezdett. A trónbeszédnek az a része, mely a delegáczióktól elvárja, hogy „bizalom­teljes­ támogatásban fogja részesíteni a kor­mányt, arra látszik mutatni, hogy Kálnoky gróf az ellenzéki kritika esetére csakugyan el van szánva a bizalmi kérdés felállítani. A párbaj kérdés. Alig van az országban egyetlen törvényszék, mely előtt jelenleg pár­baj miatt legalább egy-két vizsgálat ne lenne folyamatban. A sok párbaj­ per, mely különben is eléggé igénybe vett bírósságaink teedneit már­is igen lényegesen szaporította, illetékes körök­ben mint hírlik, ismét felszínre hozta azon kérdést: összhangban állanak-e büntető törvénykönyünk­­nek a párbajra vonatkozó határozatai a magyar társadalom a jelenlegi állapotaival s nem szüksé­ges-e azokat revízió tárgyává tenni. A revízió szükségét föltétlenül szükségesnek ismerik ugyan el, de vezéreszmére nézve ez ideig még nem létesült végleges megálla­podás. TARCZA: Bécsi tárcza. E­ottak napja Bécsben. A kolera. Gyilkosság. Rém­it. Színházak. Lángeresek. Hangversenyek. Vissza­emlékezés Kolozsvárra. November 5. A halottakra való kegyeletes visszaemlé­­kezés a legszebb erények közé tartozik, s az általánosan bevett szokás alól, — az év egy napján e kegyeletnek külső pontja által is ta­gjaiét adni, — a bécsi lakosság sem tett ki­tételt. A nagyvárosi, s különösen a bécsi em­­bert gyakran vádolják közönyösséggel érzéket­­lenséggel és e vád a mennyiben csak élők hoz­atják fel, lehet jogosult, mert valószínűleg ta­poztatáson nyugszik, de ha a halottak látói, hallani és beszélni tudnának, a lefolyt ünne P®k benyomása alapján bizonyosan felemelnék rád­ szavukat a vád gyengítésére. . Lehet, sőt valószínű ugyan, hogy a baz- Soságba, a­mivel az elmúlt napokban osztály­­telláskülömbség nélkül, kiki sietett elhunyt 8z®rettei sirhalmát, emlékoszlopát, — gyakran anyagi erején felül, — külső ékességekkel él­­,t°i, a kegyeleten kívül a hiúságnak is tekin­­télyes része volt, de hát a hiúság mindig a vi­­ágot mozgató erők egyike képezte, s ha lehet érkedni az élőkkel egész éven át, mért ne le­­®tne kérkedni egy nap a halottakkal is, hi-­szen ezek nem is protestálhatnak ellene. Annyi bizonyos hogy a látvány, mit a sír­­halottak napján nyújtottak, megragadó j° a lapokkal az előtt megkezdődött a zarán­­d°kolás a temetőkbe; virágárusok, koszorú kép Szítők emberfeletti munkával alig tudtak a megrendeléseknek eleget tenni: lóvasúti és tar- 8a® kocsik, valamint a járművek minden fajta­ 18 görnyedett a kegyeletnek hódoló emberek és a koruk terhe alatt. . Tetőpontját érte e mozgalom vasárnap és délután. A központi temetőbe a kocsik 78ladatlan lánczolata, valamint az öt per­czenként indított vasúti vonatok, az emberek, gyászolók és kiváncsiak tízezreit szállították, s az ott sűrűen felállított rendőri közegek legna­gyobb erőmegfeszítést is alig volt képes a rop­pant tömegben a szükséges rendet fentartani. Az e helyen pihenő több mint 300 ezer halott örökös csöndjét felverte a nagy tömeget jel­lemző zajzsibongás. Elhunyt kitűnőségek paza­rul díszített nyughelyei körül hullámzott a bá­muló nép. Makart ecsetjére volt méltó a kép, mit M­a­k­a­r­t sírja nyújtott. Pazar látvány volt az elhunyt külügymi­niszter H­a­y­m­e­r­­­e nyughelye ie. Nem mesz­­sze tőle alusta örök álmát a korán kiszenve­­dett és Kolozsvártt közbecsülésben állott P­a­­c­o­r altábornagy. A Ringszínház égésénél szerencsétlenül jártak gyönyörű síremléke képezte a közpon­tot, hova a bámulni vágyó közönség tódulni igyekezett. Igyekezett, mert e monumentális em­lék, mely csak most állíttatott fel, a szó szo­ros értelmében hozzáférhetlen volt. Ezrek áll­tak körülötte , a közönyös nézők bámulatkiál­tásai sűrűn olvadtak össze zokogásával a gyá­szolóknak, kik a közös hant alatt porladozó kedveseiket siratták. A Bécs város által emelt remek márvány-síremléken arany betűkkel