Kolozsvár, 1886. december - 1887. június (1. évfolyam, 1-151. szám)
1887-01-14 / 16. szám
l-ső évfolyam. 1887. Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7 SZ SZENTKERESZT-HÁZ A lap szellemi részét illeti minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA Megjelenik a lap minden nap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Névtelenül beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. 16. szám, Kolozsvár, péntek, január 14. Kiadóhivatal: BELKÖZÉP-UTCA 4 SZÁM ELŐFIZETÉSI DÍJAK: Egész évre............................16 frt f*1 évre...................................8 frt. Negyedévre..............................4 frt. Egy hóra 1 frt 50 kr Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DÍJAK: Egy □ centiméternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyilt tér sora 25 kr. FORDULAT: Kolozsvár, jan. 14. (T.) A mult hó elején örvendező rezdület szállta végig az E. M. K. E. intéző köreit s innen tovább hatva a kolozsvári, az erdélyrészi, a hazai közvéleményt, a helyi és fővárosi sajtót, mert a hazarész egyik magyar egyházának első szolgája, egyháza helybenhagyásának biztos reményében, oly ajánlatot ten az egyesületnek, a melynek értelmében az egylet működése már most mindjárt annak a tőkének befektetési mértékében indítható meg, amelynek az egylet ez idő szerinti fájdalom, még csak is évjáradékával rendelkezhetik. És az örvendező üdvözlet, melylyel a Szász Domokos ref. püspök indítványa, a nemzetiségi sajtó kivételével, osztatlan, minden felőlről találkozott, annál hangosabb és természetesebb volt, mivel az egylet vezetőit a tényleges működés megkezdésének közeledtével mind nagyobb aggodalom fogta el, nézve a rendelkezésre álló aránylag csekély anyagi erőt és a rendszer és egységes terv nélkül beözönlött adatokból kitűnő óriási szükségletet. Az E. M. K. E. választmánya, deczemberi népes ülésében, épen ezért, örvendve fogadta a református püspök ajánlatát, mely 100—150 ezer forintnyi rögtöni befektetést helyezett az egylet czéljaira, saját egyháza részéről, kilátásba, oly kikötéssel, hogy az egylet a befektetés öt százalékát harminc éven át fedezze, mely idő letelte alatt maga az egyház saját erején fogna befektetett tőkéi helyrepótlásáról gondoskodni. És ama választmányi ülés nem csak örvendve fogadta amaz ajánlatot, hanem a benne lefektetett elvet eljárására nézve irányadóul nyilvánította, s fölhívta a többi magyar egyházakat is, hogy hasonló szerződési viszonyba lépjenek az egyesülettel. Ez volt a helyzet az úr 1886-dik évének végszakán — dicséret, üdvözlet, helyeslés mindenfelől s az E. M. K. E. elnöksége értesítette a ref. egyházat a püspöke ajánlatának elfogadásáról, kérve a részletes adatok beterjesztését, hogy a szerződés meg legyen köthető és fölhiva a többi magyar egyházak fönhatóságait is ez egyesülési módozat elfogadására s az egyesülettel ilyszerű szerződés kötésére. A ref. püspök, ennek következtében összegyűjtő egyháza nemzeties szükségleteinek adatait, melyekből kitűnik, hogy 119,000 frtnyi tőkének megfelelő személyi évjáradék és 53,200 frtnyi dologi befektetés az imminens szükséglet — ezt nyomtatásban a közönség s írásban saját egy-s háza kormányzó testülete elé terjeszti, mely kimondja, hogy a 119.000 .frt évi járadékot 32 évre biztosítja, azaz ezt a tőkéjét az egylet czéljaira gyümölcsözteti s magát ugyanez időre az igy