Kolozsvár, 1889. január-június (3. évfolyam, 1-148. szám)

1889-03-01 / 52. szám

Ill ik. évfolyam 1889. Szerkesztő-iroda: fOTER 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivételével. Névtelenül beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. 52. szám. FRONTVÁLTOZTATÁS, Kolozsvár, márcz. 1. (Sz.) Igaza van a franczia példabeszédnek: evés közben jő meg az étvágy. A mi ellenzékünk is mind jobban beleéli magát az alkotmány védelmének mániájába s a mint egy positióból kiszorul, rögtön arczélt változtat s a miben addig csak mellékes kérdést látott, napnál világosabban bebizonyítja, hogy ismét az alkotmány van megtámadva vele. A legelső harczvonal annak a tételnek kivívására volt lege azt is fölállítva, hogy a 14. §. megcsorbitja és elárulja az alkotmányt, a nemzet jogát, a 25. §. pedig, túlságos teherrel sújtja az intelligens ifjúságot, mert két évre vonja el tulajdonképeni életpályájától s akkor is csak altisztségre kárhoztatja. A folyamodó magyar ifjúság kétharmadának kérvényében csak is ez volt, a nyelvkérdés föl sem emlittetett, mint az előadó a képviselőház színén kimutatta. Következett a 14. §. ismert módosítása, az ellenzék túlnyomó többsége kénytelen volt elismerni, hogy az alkotmány, ebben az esetben, nem forog koczkán, a nemzet jogát senki sem akarja csorbítani — ezt a fegyvert, tehát — bár sok „tekintve“ és „minekutána“ magyarázatokkal kisérve — szépen le kelle tennie. Új fegyver után kelle, tehát, körülnézni, ha, ugyan, le nem akartak mondani az árulás meggátlásának, a nemzet megmentésének dicsőségéről. A keresés, elején, sehogy sem akart sikerülni — azt, hogy az általános hadkötelezettség s a három éves tettleges szolgálat mellett, a netaláni, és pedig az illető mulasztásából folyó, két éves szolgálat s csak altiszi rangban való maradás alkotmánysértés volna, mégis bajos lesz vala nem csak bizonyítani, de még állítani is. Fordultak, tehát, egyet s az újon kiadott jelszó az jön: a magyarságot, a nemzeti nyelvet és érzületet akarják elélni ifjainkban, németté teszik fiainkat! A sokat, s némelyek által épen visszavágyva, emlegetett ötvenes ugyan, németté volt téve egész években, közéletünk, közigazgatásunk, igazságszolgáltatásunk, oskolánk, a kiegyezés óta is, állandóan német volt a közös vezényleti s a tisztség tanítási hadsereg és vizsgálati nyelve — de azért épen nem tapasztaltuk, hogy akár népünk, akár irodalmunk, akár fiatalságunk németté vált, sem, hogy nemzetiségi érzületünk elgyengült volna. Mindhiában, a 25. §-t meg kell ostromolni, a kormányt, illetőleg Tisza Kálmánt meg kell buktatni, ergo a javasolt szakasz megöli bennünk a magyart, le vele. Ám, ez a fegyver sem soká villoghatott. A botránykővé tett szakaszhoz benyújtott módosítás, a kormány hozzáfűzött magyarázata és biztosítása elfújta a mesterségesen fölvert port s most ott áll tisztán a szeme előtt, hogy a helyzet s a nemzet közös hadseregben a magyar ifjúság sorsa nem, hogy roszabbá, sőt inkább, határozottan jobbá lesz téve s igyet nyitva arra, hogy a mi nélkül közös véderőnk eddig oly sajnosan szűkölködött: a tartalékos tisztek és épen a magyar tartalékos tisztek száma, előreláthatólag gyarapodni fog, mind a közös véderőnek, mind a hadi szolgálatra termett magyar ifjúságnak, mind és főkép a véderő magyar szellemének