van megörökítve az együtt pihenő 382 áldozat ne­ve, 8 a nagy katastropha napja. Roppant költ­ségbe kerülhetett ez oszlop, de egy mellette zo­kogó öreg­asszony könnyei azt hirdették, hogy a nagy pénzen vásárolt márvány és arany mind csak hiú, külső pompa, mi nem nyújt sem kár­pótlást, sem vigasztalást a hátramaradottak ke­serű fájdalmában. t­z óriási temető távolabbi részeiben ke­vesebb az ember, gyérülnek a díszes sirkeresz­tek. Szegény emberek sirhantjai domborulnak itt s a látni vágyó közönség kíváncsiságát nem elégítik ki az egyszerű koszorúk. A ki idejön, hallottját siratja s áhítatát nem zavarja közö­nyös lárma. A búcsúzó nap sugarai aranyba foglalják a képet, mint térdel szülői sirján a gyermek, férje sirján az özvegy . . . A­mint a nap lemegy, mindenki indul haza. A gyalogosok száma kicsiny, a kocsin menni akarók száma nagy. Kocsi bármennyi van, mégis kevés. Félretétetett az udvariasság, s verekedéssel, lökdösődéssel igyekszik kiki valamelyik járműven helyhez jutni. S bár bo­ringként összepréselve s a hosszú út alatt e helyzetben elzsibbadva, de azzal az öntudattal, hogy a kegyelet adóját egy évre lerótta, éjjel­re mindenki hazajut. Már ki haza, ki a korcsomóba. Tény az, hogy a vendéglősök kitűnő üzleteket csináltak e napok alatt, a­ki pedig rész néven veszi azt, hogy a temetőben magát elbúsult ember onnan egyenesen a korcsmába megy, az hibá­san cselekszik. Hiszen elvégre minden bánat után vigasságnak kell jönni,­­ ha a bécsinek ezt a sör hozza meg, mi természetesebb mint­hogy sört iszik. Még pedig ott issza meg a hol van, a vendéglőben pedig sok van, ennél­fogva sokat iszik. Másfelől el van terjedve az a nézet, hogy a­ki a jövő évben ilyenkor in­kább akar sírni, mint sirattatni, annak sört kell inni. Mert a sör prophylaetium a cholera ellen, a­ki pedig a kolerát megkapja, belehal; az orvosi tudomány ma már odáig haladt, hogy ez több mint valószínű. És Bécsben a kolerától nagyon félnek. A­míg csupán a Bu­dape­stről kolerával érkezett dr. Schmidt volt az egyedüli áldozat, addig csak az újságok ijesztették a közönséget, s a közönség nem félt. Elbizakodott egészségének tudatában­­ nevette a rémképeket. De a­mióta a napok­ban egy éjjel a Panigl­gasseban felszedtek egy görcsök közt vergődő szegény csatorna tisztí­tót, kiről a kórházba konstatálták, hogy nin­csen más baja, csak kolerás, s ez a doktorok­nak annyira igazat adott, hogy félóra múlva a kolera minden tünetei között elhalt: megfor­dult a koczka az újságok és publikum között. Amazok nem ijesztgetnek többé, hanem biz­tatnak, emez pedig duplaporczió sört iszik a korcsmában, rengeteg mennyiségben fogyasztja a karbolsavat otthon, és nagyon fél mind a két helyit. Hogy az „Allgemeine Wiener Fremden- Zeitunk“ kiadója s ezen kívül becsületes 60 éves izraelita könyvnyomdász Schloszberg Jakab mint vélekedett a choleráról, nem tu­­datik, de hogy többé oka félni nincs tőle, az bizonyos. F. hó 4-én este 10 órakor a belvá­ros kellős közepén úgy nyakon szúrta szegényt egy még eddig ismeretlen gonosztevő, hogy ha­ladéktalanul elköltözött Ábrahámhoz. Az eset feltűnést keltett, s kilencz árvája iránt a rész­vét nagy. Egy napig volt miről beszélni a ká­véházakban. De ti világon mindennek vagy két vége, vagy két oldala van, s a­mint ezek egymással ellentétesek, úgy ellentéte a szomorúnak a vig. A bécsi pedig nem azért bécsi, hogy a dolgok­nak ne inkább a vig oldalaival foglalkozzék. S a­minek vig oldala nincs, az csak átmene­tileg ad tápot gondolkodásának. Legalább erre mutat az, hogy sem ha­lottak napja, sem a kolera, sem a rémhírek, gyilkosságokról, rablásokról, betörésekről mik­kel a lapok naponta bőségesen ellátják szel­lemi táp gyanánt az újságéhes publikumot, nem tudják megakadályozni, hogy a színházak, tengeresek és minden rendű és rangú mulató­helyek ne frequentáltassanak folyton