befektetett tőke 1 ,8 °/C-ával megterheli, mihez képest a mostan újon alapítandó személyi járandóságokat örök időkre biztosítandó tőke 32 év alatt elő lesz teremtve; ugyanily módon befektet dologi kiadásokra további 53.200 frtot s ezt is azonkan visszahelyezi s kéri, hogy az egylet e tőketeremtő 32 évre fizesse a lekötött és más rendeltetéssel bíró tőkéje 5°/0-át, hogy ez idő alatt a most befektetendő tőkejavadalmazást kielégíthesse. Az ev. ref. igazgatótanács e határozatáról értesíti az E. M. K. E. választmányát, mely az időközben a többi magyar egyházaktól is beérkezett válaszokkal együtt ezt is kiadja, egységes jelentéstételre egy albizottságnak. És ma, az úr 1887-dik évének első hónapjában s ennek is első felében mit látunk? A budapesti lapok egy része már jan. 13-iki reggeli számukban, tehát a választmányi ülés után 6 órával, azt írja, hogy „a hangulat szerint a Szász Domokos indítványa módosítást fog szenvedni.“ A helybeli „Ellenzék“, melynek szerkesztője az indítványt nagy és szokatlan hozsánnával fogadta vala, tegnap czikket, közöl, mely rész néven veszi, hogy a reformátusok munkálata nyomtatásban közzé tétetett (egy hírlap, mely rászalja a nyilvánosságot a sajtó útján! . . .); megijed attól, hogy a nemzetiségek az önvédelmi munkát hadüzenetnek veszik (mióta mi szabad Magyarországon magyar iskolát és templomot építeni — a nemzetiségiektől való féltünkben? . . . ); azt állítja, hogy a 119.000 frtnyi tőkének megfelelő évjáradék 32 évre való biztosítása s az alatt való előteremtése nem befektetés (hiszen, ha egy egyház hivatalos magakötelezése nem megbízható, az új személyi járandóságok megfelelő tőkéi az illető állomások tulajdonába bocsáthatók), s amely végül, hogy ily szerződés kötése az egyletet 32 évre „megbénítaná“ (holott a munkálatban indítványozott „befektetések, kevés kivétellel el is fogadhatók.“) A sajtó ilyszerű fordulata után következik az egylet kiküldött hat tagú bizottsága, mely tegnapi másfél óráig tartott ülésében kimondta, hogy a szóban forgó szerződést csak legfelebb tíz évre ajánlja megkötésre , más szókkal, a tőketeremtés termékeny eszméjét elakarja ejteni, sőt az egyházakkal egyáltalán szerződésre sem kíván lépni, mert nagyon természetes, a conservativ egyház teljes biztosíték nélkül nem fektethet be tőkéjéből egyetlen krajczárt is, ha a visszahelyezésre múlhatatlan megkívántató 32 év járadékai részére le nem köttetnek. Az embernek, valóban, megáll az esze. Az egyének, ugyan, máskor és egyebekben is szokták véleményeiket, sőt nagy ritkán és nyomós okoknál fogva, még elveiket is változtatni. De itt nem egyénekről van szó. Az egylet alapszabályai, munkaprogramjaja elsősorban az egyházak útján akarják a működést folytatni. Az egyház kezet nyújt, az egylet elfogadta, jegyzőkönyvébe igtatta, fölhívta az egyházakat az adatok előterjesztésére s az egyik előterjeszti. Ezek mind pozitív képek, írott valóságok, amik nem azonkép változnak, mint az egyének nézetei, vagy talán, elvei. . . Mi hát az ok, az igazi, valóságos magyarázat, mely ezt a fordulatot megérthetővé teszi ? Igen sok a követelés ? Le kell szállítni, csak annyit kell kielégítni, amennyire az erő telik. Nem hisznek az egyház adott szavának, hogy a személyi járandóságokat kiszolgáltatja? Szerződésileg kell kötelezni, hogy az utan felállítandó állomások évjáradékainak megfelelő tőkéket (összesen 119 ezer fztot) írassa alá az állomások javára örök időkre. Ilyen kifogásokat érteni tudnánk, noha, látni való, hogy mindez a szerződés részleteihez tartozik s minderről a szerződés szövegezésénél kell gondoskodni — de az, hogy a munkálat sajtó útján való közzététele, avagy a nemzetiségi sajtó vijjongásaitól való félsz nyakát szeghesse az egy hónappal ezelőtt hozsánnával üdvözölt s áldásosnak hirdetett elvnek, a termékeny eszmének; hogy megsemmisíthesse az alapszabályok és munkaprogramja törvényeit; hogy visszacsinálhassa a decz. 12-iki választmány határozatának tényét — ezt nem értjük, nem hisszük, elképzelni nem tudjuk s meg nem foghatjuk. A 6 tagú albizottság után következik most az ad hoc bizottság, azután a január 19-iki rendkívüli választmányi ülés s ezeknek döntő határozata. Mi ezt várjuk s mást gondolni sem tudunk, mint, hogy ezek a képzelhetetlen helyett az egyedül lehetőt hozzák meg és az alapszabályok, a munkaprogramra, és a decemberi határozat értelmében fognak kiütni. És várunk még egyet — mit mondanak most és erre a fordulatra a nemzetiségi lapok ? . . . (Kolozsvár, jan. 14.) A helyzethez. Bismarck herczeg messzivánó s egész Európa A „KOLOZSVÁR" TÁRCZÁJA. FÜST. ABONYI ÁRPÁDTÓL. III. Ferencz estefelé füledtnek érezte a szoba levegőjét , kiindult. Az utczán szemébe húzott kalappal ment, maga sem tudta merre. Ismerőseit nem köszöntötte s azok sem köszöntötték. Keresztül ment a belvároson, s nemsokára abba a városrészbe érkezett, a melynek neve: „komisz fertály.“ Ti, a kiket mindennap rendes ebéd vár a fűtött otthonban, a kik meleg felsőben jártak, a kik kényelmet vásárolhattok, akik örülni tudtok nyáron a virágnak, télen a tánczteremnek, ti ne tudjatok erről, amiket írok. Ez a homály, ami körülfog, elfedi szemeitek elől a világosságot és busit... Tegyétek félre a lapokat s mondjátok : zavaros mindez és érthetetlen. Nektek, akik már nagyon éreztetek egyszer, mondom e történetet és vezetlek a „komisz-fertályba“, mely város, buczkás helyen a város végén, néhány putriból áll. Azokban laknak azok a népek, akikről ti, akik meleg felsőben jártak, nem tudtok semmit. Csak annyit, hogy vannak. De hogyan vannak és miért? Ez mind nem elég érdekes arra, hogy tudakoljátok. Ám azek az emberforma teremtések mégis vannak azért, amiért az ördög se kérdezi állapotukat, élnek úgy, mint az ég madarai mától holnapra és esznek, ha van mit, ha ad az irgalom néha, ha lophatnak olykor innen-onnan. Nemesebb indulat, mely az átkozott embert kiemelte butító szegénységéből, sohasem igen támad. Irigység, káröröm és romlottság uralkodik, melyet az éhség éleszt, s a város távoli csilláma táplál. Ahol semmi sem tiszta, semmi sem szent, semmi sem becsületes, semmi sem maradandó, semmi sem elég fönséges, hogy tiszteletet gerjesszen. Ez a komisz fertály. ám kilencz putri van egy sorban. Különbség csak a rondaságban van s a nyomorúságban. A harmadikban Iglánné lakik, a ki nevezetes személy a szennyek e kiválogatott társadalmában. Nem azért tán, mintha tiszta lábhely volna a hupás portáján, nem is, mert négy egészséges vad leánya van, de van egy igazi selyem felsője. Mit négy leány! Egy igazi felső, nem rongy, nem pamut, hanem igazi selyem. Ez, ez! Ebben a fertyályban pedig sok mindent beszélnek. Beszélik, hogy Iglánné, aki minden reggel be szokott menni a városba, egy reggel kicsi gyermeket, pillantott meg az árokban, az országút mellett. Egy csecsemőt, hímzett szegélyű, finom vánkoskába pólyázva, szőke fején csipke főkötőcskével. Minden urias, tiszta. Gőgicsélve nézegetett fel onnan. Iglánné kíváncsian tekintett rá. „Hát te lelkem, téged ki hozott ide? Gólya? Hej! haj! istennyila! Kitett, látom, a fene anyád. Ez, ez. ...