megbecsülhetetlen előnyére, terjedésére. E szerint a magyar nyelv és nemzetiség u. n. védelmének positiója is veszendőben s igy megint csak változtatni kell az arczvonalt. Isten ments, azonban, hogy a mi ellenzékünk a támadás czimére nézve valaha is megszorulhasson. Most, hát, ismét uj várokba helyezkednek s mindkét ellenzék, egy hanggal, a magyar közjog egyik alapelvi kérdését keríti napirendre: mind Irányi Dániel, mind Beöthy Ákos a korona jogait fejtegeti és a szólbal vezérlapja azt a commentárt fűzi e fejtegetésekhez, hogy a 25. §. „a meghasonlás magvait szórja el nemzet és uralkodó között.“ Sőt az étvágy még ennél is tovább ragadja a nevezett lapot s nyíltan hangoztatja a hadsereg kettéválasztásának szükségességét s erre legjobb alkalomnak épen e törvény-szakasz tárgyalását látja, s mintha az előbbi positiók föladásáról már szó sem volna, ismét kimondja, hogy most az alkotmány és az absolutismus állanak szemben,hogy íme a magyarság védi a maga jogait a németség ellen. Valóban nem tudja az ember, jóhiszemű tévedéssel, kult rövidlátással, a szenvedélytől elvavagy aval a cselvetéssel állunk-e szemben, hogy miután a többséget és kormányát egyenes rohammal törvényes positiójából kiszorutniok nem sikerülhet, a korona utján próbálják a korona tanácsosait bukásra juttatni ? És épen milyen alkalmas időt választanak nem csak a hadsereg és nemzet, hanem a korona és nemzet törvényes viszonyának is a nemzetközi helyzet mai feszegetésére! A állása, bizony, még ha volnának is ilyen ellentétek, arra sarkalnának minden józan, minden hazafias tényezőt, hogy az összetartásban és egységben keressék a biztonságot és erőt. S ők, íme, mindent megmozgatnak s még a nem létező ellentéteket is valóságként próbálják föltüntetni. És ez, szerintük, hazafiság . . . (Budapest, febr. 28.) Az országházból. A képviselőház mai ülésében, a végerő-javaslat tárgyalásánál első szónok Ivánka Imre volt, ki a többség zajos helyeslése közt említé fel és ajánlá a fiatalság figyelmébe a bunyeváczok fölfogását az egyéves önkéntesekről. „A bunyevácz — úgymond—azon szláv faj, amelyből egyetlen egy ember sem szolgált a magyar ügy ellen 1848—1849-ben. Mikor szóba került a mostani törvényjavaslat, és abban az önkéntesekről szóló szakasz ott szintén találkozott olyan úriember, aki őket a demonstrácziókra szította, tanácskoztak egymás közt és a következő válasz folyt ajkaikról: „Mi hatan-nyolcan fizetünk annyi adót, mint egész Szabadkán az összes ügyvédek és tanárok. Mi nem kívánunk semmi kivételt fiainknak; minden háztól szolgál 3—4 a hadseregben, ezek megtanulnak legnagyobbrészt magyarul, némely része, hogy altisztté lehessen, németül is és ez jól van így. Ha az urak nem akarnak többet tanulni, mint a mi fiaink, milyen kiváltságot követelhetnek maguknak, hogy ők ne szolgáljanak három évet ?“ Ez volt felelétük, melyet az ifjúság figyelmébe ajánlani akartam.