a legki­tűnőbben. Értem a mozgalmat, mi az idegenek forgalma emelésére irányul Bécsben, de a ta­pasztalás azt bizonyítja, hogy ez nem vizuális érdeke a színházak­ és mulató­helyek tulajdo­nosainak. A burg színházban a shakespearei előa­dásokon ép úgy nem kapni helyet estek­ fél hét órakor, mint mikor Moser csupán a németek által élvezhető vígjátékai, vagy Sardou és Du­mas szalon drámái kerülnek színre. Az operá­ban pedig a talán igen is gyakori wagneri ze­neművek ép úgy behozzák a közönséget, mint a hetenként adott és vonzerejéből semmit sem veszített Excelsior ballet. E színházban külön­ben a jelenlegi mágnes a karlsruhei udvari éne­kesnő S­t­a­u­d­i­g­­ asszony. Hála a kitűnő ke­zelésnek a színházakban az évi zárszámadás de­­fic­itrovatja daczára a fényes látogatottságnak, mégis mindig tekintélyes szám által van be­töltve. A könnyebb múzsának hódoló három kül­városi színház műsora kellemes egyhangúságot mutat. A Carl-színház Zeller „Vagabund“ czimü operettjét mutatja be naponként. A kö­zönségnek tetszik s a színházat mindennap megtölti. A wiedeni színházban a Czigánybáró le­járta magát s egy hó óta Millöcker „Viceadmi­­rálja“ dominál. Kellemes zenéjű operett s kitű­nően adják, de aligha lesz oly tartós, mint a Czigánybáró. Bécsben Straussal konkurálni ne­héz. Végül a József­városi színházban kizáró­lag egy bohózat uralkodik a deszkákon. „Der Stabstrompeter“ a neve, írták öten, hárman a szövegét, ketten a zenéjét. Adják 18-an, s nézi naponta öt-hatszáz ember. De tömérdek az, a­ki mulatni akar, s színház csak öt van. S ha valaki mulatni akar, annak nem lehet megparancsolni, hogy ne mu­lasson. Ha pedig a színházba be nem fér, vagy előszeretettel köti össze a szellemi gyönyörű­séget a vacsorálás és sörfogyasztás szintén nem megvetendő élvezetével, felkeres egy Volks-sán­­gerest, melyek száma légió, s melyekben zon­­gorakiséret mellett megzenésítve lehet hallani a hamisítatlan bécsi dialektusban előadott napi eseményeket. Tetemesen fokozza e helyeken az élve­zetet a tányérok, poharak, kések és villák csör­gése harmonikusan egybeolvadva a pinczérek kopogásával, s az ajtócsapkodás zajával. Harap­ni lehet a finom illatú pipafüstöt, mely elő­nyösen helyettesíti a légzésre állítólag szüksé­ges levegőt. Ha akad egy egy magyar ember is, ki a kellemes ensemble daczára sem teszie merész szándékáról, hogy a műsort végig hall­gassa, megriad, meging határozatában, mihelyt a mindenütt feltalálható magyar népénekesnő hozzáfog népdalainak exequálásához. A magyar fül ellen intézett e merénylet elől menekvés csak a futásban van. Egyébiránt a­ki ismeri a természetet, hogy ezt a mulatságot nem tudja kiállani, ne men­jen oda. Menjen inkább azokba a magas szín­vonalon álló hangversenyekbe, miket­­ kezdődő A király a delegácziókhoz. A budai várpalota tróntermében szom­baton fogadta Ő felsége a delegácziókat. Az osz­trák delegátó nevében Smolka, a magyar de­­legátió nevében Tisza Lajos gr. tartott beszé­det a királyhoz. A felség válasza igy hangzott: Ha ragaszkodásuk, kifejezését őszin­te örömmel fogadom. Vegyék érte legben­sőbb köszönetemet. A Bulgáriában előfordult sajnálatos bonyodalmak, melyek az elmúlt évben a a philippopolisi kormány felforgatásával kezdetüket vették, újabb komoly aggodal­makra szolgáltatnak okot. A hatalmak egyesült fáradozásainak sikerült ugyan annak idején a mozgal­mat elszigetelni és törvényes állapotok helyreállításának útját egyengetni, de a Sophiában beállott újabb események új veszedelmes válságot idéztek elő, mely­nek fejlődése és —a­mint reménytem — békés megoldása éppen most kormányom teljes fiigyelmét veszi igénybe. Fárado­zásai arra vannak irányozva, hogy a bol­gár kérdés végleges rendezésénél, mely­nek a hatalmak közreműködésével kell megtörténnie, ezen autonóm fejedelemség­ben oly törvényes állapot létesüljön, mely