Kolozsvár, 1886. december - 1887. június (1. évfolyam, 1-151. szám)

1887-02-23 / 49. szám

Is­k­k­r­t IGAZKODÁS. Kolozsvár, febr. 23. (Sz.) Mocsáry Lajos nyílt levelet in­téz, a többek között az Egyetértésben, Halas városi választóihoz, igazolni kíván­ván a nemzetiségi kérdésben elfoglalt s legutóbb a magyar képviselőház f. hó 14-diki ülésén kifejtett magatartását, il­letőleg ki akarván mutatni, hogy az ő ismeretes álláspontja felel meg a 48-as és függetlenségi párt programmjának, nem, pedig, ez országgyűlési párt ama hatá­rozata, melylyel f. hó 15-diki értekezle­tében egyértelemmel kinyilvánította, hogy a Mocsáry Lajos „politikai iránya“ hom­lokegyenest ellenkezik a párt programm­­jával és törekvéseivel s a párt ehez ké­pest minden közösséget megtagadott egy­kori club­ elnökével s akkori végrehajtó­­bizottsági tagjával. A nyílt levél azt állítja, hogy Mo­csáry mindig mostani nemzetiségi poli­tikáját követte s igy az a párt, mely tiz évig elnökéül ismerte, vagy nem volt tisztában saját programmjával, vagy most indokolatlan határozatot hozott Mert a párt a függetlenség mellett mindig hir­dette a szabadságot, egyenlőséget és test­vériséget is s a jogegyenlőség folyomá­nya az, „hogy a haza polgárai nyelv­ük és nemzetiségük megtartásában és fej­lesztésében se a magyar állam, se a ma­gyar társadalom által meg ne támadtas­­sanak s ne akadályoztassanak“,­­hanem az 1868. nemzetiségi törvény mind be­tűje, mind szelleme szerint megtartassák. Ennek a nemzet „függetlensége és ön­­állása“ kivívása érdekében is meg kell történnie, épen az „osztrák sas“ ra való tekintettel s igy ő a következetes, nem ama veszélyes áramlat követői, a mely „még tiszteletreméltó, elvszilárd férfia­kat is ellenmondásba“ sodort.­­Sajnálja már m­ost, hogy a nemze­tiségek, ezeket látva azt hiszik, hogy „jo­gos igényeik“ s a magyarság „aspiratiói“ közt kiegyenlíthetetlen összeütközés lé­tezik; rosszalja Tisza Kálmán eljárását, melylyel ő is e veszélyes áramlatnak hó­dol; büszkén hivatkozik arra a fogadás­ra, melyben a nemzetiségiek magatartá­sáért részesítik s csodálkozik, hogy a sza­badsajtó emberei nem tisztelik eléggé a vélemény szabadságát. Czélja a nemzet komoly gondolkodásra intése volt s ezért nem riadt vissza a kellemetlenségtől, me­lyet magának s „esetleg tisztelt válasz­tóinak“ okozhat vala. A nyílt levél ama részét, melyben a nyilatkozó saját pártjával vitázik s melyre az Egyetértés még ugyan nem felelt, de mind e lap, mind a párt bizonynyal fe­lelni fog, mi e helyen bizton mellőzhet­jük, mert ha értette-e a függetlenségi párt saját programmját vagy pedig kész­akarva szövegezte úgy, hogy abból Mo­csáry is a nemzetiségek a maguk értelmezését olvashassák ki, az egészen az ő saját ügyök, a­melylyel minekünk, a­kik Mocsáryval mind közjogi, mind nemzetiségi irányukra nézve határozott és nyíltan hirdetett ellentétben állunk, épen semmi közünk. Szorítkozunk tehát első­sorban a nyílt levél ama vádjára, mintha a magyar állam és társadalom bármely polgárt is megtámadott, avagy akadályozott volna „nyelve és nemzeti­sége megtartásában és fejlesztésében“ s aztán arra, a­mit a nemzet önállásáról és függetlenségéről „az osztrák sas“-ra való tekintettel mond. Tesszük ezt a vé­lemény szabadsága iránti teljes tisztelet­tel s nem különben határozott kárhoz­­tatásával minden téves, vagy épen köz­­veszélyes véleménynek, a mihez épen any­­nyi