“ Ivánka után a mérsékelt ellenzék soraiból szólt a javaslat ellen Veszter Imre, ki főkép a nyelvi kérdésről bocsátkozott többé-kevésbé túlzó fejtegetésekbe, midőn a germanizatiót is emlegette. Lehetetlenségnek mondja, hogy az önkéntesek németül taníttassanak s aztán magyar nyelven tehessék le a vizsgát. Törvényben és nem utasításban kíván intézkedést a nyelvkérdésben. Azt a defectust,hogy az újabb alkotmányos korszak elején nem történt intézkedés a közjogi törvényekben arról, hogy a magyar nyelv a hadseregben érvényre jusson, azzal a gyönge észrevétellel remélte igazolhatni, hogy akkor senki sem hitte, miszerint lesz egy kormány, mely büntetni kívánja a fiatalságot a német nyelv nem tudása miatt. A kifakadás hangján tartott beszéd tetszett az ellenzéknek. Széll Ákos rövid felszólalása folytán Csáky gr. miniszter, közhelyeslés közt jelenti ki, hogy a honvédelmi miniszterrel egyetértőleg oda fog hatni, hogy a nyilvános tanítóképezdét végzett ifjak megkapják az önkéntesi kedvezményt. Nagy István tüzetesen szólt az önkéntességről, melyre nézve tagadja, hogy kedvezmény volna s e tekintetben czitál Tisza régibb beszédeiből, majd statistikai adatok során azt fejti ki, hogy a tartaléktisztekben fölösleg van, miből azt következteti, hogy itt nem annyira a tiszti, mint inkább az altiszti kérdés megoldása czéloztatik. Erre kikel a „tiszti kényszer“ ellen, melyet a maga nemében unicumnak mond s végül, a mérsékelt ellenzék helyeslései közt a magyar nyelv mellett tör lándzsát. A szélsőbalról Czirer Ákos beszélt most, legfőképen a nyelvi kérdést fejtegetve, pártja gyakori tetszései közt s csatlakozott a különvéleményhez és Beöthy Ákos módosítványához. Végül Tisza miniszterelnök emelt szót,de alig állt fel székéről, midőn a szélsőbal néhány tagja hadi kiáltásokkal és lábdübörgésekkel oly éktelen zajt csapott, melyet nem lehet elég kemény szavakkal stygmatizálni. Az elnök kénytelen volt többször a ház méltóságára , az ország érdekeire figyelmeztetni a magukról megfeledkezőket. A rajongók azzal feleltek, hogy az elnököt éltették, mire az elnök azt válaszolá, hogy ha így respectálják az illető urak a ház méltóságát és tekintélyét, inkább nem kíván élni. (A miniszterelnök beszédét lapunk más helyén közöljük.) Kolozsvárit, péntek, márczius 1. Kiadóhivatal: BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM ELŐFIZETÉSI DÍJAK: Egész évre..........................6 frt. Fél évre................................8 frt. Negyedévre...................... 4 frt. Egy hóra............................1 frt So kr Egy számára 6 Rt. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ centiméternyi tér ára 4 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedveményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyilttér sora 25 kr. Tisza miniszterelnök beszéde. Kolozsvár, márczius 1. Tisza miniszterelnök a képviselőház tegnapi ülésének végén reflektált azon kifogásokra, melyek a 24. és 25-ik szakaszokra vonatkozólag eddig tétettek Az ellenzéki hangulat, mely az ülés kezdetén meglehetősen nyugodt volt, most egyszerre megváltozott. A baloldalon egész vihar támadt: „hoch“-kiáltások, féktelen közbeszólások és folyton tartó lábdobogás zavarták a miniszterelnök beszédét. Kiabáltak, köhögtek, tüsszentettek, hangosan beszélgettek s verték lábaikkal a padokat és padimentumot, ahogy csak bírták. És az elnökre nézve lehetetlen volt, hogy a rendet helyreállítsa. A miniszterelnökről azonban hatástalanul pattant vissza e fékevesztett demonstráczió. És elmondta mindazt, amit elmondani akart. Bizonyára nincs elég erős szó, mellyel kifejezést kellene adni a méltatlankodásnak, ilyen eljárás fölött, melyet nem érdemel Tisza Kálmán s amely — azonkívül, hogy attentatum