Kolozsvár, 1888. július-december (2. évfolyam, 149-302. szám)

1888-12-03 / 281. szám

II-ik. évfolyam 1888. 281. szám. Kolozsvárit, hétfő, deczember 3. Szerkesztő-iroda: fÓTER 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. s Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivéte­lével. Hlvtelenü­l beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. ELŐFIZETÉSI DIJAK: « 1 .................8 frt­............................................................ frt. «81 h­r»...........................1 frt 60 hr. Egy ndm h­a 6 hr. ^HIRDETÉSI DÍJAK: Egy □ centiméternyi tér ára 4 kr. Óyá­rosok, kereskedők és iparosok árkedve­ményben részesülnek. Bélyegilleték min­den hirdetés után 30 kr. Nyílttér stra 25 kr. A MAGYAR IPAROS. Elmondta az iparos-ifjúságnak SÁNDOR JÓZSEF. Az alapszabályilag előírt felolvasások ez idei sorozatát lévén megkezdendő, bevezeten­dő, természetesnek találtam, hogy ne szálljak le azonnal valamely szakkérdésre, mely a lát­határt elfogja szemeink elől, hanem mintegy hegyről betekintést nyújtsak az útra, irányra, mely felé hitem és meggyőződésem szerint a magyar iparos-ifjúságnak fejlődésében tarta­nia kell. Hla nem volna ez egyesület czímében az önképző- és betegsegélyező kettős jelző, le­hetetlen volna az általam vázolandó törekvé-­­ekre nézve kifejezőbbet találni,ésannyira,hogy mintegy jelkép áll előttem e helyiség érintett kettős fölirása s fejtegetésemben innen is in­dulok ki. Kettős feladat áll az ifjúság előtt ez egye­­sü­leten belől: kiképezni egyfelől a szükséges ismeretek által az elmét s a bajtársi érzés parancsa alatt segíteni egymáson a szenvedé­sekben. Valósággal az élet van kifejezve a ma­ga egészében e meghatározás által s tükröt ta­lálunk e négy falak szűk világában az emberi­ség , abban iparos osztályunk sorsára vonat­kozólag. A teljes ember az egyén és a köz két véglete között mozog, mint egy járómű, a ten­gely két ellentétes, egymást föltételező kereke fölött. Az egyén, az egyes ember a szabad­ság veleszületett végtelen tudatával iparkodik különösen értelmi, ügyességi, szellemi tulajdo­nait kifejleszteni s cselekvéseinek elhatározó, független ura gyanánt maga életét, boldogsá­gát a világgal szemben s ha lehet, a világ ro­vására is biztosítani. Előtte a tapasztalattal és az ész világosságával kizárólag a maga föl­építésére törekszik ; kiképzi magát önálló kis világgá, mely környezetének ura, parancsolója, egész a legyőzhetetlenség féktelen önérzetéig. De e törekvésében csakhamar megjelenik előtte a hasonló törekvések száza, ezere; egye­sekkel találkozik, kik ugyanerre törnek s igy az érdekek összeütközésére jutván, csakhamar m­eg e­gy e­z é­s­s­z­e­r­ű viszony jön létre em­ber és ember között, melyben az egyesnek né­melyekben és sok dolgokban engednie, lemon­dania kell, így áll elő a köz, melyet csakha­mar nem ellenségünknek ismerünk meg, mint kezdetben képzelők, hanem barátunknak, mely nélkül egyes emberként nem is létezhetnénk; nem is emelkedhettünk volna egyes emberré sem,— mert hiszen van-e tehetetlenebb te­remtés a csecsemő-embernél , van-e nagyobb szüksége teremtménynek mások támogatására a maga fejlődésében, mint az embernek? Az egyes ember jogokkal születik és lép föl a világban, a világ kötelességeket ró vi­szonzásai vállaira. E természetes viszonyból áll elő az emberi társadalom. Hogy megállhas­­sunk benne, egyfelől tehetségünk folyto­nos kifejtésére van szükségünk, de másfelől nem nélkülözhetjük, a legfenségesebb észbeli adományok mellett sem az embertársi gyön­géd segélyt, minek elismeréséből fejlődik ki bennünk a szív, a kedély, a jellem. Íme, ez, általánosan érvényes rajza az emberiségnek, a társadalomnak. S mert álta­lános érvényű e rajz, találnia kell minden rész­letre, minden csoportozatra, a társadalmi osz­tályok minden szűkebb keretére. Az iparos osztályról lévén itt szó, vele sem lehet máskép. Az ifjú, ki életpályául ma­gának az ipart választotta, kénytelen először *8 tudását szakjában a lehető legmagasabb tökélyig vinni, ügyességét az elérhető végső vonalig fokozni. Nagy föladat áll előtte. Em­­berré lenni vágyó lelke a természet legcsodé-­sabb, legteremtőbb műszerét, a kezet bírja dolgául s szemben ezzel a mozdulatlan, csak Materének engedelmeskedni tudó anyagot, mely­ből teremtenie, igen, szebb és jobb, ember szá­jára használhatóvá váló művet kell teremtenie. -á­m kicsiny dolog ez: a természetet férfikar­ul szebb és jobb természetté alakítani át s a teremtő istenhez hasonlóan folytatni,jobbítani, újjá idomítani, a­mi a természet által ősele­­m­leg születik. És különösen az emberiség ha­ladásával nő és halad e tekintetben is a ne­hézség; egyre súlyosabb lesz a kérdés, mit az azokhoz is intéz, kik­er ezekkel az anya­got átformálni éreztek magukban hivatást. Az 'Per ma már minden ágában — a hasznossá­gon kívül — művészetté vált, és úgy enge­delmeskedik a szép fensőbb törvényeinek, mint magasabb testvére, a tulajdonképi művészet. Az a szegény ősember, kinek az ausztráliai szi­geten minden szerszáma még ma is egy tűz­ben megégetett és sziklán meghegyesitett fa­dárda; az a szegény ősi indián, ki részben máig is hegyes, éles kődarabot használ fej­széül; az az ős görög, ki házát úgy épitette, hogy sár és vakolat nélkül, egyszerűen csak nagy köveket hengergetett össze és azok alá bujt, kezdetlegesebb odúba, mint egy hangya­­boly: csodálkozással néz és nézne a mi euró­pai iparunkra, istenek gyanánt imádandó lé­nyeket látván azokban, kik annyira átfino­­mítják, átgyúrják a nyers és durva terménye­ket, mintegy életet, lelket hozva elő belőlök. Hát a szegény tazmaciai vad, kinek háza egy gödör, melyben nem lakik, hanem tetejét, fa­ágakkal befedvén, arra meztelenül fölül, testét elejtett állatok zsírjával bekeni és úgy várja végig a két-három havi esős évszakot, az eső zsíros testéről az alant levő gödörházba per­­regvén alá? Mit mondana ez a szegény lény, kinek házfedűle — bőre, s kinek háza — voltaképen víztartó, mit mondana, ha iparun­kat látná? Általában a művészet egyetemes történe­te kézzelfoghatólag győz meg arról, mikép az emberiség a maga haladásában először az óriásiban kereste keze teremtésének kifejtését, mit égig nyúló épületek és faragványok által akart elérni; aztán az összhangzatosra töreke­dett, mit gyönyörű festményekben és szob­rokban ért el ; mig ma, szétszórva az ipar mil­lió meg millió apró tárgyain s egész élete min­den szükségletén keresi a szépet és tökéle­test vagy, jobban mondva mindenben keresi, el­várja azt. Mit gondol az már most, ki mester­ségének magasabb önérzet nélkül megy neki? ki nem iparkodik munkáját magasabb szem­pontból tekinteni ? nem ragad meg minden eszközt, hogy legegyszerűbb gyártmányát is a lehető remek tökélyre emelje, s minő vétket követ el, ki a modern állami és társadalmi élet által nyújtott alkalmakat nem ragadja meg valóságos önképzésre ? nem tanul, a jó és nagy emberek által teremtett ipari intézményeket és berendezéseket elhanyagolja? kinél az önkép­­zés csak puszta szó ? Ki korcsmáért, kártyáért, vagy méltatlan asszonyért, talán ok nélküli po­litizálás időlopásaiért felhasználatlanul hagyja az előtte fekvő nagy mintákat s mindenekfö­­lött nem edzi szemét a látásban, eszét az is­merésben, kezét az eszményrajzok után való engedelmeskedésben? Tegnap mondá nekem ha­zánk egyik legnagyobb neveléstani írója, ki e mellett a Nyugat viszonyainak legalaposabb ismerője, hogy ne beszéljünk addig ok nélkül iparos magyar nemzetről, míg rászóló magyar nemzetet nem teremtünk. És ez így van. Ta­nulás nélkül nincs joga senkinek megállania az élet harczát, s ha ki így elbukik, nincs jo­ga annak panaszolkodnia. Az ember a maga sorsának kovácsa. A ki magán nem akar segíteni, azon az isten sem segít. Nem hangzik könyörtelenül ez íté­let, mert könyörületre és segedelemre csak ar­ra méltónak van joga s ki magát elhagyja, az a társaságnak csak terhe, minden igazság nél­kül, hogy panasza komolyan számba vétessék. Annál inkább helyén­való azonban s an­nál szükségesebb az ügyes, munkára kész fér­fiak szövetkezése, társulása, egyesülése, bármi közös és üdvös czélra. Ez az embersze­retet követelménye, mert a legügyesebb em­ber is a változandóság és a sors keze alatt nyög s holnap-holnapután minden legjobb szán­déka mellett is elbukhatik. A társulásban, egyesülésben, szövetkezésben erő van, a győ­zelem titka van. Ebben az esetben önök egy­másnak ker­esetére való társulások áll előt­tünk Nemes czélzat, nagy, s nagyobbak képe. Ebben sok oly dolognak példáját látjuk, mit az egyes ember csak későre, nevelés által ta­nul megismerni : mért, hogy némely eszmék és intézmények áldozatot, sőt önfeláldozást köve­telnek tőlünk ? Miként ez esetben az egyes be­tegsége nyomorában elhagyatva nem birna se­gíteni magán, úgy vagyunk s még sokkal in­kább a magasabb rendű társulásokkal, szövet­kezésekkel, melyeknek neve egyház, haza, nemzet. A kölcsönös segítségre való szövetkezés volt alapja az első kereszténységnek, nagyságá­nak s pedig olykép, hogy a ki vagyont bírva, azt elretté, ellenben bajában, nyomorában a gyülekezet támogatására hivatkozott, őt tár­sai, ha megtudák, élete elvételével is büntetők. Egyezség alapja a hazának is, a min kivül embert nem képzelhetünk, a miből egyszers­mind szükségképen világos, miért kötelező min­denkire nézve a törvény s miért legnagyobb biztosítéka ez együttélésnek és boldogulásnak a törvény tisztelete. Az ipar terén különösen fontos a társu­lási erély, vagy mondjuk, szükséglet. Mi lesz különben a tőke és vagyon nélkül munkáló kézművessel életén át ? Az iparnak az az iránya, mely szerint Európa szerte gyárivá alakul át, mit tenne kü­lönben az elszigetelt egyesei, ki heti bérét el­éri s családot alapítva, napról-napra kétségbe­­esetten néz a bizonytalan jövőbe ? Nem czélom­ itt a társulás és szövetke­zés megváltó erejéről beszélni; ez egy külön s pedig hosszú előadás tárgya lehet; de felada­tomhoz képest általánosságban szükség hang­súlyoznom, hogy ápolják az érintkezés eme szellemét, mert abban Isten van. Magyarország útban van a nyugati államok mintájára való átalakulás felé; mezőgazdaságunk is már kezd helyesen mezőgazdasági iparrá átalakulni; a kézmű­ipar kezd hátrálni a nagy vállalkozó gé­pei előtt. Új és egészen más­­ nagy iparos osz­tály keletkezik államunk kebelében.Elérkeznek f el, kérlelhetetlenül nemsokára hozzánk is a ha­ladás előnyeivel ama bajok is, melyek a nyu­gat iparos osztályát olyannyira s oly kegyet­lenül sújtják s eljőnek a bajokkal, el, azok a hamis próféták is, a kik a nyugat iparosmun­kásai között megváltó új tanokat látszanak hir­detni, pedig csak a halált hozzák magukkal Azok a tanok, melyek szocializmus, kom­munizmus név alatt