jogunk van, mint Mocsárynak a maga meggyőződése hirdetéséhez. Már Mocsáry iménti képviselőházi fölszólalása alkalmával kimutattuk, hogy e jobb sorsra érdemes férfiú aberratiojá­­ban, etnikai szempontból, az a legsajná­latosabb, hogy tudva állít a tényekkel ellenkezőt, p. o. az erdélyrészi magyar közművelődési egyletet illetőleg. Fájdalom, ezútttal már nemcsak ez egy esetre nézve teszi ezt, hanem egé­szen általánosítja tételét, s a magyar ál­lamra és társadalomra fogja a vádat, hogy a nemzetiségeket nyelvek és nem­zetiségük megtartásában és fejlesztésé­ben megtámadják és akadályozzák. De, hát, uram fia, hol, mikor, kit és hogyan támadott meg és akadályozott akár az állam, akár a társadalom nyelvének ott­hon, a templomban, az iskolában, a köz­­igazgatás és igazságszolgáltatás terén, a sajtóban, az egyletekben és irodalmi intéze­tekben való használata közben? Tudjuk,­­ hogy Mocsáry, erre a nemzetiségi izgatók­­kal együtt, azt feleli, hogy a felvidéki kicsa­pott tót diákokat, a népiskolába is bevitt magyar nyelvtanítással a nemzetiségek gyermekeit, az első folyamodású bírósá­goknál a magyar beadványok benyújtá­sára kényszerített ügyvédeket, s a ma­gyar közművelődési egyletek az összes nemzetiségeket. Ha Mocsáry a tantárgyak helyett pánszláv dalokat kíván a diákoknak taníttatni; ha az állam nyelvének az anyanyelven tanított tantárgyak sorában pár órát nem kíván juttatni; ha az ál­lam fölhatalmazásával és privilégiuma mellett életmódot nyerő ügyvédek elnyo­mását látja a törvényes nyelv biztosí­tásában, a­mikor a felek szabadon hasz­nálhatják saját nyelvüket, s ha a ma­gyar társadalomnak meg akarja tiltani, hogy saját pénzén magyar iskolákat ál­lítson elveszni induló fiai számára, épen úgy, mint minden nemzetiség szaba­don teheti ugyanezt saját pénzén , ak­kor igaza van e vádaskodásban; de, ha föntartja a jogegyenlőség elvét ki­vétel nélkül minden irányban , ha az „osztrák sas“-tól félti faját s ennek ellenében a „nemzetiségi sasok“ prédá­jául akarja ugyan e fajt oda dobni, ak­kor ne hivalkodjék Magyarország füg­getlenségével, önállóságával, mert épen ezt a függetlenséget és önállóságot árulja el megannyi sasnak, a­hány felé a nem­zetiségi izgatók Magyarországot darabol­ni szeretnék. Azok a nemzetiségi izga­tók, s azt a Magyarországot, a­kiknek „jogos igényeik“-ről beszél a csakis „as­­piratiók“ színvonalára degradált törvényes intézményekkel szemben, s a­melyet coriolanusi dühében kész volna akár a vols­­cusok kezére juttatni, csak, hogy igaz­­kodó vágyát kielégíthesse. És megjegyezzük, nyomatékkal emel­jük ki, hogy a nemzetiségi izgatókkal és nem a nemzetiségekkel tesszük Mocsáryt egy sorba. Ha ismerné a tárgyat, a­melyre nézve bölcseségét oly szívósan árulgatja, tudná, hogy a nemzetiségek maguk békén, a haza iránti hűséggel teljesítik törvényes kötelességeiket, él­vezik családi, faji és felekezeti szabad­ságukat s Mocsáry ingyen se higyje, hogy az a dicsekedése, melylyel ez irányú ünnepeltetését hirdeti, a nemzetiségek összeségét s tulajdonképeni testét illet­hetné. Hanem illeti azokat a könnyű módon és hírben élni vágyó keveseket, a­kik saját aspiratióikat, melyeket Mo­csáry jogos igényeknek nevez, a nemze­tiségek köpenye alá­ szeretnék csempész­ni s­imító rágalmaikat, a magyar faj ellen, oly ügyesen trombitálják, hogy a könnyen hivők, ezek sorában Mocsáry is, maguknak a nemzetiségeknek szavát vé­lik hallani. És végre, Mocsáry, csak, hogy az „osztrák sas“-sal szakíthasson, a nemze­tiségi izgatók aspirációit is kész jogos igényeknek tekinteni, a­minek consequen­­tiáját kivonva, természetesen és követ­kezetesen a foederalismus Magyarorszá­gával kell szembe néznie. Tudjuk, hogy Mocsáry nagy nevű politikai vezére egy pillanatra, a szabadságharcz elvérzésé­­nek gyötrő keserve közepett, szintén gon­dolt a foederalismus csalképére. De ugyan­az a Kossuth Lajos ejtette el és utasítot­ta vissza utóbb e gondolatot s hirdette majdnem első alapítóként a magyar köz­művelődési egyesületek nagy elhivatását s erei az állam amaz uralkodó jellegét, a­mely szívós kitartással és úgy fönn­tartotta magát az „osztrák­ sas“ ellené­ben háromszáz éven át, mint, a­hogy ne­­gatívja, Kossuth Lajos „szava szerint is, a foederalismus minden formájának, va­­lamig ez országot Magyarországnak ne­vezik. Mocsáry, tehát, ne higgye, hogy csak a 48-as és függetlenségi párt clubja uta­sította ki köréből. Megtagadott vele min­den solidaritást valamennyi magyar or­szágos párt; tettével megtagadta őt po­litikai vezére; megtagadják a nemzetisé­gek a maguk zömében s törvényes, ha­zához hű életükkel és működésökkel s mások nem maradnak pártfeleiként,mint azok a nemzetiségi izgatók a kiknek ol­csó és nem irigylésre méltó kenyere a magyar törvényes intézmények elrágalma­­zása és a könyen hívők éljenei és ga­rassal. Ez a mit nem irigylünk sem tőlük, sem tőle. I I . A „KOLOZSVÁR“ HÁROM A SÁRGULÓ LEVELEKKEL — Elbeszélés. — Irta : ABONYI ÁRPÁD. (Vége.) Kelen rámutatott az ispánra, s nyugod­tan szólt. — Lőrincz ispán, a mai naptól el van csapva. De gonosz lett és harapós. Vigyázzanak rá kendtek, s most minden czók­mókjával a ha­tárig kisérjék. Megértették? — Meg, meg... intett mohón a kertész. Kivigyük ő kémét? — Lőrincz ispán maga fog elmenni. És elsápadva hátrált vissza az ispán. Fe­jébe szökött a vére,­­ arczán kitüzesült a seb­hely. Dadogva mondott valamit, aztán megfor­dult,­­ kirohant a teremből. — Künn futni kez­dett végig az udvaron a kert felé. A kertész alig tudott nyomába maradni. Mind kiabált utána. — Ne fussunk al ficska, hej, hé ! Minek fut? — A cselédházból örvendezve nézték ezt a hajszát. Csakhogy valahára elkergetődött a suta. Nem parancsol már, mehet már. Hajrá! Mulat­ságos agarászat keresztül a kerten. — Urficska, urficska! Estefelé ismét kiderült az ég, de a szél is még mindig élesen fújt. Hajladoztak a fák s az ágakról sárguló levelek peregtek csendesen. A kastélyban lábujj hegyen jártak a cse­lédek. Peterdi gróf elhagyta fia lakosztályát, s szobájába vonult. Nyugalomra van szüksége a betegnek, nyugodtan legyen mindenki, s a fo­lyosókon ne hangozzék beszéd. Vonuljanak el mind, hogy a beteg ne halljon emberi hangot a közelében. Vonjátok le a függönyöket,tegye­tek lobogó tüzet a kandallóba, s mérsékeljétek a függőlámpa fényét. Iván felöltözve ült karszékében. Tompa zsibongás minden tagjában, s a feje nehéz és végtelenül zavart. A rohanó gondolatok egy­mást törlik el, s néha semmire sem emlékezik. Néha világosan tud mindent, s hálás szemek­kel keresi atyját, ki kibékülni ment az ő ked­véért, s megtette a legnagyobb áldozatot, a­mit egy Peterdi tehet. Bocsánatot kért, kibékült. És nem ellenség többé Kelen, a Martha atyja. Túl pedig a szürke bizonytalanságból, mely szemei előtt lebeg , tündöklő pont csillog felé. Tiszta, szent fény... Megvilágítja a jö­vendőt, s kék lessz az ég, illatos a mező, me­lyen méhek zummognak és pillangók lebbennek játszadozva. Aztán felhő kerül az égre és or­gonahangokat hoz valahonnan a szél. — Lob­ban a láng, árnyak vetődnek a falra, és eltűn­nek hirtelen. Aranyos porszemek összekavarod­­va tánczolnak fáradt szemei előtt, s nem hall­ja a lágy orgonahangokat sem. Aztán több fel­hő kerül az égre, s fenyegető karok emel­kednek. Iván felriad és megtapogatja a széket. Álom, álom ... Nem akar látni álmokat. Felemelkedik a székről, s járni kezd a teremben. A szőnye­gek elfogják lépése neszét, tehát nem a sző­nyegedre lép, hanem a padlóra. Ez koppan; erről bizonyosan tudja, hogy jár és ébren van. De nem tűnnek el a karok, hanem sovány test nő hozzájuk és egy száraz fej, ripacsos arc­­­c­al, vörös hajjal. Ak! ismeri, ismeri: ez az ispán. Útjába kerül ez az ember mindenütt, a­hova néz. Kikandikál vigyorogva a lángokból , ott lebeg hajladozva a falon, a levegőben, a porszemekben. Csak a kezét, kell kinyújtsa és eléri. Utána nyúljon-e? Megfogja-e vékony, eres nyakát, hogy kezébe szakadjon vörös feje, s aztán meglóbálja ez utálatos fejet és odacsap­ja a falhoz, hogy szertelocscsanjon a vértelen vele... Emlékszik , egyszer megütötte már. Az a harag hirtelen futotta el akkor, mint a villám, s lecsapott gondolkozás nélkül. Minek is tette? . . . Azóta folyton nyomában van az az ember. Sápadt az arcza, kényes a szeme most is, — de a következő pillanatban t ökleit emelgeti vad káromlással, s utána les és Mártha után. Miért les? Hát ha most is les, s a­hogy kilép Márt­ha a szobából — ráemeli kezét, vagy rálő .. . És nem tud szabadulni ettől a gondolat­tól. Körül tánczolják apró koboldok , összefogód­­nak körben és taszítják, húzzák, bizgatják , eredj, eredj... Vész fenyegeti a leányt: mentsd meg. Fuss ... Iván hallgatódzik. Senki. A folyosókon csend, atyja szobájában van, s ő könnyűnek és erősnek érzi magát. Lélegzik fájdalom nél­kül, nem ingerli köhögés és nem röpköd mel­lette suhogó szárnynyal a halálmadár. És hát­ha csakugyan igaz a sejtelem. Mit érezne, ha bekövetkeznék a veszély, melyet elháríthatott volna ? Nem, nem! Ne érezze soha. Inkább akar elevenen fe­küdni a sötét kereszt alatt. Felhúzza felső kabátját, prémes sapkát nyom fejébe, s puskát emel le a falról. Hosszú csövű golyós fegyver ez, régi hűséges társa csa­vargásainak. Vállra vele. Nem akarta kilőni több­­bé a nevével jegyzett golyót, s nem is fogja, ha nem kell. De ha ki talál repülni fészkéből az a hegyes aczélgolyó — ez az utolsó lövés — szeg lövés lesz. És lecsavarja félig a lámpát. Kissé resz­ket a keze, s könnyű verejték borzong a hom­lokán, de ez természetes, hiszen lopva akar ki­érkezni. Most próbálja először, ezért izgatott bi­zonyosan. Mindegy. Lábujjhegyen kiér a folyosóra és körülnéz óvatosan. Mehet bátran , a hosszu folyosón senki se kerül eléje. A lépcsőházban se. Az udvaron se. Lenn az oszlopos tornácz végén pusmognak, de nem veszik észre, hogy Iván gróf megy ki a hátulsó kapun. Mikor pedig kiért az útra, valaki dör­­mögve beszólt társának, ki czudarul károm­kodott. — Elszökött az urficska. Hej, hej! _ Minek szalasztotta elkend... — Az ördög­! Hát nem futottam, mint egy ló ? Messze kikerüli őket, s azok nem veszik észre, hanem tovább mennek veszekedve a Ke­len udvar felé. Ő is oda akar,de most már nem megy a háznak, hanem a kertnek kerül. Ne ta­lálkozzék senkivel, csak azzal az egygyel, a­kit keres, s a­kiről bizonyosan tudja, hogy ott les­kelődik gonosz szándékkal valahol a bokrok között. Jó lepel a szürke esthomály, de most a vak éjszakát is keresztül látná. Lenn a kertek végén megmássza az ár­kot, leveszi válláról a puskát, s továb csúszik. Egész teste forró. Orrczimpái tágulnak, s fe­hér, meleg párát fú gyors lélegzéssel a hideg levegőbe. És sehol, senki . . . Száraz ág koppan, bokor susog itt-ott, s kutya-ugatás lallszik a faluból. A láthatáron pedig most bukkan elé a hold. Már a kert elejéhez ér, honnan alig öt­ven lépés a veranda. Jól látszanak fehér osz­lopai a mellől a széles orgonabokor mellől, ho­vá leguggolt. Hallgatódzik figyelmesen, s las­san hordozza körül tekintetét a szürkeségben. E perczben megnyílt túl az ajtó, s Martha lépett ki a verandára. És a perczben meg­­zörrent egyik bokor a palánk mellett. Az ispán . . . Ő az. A sovány arczával, vékony nyaká­val. Jól látja arczán a sebhelyet, szemében a féltékenységet, a vad, kárhozatos szenvedélyt, és valamit a kezében, a mit — a mitől — Mártha — Iván gróf arczához kapja reszketve a hosszucsövű puskát, s a következő pillanatban éles dördülés ver visszhangot az udvarház falán. — Aztán lárma, aztán zavar ... Kirohannak a cselédházból s fedetlen fővel jön az öreg Kelen és jön Mártha. És mig a cselédek fejvesztett kiáltozással felszakitják a kertajtót, végig a kerten az ispán fut szitko­zódva — ki a mezők felé... I e­ l­ső évfolyam. 1887. Szerkesztő-iroda: JŐTÉR 7 SZ SZENTKERESZTI-HÁZ­­ lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő kéziratok NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, a vásár- és ünnepnapok kivéte­lével. Névtelenül beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. 49. szám, Kolozsvár, szerda, feburár 23. KOLOZSVÁR Kiadóhivatal: BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM ELŐFIZETÉSI DIJAK: EgéRT, évre 16 frt. Fél évre..................8 frt Negyedévre Egy hóra Egy szám ára 6 hr. HIRDETÉSI DÍJAK: Egy □ centiméternyi tér ára 4 kr. Gyá­­rosok kereskedők és iparosok árkedvez­ményben részesülnek. Bélyegilleték min­den hirdetés után 80 kr. Nyüttér sora 25 kr. 4 frt. 1 frt 60 kr. (Kolozsvár, febr. 23.) Romániai levelezőnk írja, hogy ott az a hir jár, mikép az orosz czár egy-egy tábori szentképet osztatott ki minden orosz ezrednek, meghagyván, hogy a kép békében és háborúban úgy hordoztassék az iste­n ezred kebelében, mint egykoron a frigyláda a zsidóknál. Egészen a balkáni had­járat vallásos színezete ! Csakhogy Ausztria- Magyarország nem a török félholdat és csilla­gokat imádja. (Kolozsvár, febr. 23.) A német birodalmi választások, melyek most a nap eseménye az európai politikában, minden valószínűség sze­rint Bismarck győzelmével végződnek. Egy ber­­lini távirat arról tudósít, hogy a vidékről ér­kező hírek a szabadelvűeknek teljed és majd­nem végkép megsemmisítő vereségéről tanús­kodnak. E távirat azt mondja, hogy a birodal­mi gyűlésben alig húsz szabadelvű fog részt vehetni. Más tudósítások szerint, a választási harcz első benyomása az, hogy a számos pót­választás folytán a küzdelem még eldöntetlen. A végleg megválasztottak közül eddig határo­zottan legtöbb a nemzeti szabadelvű (a­kik tudvalevőleg Bismarck hívei), utánuk mindjárt az elszásziak következnek (a­kik ellenzik a septen­atust), a többi pártok végleg megvá­lasztott jelöltjeinek száma — a tegnap délig is­mert eredményt számítva — elenyészően csekély A szabadelvű ellenzék (ebben minden tudósítás megegyezik) vereséget fog szenvedni, ha nem is ép oly megsemmisítőt, mint a fennebb em­lített távirat jelzi. A választások eredményéről tegnapról ezeket jelentik: Eddig 71 választás eredménye ismeretes. Ezek közül 22 kerületben pótválasztás lesz megejtendő, és pedig 12 kerületben socialisták és septennatisták közt, 5 kerületben német szabadelvűek és septennatisták közt, 2 kerü­letben a centrum és septen­atisták közt, 1 ke­rületben a centrum és a néppárt jelöltjei közt, 1 kerületben a socialisták és a német szabad­elvűek jelöltjei közt és 1 kerületben a­­német szabadelvűek és a conservativek jelöltjei közt. A többi ismert választás eredménye a követ­kező : centrumpárti 4; nemzeti szabadelvű 20; socialista 5; birodalmi párti 2; conservativ 4 weil 1; szabadelvű 1. Elsass mostanáig 12 tiltakozópárti képviselőt választott. (Kolozsvár, febr. 23.) Mocsáry ünnepel­­­tetése. Mint már említettük, a nemzetiségi saj­tó egész lelkesedéssel ünnepli Mocsáryt, azon beszédéért, melyet a képviselőházban a magyar nemzeties törekvések ellen tartott. A szomorú szereplésű férfiúra az az újabb kitüntetés vár, hogy a szerb túlzók, mintegy 80 aláírással, bi­zalmi iratot fognak hozzá intézni. Azoknak, a­kik ünnepüik Mocsáryt, de azoknak is, a­kik megmagyarázhatlan műkö­désében elmezavarodást kell hogy lássanak: nagyon tanulságos olvasmány az a czikk, mely­ben lapunk más helyén a régi Mocsáryt is­mertetjük. Ajánljuk ezt különösen az ünneplők fi­gyelmébe. Ebből megtanulhatják — ad oculos demostrálva — hogy mennyire lehet komolyan venni a Mocsáry úr mostani szereplését. (Bécs, febr. 21.) A tizenkét milliomos hitel. A reichsrath pénzügyi bizottságának jelentése a landwehr s a népfölkelés felszerelésére vo­natkozó tizenkét milliomos hitelről ma oszta­tott szét. A jelentés kiemeli, hogy a nagy ösz­­szeg megszavazása főleg olyan időben, midőn különben is nagy a defic­it, a legalaposabb megfontolást igényli. A kormány előterjesztései­ből kitűnik, hogy minden nagyhatalom szaka­datlanul védképessége fokozásán dolgozik. A hangadó hatalmak békés diszpozícziói s a kor­mányok azon kétségbevonhatatlan törekvései daczára, hogy fentartsák a jó nemzetközi vi­szonyokat, a monarchia érdekeinek hatékony védelmére irányuló rendszabályokat mégis in­dokoltaknak kell nyilvánítani. A jelentés meg­elégedéssel veszi tudomásul, hogy a kormány a népfelkelési formác­iókat katonailag egyen­­ruházni és felszerelni akarja s a kormány ál­tal kért egész 11.866.055 frt megszavazását ajánlja. (Berlin, febr. 22.) Az egyházpolitikai ja­vaslat. A német kormány és a katholikus egy­ház közt fennálló differentiák kiegyenlítését czélzó javaslat a birodalmi választások napján közzététetett. A nagyfontosságú javaslat, mely öt czikkből áll, felhatalmazza az osnabrücki és limburgi püspököket, hogy egyházmegyéikben a lelkészek tudományos előképeztetése czéljá­­ból papnöveldéket állítsanak fel és azok fentartásáról gondoskodjanak. A plé­bániák tartós betöltése czéljából állami kény­szer alkalmazásának ezentúl nem lesz helye. Megszűnik az egyházi főbb hatóságok azon kötelezettsége, hogy az egyházi fegyelmi dönt­vényeket a helytartókkal közölni tar­toznak, s hatályon kívül helyeztetik az a

Next