a parliamenti szólásszabadság ellen — kompromittálja a magyar parliament tekintélyét. Mire fogna ez vezetni, ha még sokáig így tart ? A kormány visszavonulására bizonyára nem, mert hovátovább egyre parancsolóbb kötelesség a kabinetre nézve, hogy hasonló támadásoknak szilárdul helyt álljon. Ha felhagyná pozíczióját, ezzel olyan praecedens alkottatnék, mely nem is annyira a kisebbség, mint egyenesen a harsányabból kiabálni tudók uralmát jelentené a jövendő Magyarországon. Hanem vezetni fognának e botrányok előbb utóbb arra, hogy a parliamentnek gondoskodnia kell erélyesebb rendszabályokról, melyekkel önmagát a saját tagjaival szemben megvédelmezhesse. Reméljük azonban, hogy az ellenzék nem fogja odáig vinni e botrányokat, hogy kényszerítő szükséggé váljék, megóvni az oppositio ellenében legalább is hasonló fontosságú nemzeti érdeket, mint a minőért most helyén valónak látja ez éktelen zajongást. Ez az érdek: a magyar törvényhozás tekintélye és súlya, tanácskozásainak szabadsága. Ezeknek nem szabad csorbát szenvedniük sem a hazai közvélemény, sem a külföld előtt. Sokkal kisebb nemzet vagyunk, sokkal több a bajunk és küzdelmünk, hogysem efféle evolúcziókat koczkázat nélkül tartósan megengedhetnénk magunknak. Ezt talán be fogják látni a képviselőházi baloldalon is. Tisza miniszterelnök tegnapi beszéde így hangzik: T. ház! (Halljuk ! Halljuk ! jobb felől. Felkiáltások a szélsőbalon: Hoch! Hoch! Hoch! Nagy zaj ) Elnök (csönget): T. ház! Már néhány napja hallom ezen felszólítást, megvallom nem reflektáltam rá, mert azt hittem, hogy a képviselő urak maguk be fogják látni, hogy ez német parlamentben szokásos közbeszólás (Helyeslés a jobb oldalon: Zaj a szélsőbal oldalon), de Magyarország parlamentjének ez semmi tekintetben előnyére nem válik. (Helyeslés a jobb oldalon.) Azt hiszem, nincs magyar ember, akinek szivén ne feküdnek, hogy a magyar parlament tekintélye semmiesetre lejebb ne sülyedjen. (Elénk helyeslés a jobb oldalon ) Kérem, méltóztassék a szónokot meghallgatni. (Helyeslés és felkiáltások a jobb oldalon. Halljuk! Halljuk!) Tisza Kálmán miniszterelnök: Én azt hiszem, hogy nem annyira a ma, mint a tegnap elmondottak után . . . (Nagy zaj és felkiáltások a szélsőbalon: „Hoch! Hoch !* Helyre ! Helyre ! Felkiáltások jobbról: Vissza tudjuk adni a kölcsönt! Nem fogjuk meghallgatni önöket! Felkiáltások a szélsőbal felől: Helyre! Helyre! Felkiáltások jobb felől: Majd ha önök illedelmesen szólnak, akkor helyre megyünk! Mint mondom, főleg a tegnap hallottak folytán kötelességemnek tartom, lehető rövidséggel, az elmondottakra reflektálni. (Halljuk! Halljuk!) Magára a szóban levő két szakaszra nézve igen röviden nyilatkozhatom, mert azokra már ismételten volt alkalmam elmondani véleményemet. Itt mellékesen csak azt kívánom megjegyezni, . . . Polónyi Géza: Legalább nem alszunk el, mint az urak odaát! (Zaj, mozgás a bal és szélsőbal oldalon.) Tisza Kálmán miniszterelnök, hogy abból, amit ma egy képviselő úr felolvasott . .. (Nagy zaj és dobogás a szélsőbalon. Felkiáltások jobbról: A lovakat tessék kivezettetni! Nagy zaj.) Elnök (csönget): Kérek csendet, képviselő urak. Meg fogom név szerint szólítani: azt a kép A KOLOZSVÁR TÁRCZAJA. A palotaőrök. Nagynéném igen kedves és derék öregasszony. Szivem egész hevével szeretem őt. És