a bolgár nép teljesíthető óhajait tekintetbe vévén, egyszersmind a fennál­ló szerződéseknek és az európai érdekek­nek is megfeleljen. Az összes hatalmakkal fennálló ki­tűnő viszonyaink, valamint a minden kor­mány részéről táplált békés szándék, melyről minden oldalról biztosíttatunk, reményt­­nyújtanak, hogy a keleti ügyek körül létező nehéz helyzet dac­ára, si­kerülni fog, Ausztria-Magyarország érde­keinek megőrzése mellett, monarchiánk­­nak és Európának a béke áldásait meg­óvni. Hadügyi kormányom ez alkalommal fokozott áldozatkészségüket veszi igény­be, oly szükségek fedezésére, melyek egy­részt az elszállásolási törvény alkalmazá­sából, másrészt a fegyvernemek folyton haladó tökéletes­ítéséből folynak. A kor­mány azonban arra törekedik, hogy a költ­ségek eme fokozását a lehető legkisebb mértékre szorítsa. Boszniában és Herczegovinában ez évben is minden téren a haladás jelei észlelhetők. Ez országok közigazgatása ezúttal sem igényli a közös államháztar­tás hozzájárulását. A Boszniában és Herczegovinában elhelyezett csapatok költségeiben kormá­nyom ez évben utóbbi lejebbszállítást vett kilátásba. Midőn az illető előterjesztéseknek beható megvizsgálását mindenkor kipró­bált hazafias belátásukba ajánlom; —­­azon meggyőződésben, hogy kormányo­mat, fontos és súlyos feladatai teljesíté­sében bizalomteljes támogatásukban fog­ják részesíteni, mindnyájukat szivem­ből üdvözlöm. (Hosszantartó, lelkes él­jenzés). A delegácziókból. A magyar delegáczió fogadtatása. Budapest, nov­ei. Ő felsége a magyar delegácziót 1 órakor fogadta. Pontban 1 órakor érkezett ő Felsége kí­séretével a trónterembe, hol a delegáczió tag­jai által zajos, lelkes éljenzéssel fogadtatott. ti delegáczió tagjai és az udvari főmél­tóságok az előírt szertartás szerint elhelyezked­ve, a király helyet foglalt a trónon, mire Ti­sza Lajos gr. elnök a következő beszédet in­tézte ő Felségéhez : Császári és apostoli királyi Felség! „Legkegyelmesebb Urunk! Van szerencsénk, mint a törvény értel­mében megállapított közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Felséged legmagasabb rendelete által f. év november 4. dikére Budapest fővárosába egybehívott bizott­ság tagjainak, hódoló tiszteletünket Felséged­nek ezennel testületileg bemutatni. Felséges Up! Midőn a reánk nevezendő felelősség tel­jes öntudatával munkásságunkat megkezdjük , tesszük ezt azon kettős kötelesség érzetében, hogy első helyen gondoskodnunk kell tovább­ra is a trón és a monarchia biztonságának eszközeiről, de hogy másfelől szem előtt kell tartanunk a pénzügyi helyzet követelte taka­rékosságot. Ha körültekintünk a monarchiában és látjuk, hogy úgy a nemzetgazdászat, mint a közművelődés terén mennyi az üdvösen kezde­ményezett, még félben levő munka, mely foly­tatásra, befejezésre vár, és melynek mind fenn kellene akadnia, ha a béke tartósan megzavar­tatnék : önkén­t kitűnik, hogy az ezen esetben bekövetkező vér- és pénzáldozattól eltekintve is, mily súlyt kell fektetnünk arra, hogy Felsé­ged bölcs kormányának sikerüljön a békét a monarchia számára továbbra is fenntartani. Ha az országos bizottságok évről-évre magasabb hadügyi költségelőirányzatot szavaz­tak meg, ha a magyar törvényhozás a nemzet­től újabb szolgálatokat kívánó védtörvényeket alkotott, bátran el lehet mondani, hogy tették mindezt a béke fentartásának érdekében. Mert úgy az országos bizottságok, mint a törvény­­hozás, meg vannak győződve arról, hogy a mo­narchia méltóságának és érdekeinek megfelelő feltételek mellett a béke biztosan csak úgy tartható fenn, ha a Felséged kormányának ez irányban folytatott diplomatiai actiója a kellő tekintélylyel és súlylyal bír; a­mi pedig ez idő szerint — sajnos — a teljesen felszerelt tete­mes haderő nélkül el nem érhető. De ez egy maga erre még nem is elég. E mellett okvetlenül szükséges, hogy a

Next