törvénytelen alapokon, for­radalmi úton iparkodnak a tőkével szemben az iparosmunkások számára előnyt csikarni, erő­szakolni ki, bizonyára elérkeznek hozzánk is, sokat elcsábítanak és sokat romlásba dönte­nek. Azok az összeesküvések, melyek jelszava:­­semisten, rém mester“, beszivárognak hozzánk is, hogy részesük előbb-utóbb, mint a nyugaton történt és történik, a rendőrség és a hadsereg bzuronyai végén lehelje ki szánandó, nyomo­rúságos életét. Hogy ez ne legyen, hogy törvény és ál­­lamrend ellen fölkelő czimboraság törvényesen egészséges társulással lehetetleníttessék már előre: azért kell önöknek egymás közt valódi atyafiságos érzületet ápolniuk a hamis helyett. Hogy milyen ez a valódi, hamarosan két példát hozok fel rá: egyet a cselekvő és egyet a védekező iparos­szövetkezés mezejéről. Angolországban, Roehedale nevű kis vá­rosban 28 kezdő ifjú takácsiparos oly nyom­o­­rúságban élt, hogy már hazájuk elhagyására gondolának. E végső lépés előtt azonban meg­­kísérték maguk közt a nemes értelemben vett bajtársi szövetkezést mentő eszközül, összeáll­tak, hogy közös üzletben dolgozzanak és kö­zös üzletben árusítsák el készítményeiket.Ös­­­szesen 280 írtra volt szükségük, tehát minde­­niknek 10 irtot kellett teremteni. Szájuktól el­vonva, nagy kitartás és egymás iránti bizalom után félre tettek hetenként 10 krt, míg végre az összeg együtt volt. Ekkor 35 frt bérért ki­vettek egy kis boltot s ködös, fagyos téli es­tén, az emberek szánakozása és csuforkodása közt megnyitották. Itt dolgoztak egy évig, a mikor keresetüket összeszámit­ván, osztozkodás végett 560 frt tiszta hasznot találtak. A derék férfiak azonban csak az élettartásukhoz leg­szükségesebb összeget vették föl, a többit osz­tozkodás nélkül üzletekbe fektették. Mondjam meg, mi lett tovább ? Tíz év múlva a tiszta haszon már 30.000 frt volt és ismét tíz év múlva 100.000 frt. A 28 hazátlan és házatlan takács szövetkezése ekkor fonó-és szövőgyárral bírt, mely 20.000 orsóval és 340 szövőszékkel dolgozott; raktáraikból a világ min­den részébe elvitték az árukat, e mellett volt 10 fűszerkereskedések, három czipő raktáruk, egy szabó­műhelyek, öt vágószékek és egy gőz­malmuk. Ez az egyik példa a cselekvésre nézve. Sehol sem kegyetlenebb, irgalmatlanabb követelőbb az iparossal szemben a társadalom, mint­ Észak-Amerikában. Nincs is sehol több iparos, mint épen itt, hol a kereskedelem foly­tán egy kézben fölhalmozódott pénz kizsák­mányolja, kiszivattyúzza a munkás erejét. Az amerikai iparos pedig nem fatalisztikus keleti ember, hanem igenis nagyon tanult, eszes s ér­zékeny is. Azonban, vagy talán épen ezért nem áll ki a barikádokra, hanem igazi nemes fele­baráta szeretettel ezeréves és ezeréves önse­gélyző egyesületeket, úgynevezett iparos-páho­lyokat teremt filléres hozzájárulásaiból. Kitar­tással és becsületességgel filléres tagdíjakból óriás összegeket halmoznak össze az ily mun­kás­ páholyok, melyek különben a tagok felvé­telénél nemcsak a legszigorúbb orvosi vizsgá­latot ejtik meg, de az iszákos, rest, szenvedé­lyes vagy erkölcstelen tagokat ki is ostoroz­zák maguk közül. És mi az eredmény ? Ha egy ily munkás­páholy tagja megbetegszik, munka­­képtelenné vállik, vagy ha nem saját hibájából kereset, nélkül áll: szövetkezetétől segélyt, tisz­tességes tartást, ellátást kap; az elöregedett tagtárs nyugdíjt élvez ; a beteget nemcsak gyó­gyítják, a halottat nemcsak eltemetik, de az özvegynek és az árváknak jelentékeny tőkét fizetnek ki. Olvastam többek közt, hogy New­ Yorkban egy öreg szabónak négy ujját lesza­kítván a varrógép,­ mert azelőtt takarékosan több páholyba fizette díját, most öt páholytól havonként 120 dollárt, vagyis 240 frtot kapott haláláig. Ez a védekező példa. Nem folytatom tovább, de összegezve az elmondottakat, hitem és meggyőződésem a kö­vetkező : Magyarországnak városai, szemben a me­­zőgazdavidékkel, iparosokká kell hogy legye­nek, ha rövid idő alatt az olcsón kivitt nyers termékek és a drágán behozott ipari czikkek különbözete következtében végleges állami tönk szélére jutni nem akarnak. Ha ez meglesz, ha c. i. a falvak és a városok közt egészséges gazda- és iparosvi­szony fejlődik ki, akkor nem kell nekünk ten­ger, sem nemzetközi érintkezés; akár falakkal vehetjük körül hazánkat, mert elegek leszünk magunk magunknak. Hogy azonban ez lehes­sen, ifjú iparos-nemzedékünknek be kell lát­nia, mikép magasabb rendű hazafias és nemzeti czélt szolgálnak, midőn a szerszámot, az uj idők államainak e legbiztosabban találó fegy-­ verét kezükbe fogják. Ha pedig ezt belátják, tehetetlen, mikép ne iparkodjanak egyfelől szaktudásukat a lehető legmagasabbra fokozni, másfelől ne törekedjenek lelkeket, jellemüket a magyar polgár magasabb rendű közfelada­taihoz hozzáemelni, hozzá edzeni. És hazánk és nemzetünk egészen kivételes helyzete és jel­lege egészen kivételes feladatot ró iparosaink­ra is. A magyar iparos nem lehet sem földhöz tapadt szűk látkörű szatócsmunkás, sem kedé­lyében a nyugat nagy városainak munkásaihoz hasonlóan el nem sivárulhat Magyarország sem hiában fekszik a mérsékelt égöv alatt épen az Észak, Dél, Kelet, Nyugat között; fajunk nem hiában összetétele keleti és nyugati vérnek, az iparos osztálynak, mely az ezer éves a Magyar­­ország gazdáitól átveszi az új Magyarság leg­közelebbi lépcsőfokát, szerzendő ismereteivel hagyományos erényeinket kell megőriznie. Én minden magyar iparosban egy Frank­lint óhajtanék, kinek egész élete annyira ha­­sonlít magyar természetünk életirányához. 18 éves korában mezítláb, egy kék bronzban, hajadon fejt, fütyörészve megy Bostonba. Zse­be üres, de szívében Isten s agyában haza­szeretet. 40 éves korában, miután leírhatatlan szorgalommal és tudásvágygyal a nyomdászati ipar által megteremtette önmagát, többszörös milliósként polgártársai anyagi, szellemi és politikai szabadságának megteremtéséhez fogi boldogabb hazát teremt, mint a világon csak egy is létezik. Magyar iparos ifjak ! Iparkodjatok egy-egy magyar Franklin lenni. Vegyék át tőlünk, úgy­nevezett könyves osztálytól, a honoratior-osz­­tálytól, kik a napi kenyérért versenyezve egy­mással, a protekczió keresése miatt maholnap képtelenek leszünk függetlenek tanoi, vegyétek át magyar nemzetünk és hazánk élete bizto­sításának nagy munkáját. Egy igazán tanult iparos, ha nemes szívvel is bír, az új idők legigazabb polgára s a múlt által felhalmo­zott édes örökségek leghivatottabb biztosítója. Nálunk pedig ezer év szent öröksége várja biztosítóit, őrizőit. Tanuljanak, uraim s ne legyenek, miként a német vagy a franczia munkás, fölforgatók, de legyenek, mint Franklin. Tökéletesítsék szakjukat a képzelhető legmagasabbig; imád­janak istent az egyh­iz által, melyben szüleié­nek; szeressenek nemzetet, melynek véréből való vérek ; engedelmeskedjenek a haza tör­vényeinek, mert bárból legyenek, ott is csak haza, pedig idegen haza törvényeinek kell en­gedelmeskedniük , ragaszkodjanak barátjaikhoz, ezek között a legigazabb barátjaikhoz, főnö­keikhez, mestereikhez; s magyar emberekként, mit legelől kell vala említenem, legyenek hivek a királyhoz. Akkor önök is hozzájárulnak ahhoz, hogy itt egy olyan mintanemzetet nyújtsunk a vi­lágnak, melynek kultúrája minden eddigit fö­lülmúl, mert minden ellentétet magában egye­sit s mely — kiirthatatlan hitem és meggyő­ződésem — épen azért lett ide küldve, a népek tengerébe, a gondviselő Isten által. Tudatlanság és részlelküség, e kettő le­gyen távol tőlünk s ennek ellenkezője okozzon dicsőséget hírnévben nemzetünknek az iparos által is, midőn vándorévei során* idegenben utazik! A MUMUSOK. Kolozsvár, deci. 3. A regale-vitának két mumusa van. Az egyik ez, hogy a falusi korcsmajo­gok jövedelme évről-évre fogy és a má­sik az, hogy ezen a szkoros állapot miatt a városok hazafias áldozatkészsé­gének kell megmenteni a megváltási törvény sikerét. Engem valótlanságuk miatt boszant e két állítás s nem állhatom meg, hogy ne reflektáljak rá. Ha ezért akartak ezek elhitetésével élni az állítások terjesztői, akkor nem kellett volna köztudomásra hozni azon statisztikai adatokat, melyek ezen állítá­sokat alaposan megc­áfolják. A korcsmajog jövedelmezőségéről közölt adatok (egyes kivételekkel, me­lyek a tételt nem döntik meg) azt bi­zonyítják, hogy egész a folyó évig évti­­zedről-évtizedre, sőt évről évre falun is lassan, de folyton emelkedett az. A kivételeknél, egyes sajátos beha­tásokon kívül, pedig legtöbb esetben ki­mutatható,hogy ott jelentkeznek, a­hol a hatóságok nem nyújtottak kellő törvé­nyes védelmet a regálénak. Úgyszintén a városok egyenletesebb és gyorsabb emelkedésének — a gyorsabb fejlődésen kívül — egyik tényezője épen az, hogy ők saját jogukat, hatósági minőségük­nél fogva, erélyesen védik. A­hol folyó évben nyittattak meg bérszerződések, a szeszadótörvény követ­keztében igaz, hogy csökkent a jog jö­vedelme, de csökkent falun és városon is. Habár városon nem oly mértékben, mint falun, mivel a fogyasztók vagyono­sabbak és a szesz aránylag kisebb ré­szét teszi a fogyasztásnak, de csökkent ott is. Miután azonban, minden hallott el­lenmondással szemben, fenn kell tar­tani azon elvet, hogy az államnak, az összeségnek, kártalanítás nélkül, nem áll jogában egyeseket egyoldalúlag, arány­talanul megterhelni és miután áll az, hogy a szeszadó-törvény, tetemesen sok­szorta nagyobb teherrel nyomja a korcs­majövedelmet, mint más jövedelmi ága­kat, ennélfogva ezen túlterhelésből eredő értéktelenülést, melyért az állam az ösz­­szeség, az egyesnek kártalanítással kö­teles, szintén nem lehet az egyesek, fa­lusi és városi jogok jövedelmezőségének hátrányára beszámítani, így állván tényleg és elvileg a korcsmajog jövedelmezőségének kérdése: ennélfogva a lanyha hatósági védelem és a szeszadó-törvény által okozott jö­vedelemcsökkenés jogosan nem vétet­hetik a tulajdonos hátrányára tekintet­be. Falun nem csökken, de sőt lassan emelkedik a jövedelem. Igaz, a lassabb fejtéssel lépést tartva lassabban, mint a városokban — de emelkedik. Következőkép az állam, miután ha­talmában áll, hogy jövedelmét erélyesen védje és a szeszadó által okozott kárért kártalanítással köteles, nem veszíthet a falusi jogoknál, ha az italmérési adók­ról szóló törvényben, helyes számítá­sokra alapítva, az új adók oly képen vannak megállapítva, hogy azok terhe más alakban, ugyanaz maradjon, a­mi volt a korcsmajogok jogszerű terhe. Ha továbbá a kártalanítás valósításánál, csa­lások nem követhetnek el és a valódi jövedelem lesz igazán megállapítva. Hogy az italmérési adótörvény he­­lyes-e, a számítás egy adatját sem is­­merve, megbírálni nem tudom, de helyes­nek kellene lennie, és hiba, ha nem lesz az. Úgyszintén az állami közegek hibája

Next