ez érzetem teljesen önzetlen. Nagynéném nem tartozik azon regénybeli nénik sorába, akik unokaöccseiknek nagy vagyont hagynak s e miatt folyton gyötrik őket. Kérve kérek mindenkit, ne higyjenek azoknak a regényeknek. Ilyen nagynénék nem is léteznek. Egyáltalában megfoghatatlanul értelmetlen s valótlan tényeket szoktak azok a regények elhitetni — mert fájdalom, sokan elhiszik — az olvasókkal. Szerencsére lassan-lassan hitelüket vesztik, így például néhány esztendő óta a mi piaczunkon jurót csupán olyan regények lapjaiban mérnek, melyekben zsarnok api nem engedi a regényhősnek leányát. Az ilyen írók, kik ilyet állítanak, már lejárták magukat. Ugyan melyik apa nem adja férjhez leányát, ha kérik? De nem kérik. Azonban visszatérek nagynénémhez. Bizonyos időközökben, hetenként, kéthetenként tiszteletemet szoktam tenni nagynénémnél, aki özvegy asszony régóta egyedül él cselédjével. Kicseréljük ilyenkor újságainkat. Én, aki előfizetője vagyok a „Sárrétnek“, mely mióta kijelentette, hogy bizonyos ügyben tisztelt laptársa, a „Times“, alaposan téved korlátlan bizalmamat élvezi, én tehát, a világ, hazánk és városunk nevezetesebb eseményeit adom elő a Sírrét nyomán nagynénémnek, aki cserében a család — szeretett családunk — köréből való történeteket sorolja fel nekem lelkiismeretes pontossággal. Nincs halálozás, születés, lakodalom és családi bősz pártviszály, melyekről nagynéném a legkimerítőbb és leghitelesebb értesüléssel ne bírna. Főleg a „Bősz pártviszály“ rovatot szokta változatosan előadni. Megvannak a mi rendes embereink, akiket mindig leszidunk, mások, akik felett sajnálkozunk. Az ilyen látogatás után rendesen megnyugtatva távozom. Minden alkalommal meggyőződöm arról, hogy családunk felett egy őrangyal lebeg, aki éles két pápa szemén át minden bajt meglát, vigasztal, tanácsol, ott terem a betegeknél és vigasztaló szavakkal főz részükre köménymagos levest, majd igazi fájdalommal siratja el az élet tartományából a halál birodalmába távozott családtagokat. Jelentést kell tennem mindannyiszor a színházról is nagynénémnek s íme — hihetetlen, de — ez a legkeservesebb kötelességem, melynek nem tudtam eddig jól megfelelni. Évek hosszú, hosszú sora múlt el azóta, mikor én először voltam színházban.Nem emlékszem, hogy miféle darabot adtak. Másnap nagynénémhez mentem , elbeszéltem a darab tartalmát. Jóságos mosollyal hallgatta meg s aztán ábrándos hangon szólt. — Hiszem, fiam, hiszem, hogy szép volt, de hejh! ha azt a darabot láttad volna! — Melyiket? — Rég volt az már, amikor láttam, gyönyörű darab, milyen szép, milyen. . . — Mi a czime? — A czime . . . azt nem tudom, oh, de az borzasztó, mikor abban a darabban ezt kiáltják: Palo-ta őrök-vigyázzatok! Vigyázzatok! Kísérteties hangon, letéve kötését, székéből felemelkedve, mutatóujjával előre bökve, átszellemülten szavalta nagynéném ezt a részletet. Könyek fénylettek szemeiben — s én keservesen zokogtam meghatottságomban. Azóta — ismétlem — évek hosszú sora telt el. Nagynéném sok alkalommal, különböző helyeken szavalta el e megható darab részletét és én bennem megszilárdult az a hit, sziklakeménységűvé vált az a meggyőződés, hogy nincs a földön kedvesebb darab a néni darabjánál. Nem is tudom, hogyan történt, de egyszer így találtam szólni nagynénémnek: — Vajjon miért nem adják azt