“ Felemelte, s a gyermek sírva fakadt a markos kezei között. — „Ne sírj, szentem, mert visszacsaplak. Hó! Micsoda finom, illatos a párnád. Úri poronty vagy, látom. S kiteltek ugye ? Hát biz ez megesik, babám, ebben a mai világban. Mi vagy ? Fiú vagy ? Biz csak lány vagy , silány jószág vagy. Olcsó vagy. Kicsavarjam nyakadat ? Ne rijj no, nem teszem. Csicsijja, beli.“ — Itt lakunk, lelkem — mondotta otthon Iglánné,— ne rijj. Ide oda forgatja fejecskéjét a gyermek, s kis kezét szájához emelgette. — Olyan anyád leszek, mint a parancsolat, jobb, mint a ki kitett. Bizony, hallod babám, nyavalyás egy perszóna lehet az a te anyád. Kutya se hagyja el a kölykét , farkas agyonvereti magát előbb. A putrijából éles sivalkodás hangzott, ki. — Hallod, szentem, ezek az én leányaim itt benn. A kedves kicsikék. A kedves kicsikék dühös viadalban voltak odabenn. Fruzsi, a legidősebb visított, mint egy csorba fürészráspoly. Iglánné nyakuk közé csapkodott, s rivallga : — Mi baj? Fruzsinak olyat vágott a kövér mellére, ahogy erejétől telt, de az erős, sugár leány meg sem szisszent a fájdalmas csapásra. Meghunyászkodva húzódott félre, s csak onnan a szegletből nézett gyűlölködve az anyjára. — Csend, drágáim ! Letette a csecsemőt az asztalra, s maga mellé rántva Fruzsit, mutatta : — Látod? — Látom, anyám.. . . — Mi ez? — Egy gyermek, anyám. — Az, egy gyermek. Már most kinyisd kajta füledet, fiam, különben — hiszen tudod te. Elraklak Fruzsi, jaj, jaj! ember nem látott olyat, ha ennek a porontynak, kit kezedre adok, valami baja lészen. Szemedet ütöm ki Fruzsi. A leány mutatta, hogy érti. Félóra múlva Iglánné ki volt öltözve. Testén a selyem felső, fején pipacsvirágos kalapja, lábain sárgagombos topánkája. — Hopták, ide most! Megyek a policziára. Az a poronty a városé, illendő tehát, hogy tartsa. Én kaptam, én gondozom, nekem fizessen. Hát ! amig én be nem teszem a lábamat e portára, azt mondom, be ne merje ide ütni az orrát senki lélek. Értettük ? — Igen anyám, — felelte durczásan Fruzsi. S amint Iglánné elment, bevitte a házba a csecsemőt, elküldte hugát, s kiült a loczára. Onnan nézett vizsga szemekkel a füzes felé. Valami magas árny mozgott ott. Ahogy észrevette az árnyat, orrczimpája tágult, meg összehúzódott, a szemében homályos fény gyúlt ki. Kezével idegesen markolta a deszkát. — Vár.. . suttogta, s duzzadt ajkai körül elégedett mosoly villant meg, a következő perczben felugrott a lóczáról, s mint a gyik, siklott végig a kukoriczás mellett a füzes felé-A húga gúnyosan húzta félre szája szélét, mikor visszajövet nem látta. Egy paraszt. . . . Bement a házba" A csecsemő az asztalon sirdogált. Könynyel telt kék szemeit bámészkodva függeszté a leányra, aztán újra sírni kezdett, s beszopta az ujját. Ez a gyermek éhes. . . . De a leány kiment, leült a Zóczára, s vesszővel czilinderes fejet rajzolt a porba. Mire felemelte a fejét, anyját pillantotta meg, ki most érkezett vissza egy sovány, nyurga úrral, s egy városszolgával. A sovány úr írásokat vitt a hóna alatt. Iglánné magyarázott neki ujjain. Iglánné most elégülten Devetgél, a városszolga a porzót rázza le az írásokról, s a sovány ur megcsippenti a leány állát. Mennek. Iglánné a sövényig hajolt utánuk. Csak ebéd után gondolt rá, hogy kipólyázza a csecsemőt, s ágyba fektesse. Fruzsi ekkorra visszakerült, de durczásan nézte,s csak kénytelen-kelletlen segített. — Adtál enni a porontynak ? — Adtam. — Eleget adtál, mi ? Belétek csap az Isten nyila, ha valami hiba esik. — Az a baja éppen — — Iglánné reámeresztette a szemét. Tán nem jól hallott. Felnézett aztán a füstös gerendára, meg lenézett, s lassan megfordult. — Te rongyos! (Folyt. köv.) közeljövőjét érintő elementáris erejű beszéde ugyszólván még nagyobb hatást tett világszerte, mint a német birodalomban. A három élű kard villanása, mely a három császár viszonyára, a Balkán félszigeti kérdésre és a jövő német franczia háborújára vetett fényt, mint valami kisértetes lidérczke, kékes lobbadozással tűnik föl, tova és elé borzongó benyomást hagy maga után itt is, ott is. Páris, London, Bécs, Szentpétervár, Róma zűrzavaros visszhangban felel a berlini szóra s a különböző álláspontot elfoglaló lapok változatos módon kommentálják a mérlegbe oly sulylyal eső e nyilatkozatot. A többség, ugyan, hajlandó a béke biztosításaként fogni föl e beszédet, mely nem csak engedékenységre fogja kényszeríteni a német birodalom törvényhozóit, hanem méltó tisztelet határai mögött is tartani a békebontásra hajlókat, de e reménykedés mögött ott lehet sejteni azt a kérdést is, hogy Németország e nagy fegyverkezésével meddig bírhatják ki a többi államok a versenyt s mikor fogja egyikük másikuk inkább a háború próbáját, mintsem az állandó erőfeszítés elemésztő állapotát választani. S valóban, e kérdés eléggé indokolt. (Kolozsvár, jan. 14.) Dózsa Dániel czikkével foglalkozik a „Gazeta“, reprodukálván annak nagy részét, s végül a következő szavakkal zárván: „A papír eltűr mindent, úgy a szép szavakat, mint a gúnytűzőket. Azt hiszszük azonban, hogy ideje volna már a papírra vetett szavak országából a tényleges tettek országába lépnünk. Az eddigi tapasztalatok azonban sajnálatos módon bizonyítják, hogy magyar polgártársaink látják, mi volna jobb, de ritka makacsággal mindig csak azt követik, mi legrosszabb.“ — A válasz tehát — láthatólag — mindig a régi, túlzóink részéről. Mindazonáltal ez nem fog minket akadályozni abban, hogy — mint eddig is mindig — ne szűnjünk meg a „szép szavak“ intézésével. Ha meg nem hallja a „Gazeta“, megértik a milliók, kiknek nem kenyérkeresetük a negáczió. Budapest, jan. 12.) A fő gymnasium tanterv. A gymnasiumi tanterv ügyében bizalmas értekezlet tartatott a napokban Trefort miniszterelnöklete alatt. Alkalmat ez értekezletre ama körülmény szolgáltatott, hogy most fognak kibocsáttatni a gymnasiumi tanításra vonatkozó részletes utasítások a közoktatási tanács munkálata alapján, s hogy ennek kap,cián a tanterv némi módosítása is kérdés alá jött. Az értekezlet constatálta, hogy a gymnasiális tanítás tapasztalható hibái nem annyira a tantervre, mint inkább a tanításra magára, továbbá a sok intézetben követett túlságosan enyhe eljárásra és arra vezetendők vissza, hogy a mai nap működő tanárok nagy része még nem bír a kellő képzettséggel, mivel a törvény rendelkezései a régibb szolgálatunkat érintetlenül hagyják. Egyetértőleg ki lett továbbá emelve a reális tudományok, tanításának általán kielégítő volta, ellenben hangsúlyoztatok az eredmény elégtelensége úgy a latin, mint a német nyelvben, nem különben a magyar irodalomban és a földrajzban. Az előbbiekre nézve a hiba a módszerben látszik rejleni, mire nézve ez utasításokkal némi javítás lesz elérhető. A magyar irodalom és a földrajz tanításának jobb sikere érdekében valószínűleg tartalmi módosítás lesz szükséges, valamint revisió alá fog kerülni a földrajzi tanításban követett módszer, s ezzel kapcsolatban a földrajzi tankönyvek is. Helynevek és népfajok. Magyarország több, mint 12,000 községe között kétszázan felül vannak olyan községek, melyek egyes hazai, vagy külföldi, avagy egykor szerepelt, de a történet színpadáról immár letűnt népfajokról vannak elnevezve. A magyar népről (Magyar, — Megyer, — Székely nevekkel) 146; az oláh, vagy román népről (Román és még sokkal több Oláh előnevekkel) 91; a német népről (Német, Németi, Nénaedi, Szász nevekkel) 169 ; s végül a szláv népfajokról (Tót, Tóti, Orosz, Oroszi, Rácz, Szerb, Csehi, Horváth, Horváti sat. nevekkel) 213 község van elnevezve az országban. Ezek együtt véve 619 községet tesznek ki. Nagyban és egészben véve igen-igen csekély kivétellel, bizonyosnak mondható, hogy az egyes népfajok nevét viselő ilyen községek azért kapták ezen, vagy azon népről neveket, mert azokban eredetileg ezen vagy azon népfaj lakott kizárólag vagy túlnyomóan. Olyan község vagy telepnek, amelynek eredetileg túlnyomó, vagy kizárólag tót lakossága volt például, nem adtak a régiek „Német“jelzőt a nevéhez, épen úgy nem kapott „Tóti*, vagy „Tót“nevet, illetőleg előnevet az olyan község vagy telep, a melynek eredeti lakossága péld. magyar volt és így tovább. A csekély számú eltérések, melyeknél más tekintetből adattak népnevek egyes községeknek (mint péld. Magyaróvár, Magyar Bród) olyan kivételek, melyek csak megerősítik a szabályt, hogy a községek ilyetén neveiket lakosaik fajneve után kapták. Hogy ez így volt , ennek így is kellett lenni, meglátszik abból is, hogy az említett 619 község közül 323 ban, tehát a többségben ma is kizárólag, vagy túlnyomóan (absolut majoritásban) azon népfajok laknak, melyek nevét a községek viselik. A népfajokról vett községnevek tehát meglehetősen biztos critériumául szolgálnak az illető községek eredeti ethnographiai jellegének. S minthogy ez így van, igen érdekesnek és tanulságosnak látszik, megvizsgálni, várjon most minő ethnographiai viszonyok uralkodnak eme községekben; minő néprajzi változásokat és átalakulásokat vitt véghez bennök a századok munkája. Mindig, mindenütt és minden országban, ahol különböző népfajok laknak, hoszszabb-rövidebb idő alatt egyik népfaj a másik rovására gyarapodott számban , majd egészen, majd többé-kevésbbé egyik népfaj a másikba olvadt be és szívódott fel. Úgy történt és történik nálunk is. Minket közelről érdekel ama kérdésnek lehető megvilágítása, hogy milyen mértékben és irányban történtek nálunk eme változások, átalakulások és ethnographiai hullámzások. Természetes dolog, történtek nálunk ily átalakulások és hullámzások más községekben is, mint amelyekről itt szó van, de a népfajokról elnevezett községekben történt változások a legjellemzőbbek és legtanulságosabbak, mert aránylag biztosabb alapon konstatálhatók és így felvilágosító fényt derinek a más községekben végbemehetett ethnographiai változások mérvére és irányára nézve is.