a darabot ? — Ah ! — szólt remegő hangon az öreg asszony — ha adni fogják, akkor elmegyek én is színházba. Mióta szegény uram meghalt, huszonegy esztendeje annak, nem jártam színházba, de ezt megnézem. — határoztam, hogy bármi áron megtudom, melyik darabban mondják ezt: — Palotaőrök... vigyázzatok!.. Valahányszor a színházban régi drámákat adtak, mindig elmentem s végig néztem. Számtalan darabot néztem így meg. Játsztak sokban közülök őrök. Ezekre azonban mindig azt szokták kiáltani: — őrök ragadjátok meg! Másféle palotaőrök t sehol sem voltam képes felfedezni Számos ismerősömet kérdeztem meg, egyik sem tudott a palotaőrökről. Végre akadt egy ur — színházi törzsvendég — aki megesküdött, hogy ez a jelenet akkor van, mikor Hamletnak az apja lelke megjelenik. Egy hét múlva Hamletet hirdette a szinlap. Délután beállítottam nagynénémhez: — Néni, ma színházba megyünk! — Csak nem azt a darabot adják ? — De azt. Megtaláltam végre. A czime Hamlet. Nagynéném gondolkozott. Nem ismerte ezt a darabot. Abban a kis vidéki városkában, amelyikben ő fiatal korában lakott, az a vidéki színésztársulat, magyarul „trupp“, amelyik akkoriban játszott, minden egyebet adott, csak Shakespaare drámáit nem. Nagynéném túl boldog volt. Este együtt mentünk színházba. Nem tudom leírni, mennyit pirultam amiatt, hogy a dán királyi palota őreinek nem kiáltották azt, hogy „vigyázzanak“. Nagynéném figyelemmel nézte végig a darabot, sírt is benne és fázott, mikor a kisértet megjelent Hamlet előtt.. . meg volt elégedve a „dekorácziókkal“, de aztán igy fejezte be véleményét, mikor haza kisértem: — Hanem az a másik darab!.. . milyen rettenetes volt mikor mondják : Palotaőrök vigyázzatok ! Persze, most nem adják a régi darabokat. Az ilyen új darabok, mint ez a mai, azok is jók, aztán Hamlet nagyszerűen játszott , de azok a régi jó darabok. . . Vigasztalhatatlan voltam a felett, hogy nagynénémet rászedtem. Keserű szemrehányásokkal illettem azt a színházi habitust, de ő pattogva azt felelte, hogy nem tehet arról, ha most mindent uj fordítás szerint játszanak. Bizonyos, hogy Hamletet is uj fordítás szerint adták s kihagyták belőle a palotaőröket. Egyébiránt úgy tetszik neki, hogy a „Notredami toronyőr“-ben kiáltják . . . Uj remény szállta meg szivemet. Valaha én is láttam a toronyőrt s akkor sajnáltam is azt a szegény púpost, — úgy tetszik Szentgyörgyi bácsi játazta — de arra nem emlékeztem, hogy tényleg vannak-e benne palotaőrök? Mindegy, megkérem nagynénémet, beszélje el a tartalmát annak az ő darabjának. Eddig úgy is csak a palotaőrökről szólt benne. Aztán ha látom, hogy csakugyan a Notredami toronyőrről van szó, hát akkor elviszem a színházba. Előadtam nagynénémnek, hogy most már nagyon valószínű, hogy ráakadtam a darabjára. A czimót nem mertem megmondani, hátha nagynéném a czim idegensége miatt elveszti bizalmát iránta. — Kérem, kedves néni, mondja el, hogy mi volt abban a darabban ? — Jaj! felelt ő mosolyogva. Szép darab volt. . . Hiszem, tudom, hogy gyönyörű lehetett, de mégis mi lehetett benne olyan érdekes a palotaőrökön kívül, hogy annyi idő óta épen erre úgy emlékezik nénikém ? — szóltam az öreg asszonyhoz. Nem játszott benne egy púpos siketnéma? — Ah! dehogy volt púpos! —szólt nagy erővel az öreg asszony, aztán lassan, vontatott hangon folytatta: