Kolozsvár, 1889. január-június (3. évfolyam, 1-148. szám)

1889-06-03 / 128. szám

Ill-ik. évfolyam 1889. Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZ­IRAT­OK NEM ADATNAK VISSZA Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivéte­lével. Névtelenül beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. -128. szám. ÜDVÖZLET, Kolozsvár, jan. 3. (Sz.) Az országos szabadelvű­ párt kép­viselőinek mai lakomáján mi is részt kí­vánunk venni egy őszinte, szívből jövő üdvözlettel, mint e hazarész közvélemé­nyének egyik igénytelen közege, nem szólva, mint magukról némelyek oly me­részen állítják, a nemzet nevében, de nyi­latkozva e hazarész ez idő szerinti tör­vényes többségének meggyőződésével egy­behangzóan. Hogy az országos szabadelvű­ párt, hazafias működésének e viszonylagos nyugvó perczében, a ma megszavazásra került appropriatio után, ünneplő talál­kozóra gyűl, erre nézve, azt his­szük, va­lamivel többecske jogczímet hozhat föl, mint az ellenzék a maga utóbbi időben sűrűen celebrált lakomái javára, mert az a küzdelem, a­mely a mai nappal érte végét, a hazafias odaadás, a férfias kitar­tás, a méltatlan vádak és gyanúsítások ellenében kifejtett erő és meggyőződés oly fényes tanúbizonyságait szolgáltató pártunk javára, a­melyekkel nem di­csekedni akarunk , mert a köteles­ség teljesítésével önérzetes férfi soha sem dicsekszik, de a­melyekre a körül­ményekkel és az ellenfelek magatartá­sával, harczmodorával szemben, hivat­kozni bizton és megnyugvással lehet. És azt a harczot, melyet országos pártunk ez öt hónap alatt, a képviselő­­házban, példátlan szilárdsággal és még példátlanabb összetartással s a legfénye­sebb diadallal kiküzdötte, mi, kisebbek, szintén végig éltük s vívtuk s azért, ha most, e napon, az ünnepélyből, üdvözle­tünkkel, mi is részt kérünk, tehetjük ezt minden szerénytelenség nélkül és tesszük meggyőződésünkben gyökerező kedves kötelességünk szerint. Mert nekünk, a haza erdélyi részei­ben élő és küzdő magyaroknak, még kü­lönös okaink is vannak a szabadelvű pártnak és vezérének, Tisza Kálmánnak, e tizennégy éves törvényhozó és kor­mányzó múltjára visszatekintenünk s e visszatekintésben mai üdvözletünk szá­mára mélyen fekvő és messze terjedő alapokat találnunk. Mi tudjuk csak igazán méltányolni azokat a törvényhozási intézkedéseket, a­melyek nekünk a megyék új beosztását, a Királyföld rendezését, a szász univer­­sitás ezzel kapcsolatban álló új szerve­zését, a népiskolai tanítók és a középisko­lák tanári qualificatióját illető s az ál­lamnyelv érvényesülését biztosító hatá­­rozmányokat szolgáltatták s állapiták meg, az egységes Magyarország fönható­­sága alatt, az unió reálissá tétele által. A mind erőben, mind vagyonban, mind általános fejlettségben sokkal szerencsé­sebb Királyhágón­ túliakkal összehason­lítva, csak mi érezzük valóban azoknak a hatásoknak mélységét és terjedelmét, a­melyek ez időszak alatt az erdélyrészi egyetem biztos alapokra fektetésében, fokozatos kifejlesztésének folyamatba in­dításában, a kolozsvári kereskedelmi aka­démia fölemelésében, — aztán, a na­szódi alapítvány ügyeinek, kezelésének szabályozásában, több felekezeti közép­iskola állami segélyezésében, meg az első erdélyi vasút államivá tételében, a magán­vasút­vállalatok állami segélye­zésében s tervszerű hálózattá kiegészí­tésében rejlenek. Ki mérlegelhetné nálunk jobban azokat a jövőre ható befektetett ténye­zőket, a­m­elyeket e tizennégy éves mun­kálkodás rendjén az állami és magán er­dő­gazdaság törvényes szabályozása, a fogarasi, görgényi, sz.-sebesi, gyalui ura­dalmak gazdasága és üzemei, a tordai és fogarasi állattenyésztési telepek! S a k.-monostori és enyedi gazdasági szak­intézetek teljes kifejlesztése, az ipari szakiskolák, a technológiai muzeum­ stb. berendezése biztositottanak? A gyarló emlékezet e röpke és épen azért szükségképen hézagos fölsorolása is mélyen sokoldalú, mennyire nagy je­lentőségű mozzanatokat érinthetett s ha még hozzáves­szük azokat a kötelező ígé­reteket is, a­melyeket a Tisza-kormány két tagja e ma befejezett költségvetési tárgyalás alatt tön: egyik az igazságügymi­niszter nyilatkozata az erdélyrészi bir­tokrendezés ügyében, másik a közokta­tásügyi miniszter kijelentése a kolozs­vári egyetem teljessé tételére s még in­kább, a hibedóvás ügyének állami és törvényhozási fölkarolására nézve —ak­kor, valóban, nincs miért még külön ma­gyarázatot keresnünk és adnunk üdvöz­letünk, hálásan elismerő részvételünk számára, a­mel­lyel mi is csatlakozunk az országos szabadelvű párt mai ünnep­lőihez. E párt, ennek kormánya és feje, Tisza Kálmán, soha egy pillanatig sem késztette sem magát, sem a nemzetet aval, hogy a bevégzett munka végpontjára ju­tottunk. Sőt inkább, mindnyájan és foly­ton s az utóbbi időben még fokozottabb mértékben is, mind csak a még végzen­dők, nyitandók és megalapítandók hosszú sorozatának kitűzésében hangoztaták a nemzet előtt a nagy feladatot, melyet megoldanunk kell. Az országos ellenzék nagy lakomá­kat rendezett az utczai demonstrátiók vezetői, a képviselőházi botrányok kivá­lóbb hősei számára. A szabadelvű párt a mai nap pihenő perezét használta fel, örülve annak, hogy a költségvetés mun­kája sikerült s hogy nemsoká ismét föl­­veheti a nemzet ügyeinek intéző, megol­dó munkáját. Amott sokkal több éljen hangzott — emitt a komoly elismerés nyilatkozik. Melyik választotta a jobb részt? Kolozsvár, jun. 3. A kiállott barczok után ma ünnepli az országgyűlési szabadelvű párt a miniszterel­nököt. Az ünnepély tágasabb körben kelt visz­­haugni. Szívesen ragadják meg az alkalmat mindazok, kik az évek során azon zászló alatt szolgálni lehettek szerencsések, melyet Tisza Kálmán lengetett, hogy elismerésüknek, ragasz­kodásuknak, bizalmuknak hangot adjanak ez­úttal is. A barcz azon módja után, melyet csak most ellene vívtak, jól esik ezt tennünk. Ez nem a dol­gokért való küzdelem volt, hanem privát indu­latból eredt lármaverés, a­mely éktelen zajból nem hau­szott ki az ellenérv, az igazság. Ez páratlan modora bár ez volt a mi parlamentáris életünkben. Nem szívesen gondolunk vissza reá. Most azonban, hogy az országgyűlési sza­­badelvű párt ünnepet ül, lehetetlen, hogy emlé­kezetünkbe ne idézzük már csak azért is, hogy mély tisztelettel szóljunk a liberalizmusról, mel­lyel a miniszterelnök mindama durvasá­gokkal szemben viseltetett, a­mivel illették a Házban, az utczán. Ez a példátlan önmérsék­­lés; ez a bölcs türelem a szenvedélyekkel szem­ben ; az igazi szabadélvű,ségtől áthatott s in­­tentióiils hazafiasságában, tisztaságában teljesen meggyőződött embert jellemzi. Ő, ki jól tudta azt, hogy mindent meg­tett, a­mi a létező kö­rülmények között egyáltalán akárki által meg­tehető volt nyugalommal nézte, mint támasztják, mint élesztik a vihart körülötte. E liberális és bölcs vezért Ünnepük ma az igy megállóit bárcz után. Nem szólunk az eredményekről, melyek miniszterelnökségéhez fűződnek. A szellemiekben és anyagiakban je­lentkező nagy haladásról a társadalmi élet minden ágában. Nem szólunk az érdemekről, melyeket szerzet­t, mint bölcs vezérlője Magyar­­ország újjáalakulásának. Ez ország 22 eszten­dős új életének közel 15 évében Tisza Kálmán állott a kormány élén. A belügyi reformok leg­többje: a kulturális, a gazdasági, ipari stb át­alakulások, az igazságügyi, közigazgatási, vé­delmi reformintézkedések — az ő kezdeménye­zésére, vagy az ő befolyása alatt jöttek létre. Kifelé emelte az ország tekintélyét­, súlyát, hi­telét, idebenn pedig a magyar nemzet szá­mára megszerezte és biztosítja a nemzeti és erő­s fejlődés, az anyagi és szellemi előmene­tel föltételeit. Nem szólunk a tényekről, melyek által Tisza Kálmán halhatatlan érdemeket vívott ki, — a második ezredév alapvető munká­jában. Most egyszerűen benső üdvözlettel, a legme­legebb méltánylattal csatlakozunk azon ünnep­­lőkhez, kik ma Tisza Kálmán körül seregelve lelkes ovácziójukkal az ország túlnyomó több­ségnek érzelmeit, elismerését és ragaszkodá­sát fejezik ki, a bölcs vezérnek, a kiállott nehéz barcz után. Kolozsvárit, hétfő, június 3. Kiadóhivatal: BELKÖZÉP-UT­C2 A 4. SZÁM. ELŐRIZETESI DIJAK: Egéy év­re.............................16 frt. «1­­8 frt. Negyedéire...............................4 frt. Egy hór»...............................1 frt 60 kr. Egy izdm ára 6 Irt. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □’cm. tér éra, Ciceró bétából, 4 kr. Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Myn­tter tora 25 kr. TISZA ÉS A NEMZETISÉGEK. Kolozsvár, junius 3. Szomorú sorsuk volna a kormány férfiainak, azoknak, kik döntő befolyás­sal bírnak az államügyekre, hogyha té­nyeiket az utókor a történetírók, a par­lamenti ellenzék szónokai, vagy az ellen­zéki sajtó czikkei után ítélné meg. A miniszter urak, legalább nagy ré­szük, azok t. i., a­kik szívósabban tud­tak küzdeni s hazafiságuk érzetében bát­rabbak voltak az elvek harczában, s az akarat erejével az ellenzék által felállí­tott­ gátakat széttörték — a gonosz ha­zaárulás bélyegével volnának kénytelenek a történelemben szerepelni. Hanem a történelem igazságos. Az idő mindent elkoptat, de egyet nem: az államférfiak derék tényei a ha­za érdekében, melyek elkövetésükkor bi­zonyos homályban jelentkeznek, mert az ellenzék azokat a közvélemény előtt a pártszempont ködében igyekszik bemu­tatni, minél távolabb esnek koruktól, annál fényesebbeknek, annál nagyobbak­nak látszanak s az utókor annál hálá­­sabb és elismerőbb azokkal szemben, a­kik azon tényeket elkövették. Az államéletben is a szereplők há­rom kategóriába tartoznak. Egy német tudós hasonlatát alkalmazzuk. A folya­dékban három erjedő anyag van. Az egyik csak hamar jelentkezik a felüle­ten, rövid ideig ott csillog, aztán lesze­dik és eldobják a habbal. A másik szin­tén a felületen csillog, aztán alászáll, elmerül a fenékre s megalkotja a sep­rőt. A harmadik, mely igen csekély, szeszszé válik. A történelem meg fogja mutatni, hogy melyik kategóriához tartozott Tisza Kálmán. Mi nem féltjük őt az utókor ítéletétől. Kormányának eredményei oly nagyok, hogy nem lehet azokat puszta szóval megdönteni. Mikor Tisza Kálmán kezébe vette a kormány gyeplőit, a nemzetiségek nagy­hatalmaknak tűntek fel. Az a politika, mely arra czélzott, hogy a kormány mi­ként helyezzen el három pénzt két zacskó­ba, miként üljön egyszerre több nye­regben, nem bizonyult helyesnek, sem nem volt méltó a magyar kormányzás tradíczióihoz. A bécsi kormányok ezen fogásának átvétele odáig vitte a dolgokat, hogy Lónyai Menyhért miniszterelnök 1875- ben már alkudozni kezdett Balázsfalva érsekével, felhíván őt arra, hogy a ro­mán nép óhajtásait egy memorandum­ban terjes­sze elő. Mikor Tisza Kálmán átvette az ügyek vezetését, a nemzetiségek igényei fel voltak fokozva s már-már azt hitték, hogy, a magyar alkotmány teljes meg­változtatásával, sikerülniük fog a ma­gyar államot legerősebb történeti jog­alapjában meggyengiteni s egy kanton­rendszert behozni. A törvényhozásban éles hangok emel­kedtek a magyar alkotmány sarkalatos törvényei ellen, s a külföld a kifelé gra­­vitáló elemeket ezen törvényellenes har­­czukban minden téren gyámolította és segítette. Nem az volt a baj, hogy Magyar­­országon nincs szabadság, hanem az, hogy Magyarországból nem akarják szá­mukra természetben kihasítani a megfe­lelő részt. Nem az volt a baj, hogy a magyar államban a törvények nem igaz­ságosak, hanem az, hogy meg nem en­gedtetik nekik a jog olyan törvényeket hozni, a­milyeneket ők akarnának és szeretnének, a­melyek a jogegyenlőséget merőben megzavarnák. S nem azért volt a küzdelem, hogy talán a törvények meg­akadályozzák a nemzetiségek egyéni fej­lődését, hanem azért, mert a törvények nem nyújtanak kizárólagosságot szá­mukra. A magyar alkotmányt alig vették figyelembe, s nem tartották hazafiatlan­­ságnak megsérteni a trikolort. A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. Kolozsvár. Közgazdasági tanulmány. Dr BÉKÉSY KÁROL­Y-tól (8) (Folytatás.) E nevet valóban igazolják is a városnak ez időben szerzett rendkívüli kiterjedésű jó­szágai, melyek jó részét elvesztette, elzálogo­sította később a város, s mégis igen tekinté­lyes határa, külbirtokaival együtt 26 ezer hold kiterjedésben maradt meg; de igazolják azon roppant badi-sarczok is,melyeket a nemsokára elkövetkezett szomorú megpróbáltatások alatt Kolozsvár polgárai fedezni bírtak. Ha a feje­delmek pénzzavarba jöttek, a kolozsvári pol­gárokhoz fordultak kölcsönért. Ily kölcsönö­kért zálogosították el Kolozsvárnak a széki és kolozsi sóaknákat, Gyalu vára birtokainak fél dézmarészét, a harminczad jövedelmét. A ko­lozsvári, 1609-ik évi országgyűlés 32-ik tör­­vényezikke pedig igy szól: „Kolozsvári ötvös (kis betűvel) Andrásnak volt az ország adós bizonyos summa pénzzel, kinek megfizetésére rendeltünk kapuszám szerint tiz-tiz pénzt, me­lyet az perceptorok az adóval együtt ad pri mam diem junii felszedvén, Kolozsvárott ugyan­azon ötvös Andrásnak kezében administrál­­janak.“*) Meg volt tehát minden feltétel : tőke, képzett munkaerő, meghódi­tott piacz arra, hogy igy haladva a kolozsvári magyar ipar •) Monumenta comitialia regni Transylvaniae. Szerk. Szilágyi Sándor VI köt. 125­1. lépést tarthasson bármely más nemzet ipará­val, de a mint egész Magyarország mindig sú­lyosabb megpróbáltatásoknak volt kitéve, mint nyugati szomszédai, beborult nemsokára a de­rült ég Kolozsvár felett is. Az első döfést II.­Várad eleste adta meg, a minek miatta Erdély északnyugoti fele vár­erősség nélkül maradt. A nagysinki országgyűlés 1664-ben aggodalmasan hozza a végzést: »nyo­morult sorsunkat nézve, kényszerittettünk e várost nemesi szabadsággal felékesiteni, hogy igy az mind azon véghelynek, mind a meg­maradott hazának szolgálatára alkalmasabbá legyen . Kolozsvár végvárrá lett, kinevezett fő- és alkapitány alá helyezték, katonai őrséggel lát­ták el, polgárai pereiket többé nem a fejedel­mi, hanem csak a vármegyei birákhoz vihették fel, a kapitányok és porkoláb falai közé idegen bort hoztak be, s lakosait az őrség számára 14 ezer frt és 100—100 köböl buza adóval,a vár­­erődítés körül nehéz munkával terhelték meg. A kolozsvári polgárok szerfelett kedvetlenül vették ezt a „felékesítést“, s mindent elkövet­tek az „alábbvaló és meggyalázó véghelyi ál­lapot“ állandósítása ellen. Az országgyűlé­sek alig bírták megczáfolni a „kolozsváriaknak nemesi sorsba helyezésükre tett némi ellenve­téseiket“ s nyugtatták a polgárságot, hogy ös­­­szes kiváltságaik fönmaradnak. Tényleg azon­ban Kolozsvár elvesztette autonómiáját, kato­nailag szerveztetett, de a mi még végzetesebbé vált rá nézve, ezután a hazát érő minden tá­madás és csapás őt sújtotta. Az ellenség vál­takozott falai alatt, felperzselték külvárosait, elszedték vagyonát, öldösték fiait , akármelyik fél volt a győzelmes, a város mindig vesztett és szenvedett. „Félt a győztestől, rettegte a le­győződet, ha ismét győztessé lett.“ Várnak tel­jességgel nem volt alkalmas, már csak polgár­ságának vagyonossága miatt sem, mert gazdag prédának kínálkozván, magára kecsegtette az éhes hadakat. 1658 ban a török, tatár, oláh, kozák csor­dáknak 69,463 frt 10 pénzt fizetett sarczban a város, többnyire aranyban és tallérban, 1660- ban Seydi pasának 108,000 frtot, 1661 ben a a tatár d­ámnak 90,000 frtot, a mi túlzás nél­kül mind tízszeresen vehető a mai értékhez ha­sonlítva . 1687-ben a lotharingiai herczegnek és a német foglaló seregnek százezer frt értéken fe­lül adott, pénzt, terményt, marhát a város, mely­nek annalesei egyetértenek abban, hogy török, tatár kevesebb pusztulást hozott a kolozsváriak­ra, mint a befogadott német őrség, mert ezek a polgárságot felosztották maguk között: „egy része kenyeret, más fűszert, a harmadik pénzt, a negyedik bort tartozott nénik adni“ s „ebben nem volt irgalom“; „bútoraikat, bort, búzát lepecsételtek“ s csak a­mit akartak, „azt ad­ták a tulajdonosnak:“ „már 400 háznál több van — panaszolnak a városatyák — lakójától kipusztitva s pusztul a város naponkint most is ; oda jutottak, hogy inkább mennek ajtóról­­ajtóra koldulni, mintsem őket városukban éh­ség ölje meg, vagyonukat a katona kegyelmé­ből használhassák s a kiket tartanak, azoktól kinoztassanak.11 „A szőlők nagy része puszta, a kik művelték, a katonaság kegyetlensége elül­dözte. A kertek gyümölcsfái, a mennyire a szem lát, ki vannak vagdalva s helyök pusz­tává téve. A tolvajok mindenfelé elszaporod­tak, a lakosok eladták czin, réz és vas házi­eszközeiket, hogy a katonákat tarthassák, né­melyek koldulásból tartják.“ Tényleg 1687-ben határozza a város: „a hostátiak magok elvo­nása miatt, sok belső becsületes embernek ma­jorjára szállott a lovas német, az ilyenek a magokat elvontak javaiból, házukból, szőlőik­ből, szántóföldjikből vehessenek elégtételt, ki­kiáltván elsőbben, hogy mindnyájan haza száll­­janak.“ Mert „az Ínség árja összecsapódott Kolozsvár felett; sokan mindenöket elhagyva kibujdostak.“ Elképzelhető, mily mérveket öl­tött a romlás, a midőn a város távollevő pol­gárainak birtokait közprédára bocsátotta. Egy későbbi, a kormányszékhez intézett közgyűlési felírat e szomorú idők további folytatásáról így szól: „Nem kételkedik, hogy jól ne tudnák Ő Nagyságuk és Kegyelmek a nem csak véghely­­ben levő,de ugyan a végveszedelemnek és a gya­kori háborúságok örvényébe kitétetett szegény Kolozsvár városnak nagy pusztulását és csak­nem véginségre jutását. 1703, 1704-ben 40-1­­45,000 frtig ment fel költségük, mik még nem té­rültek meg. 1705-ben, Herbeville tábornok bejöve­telekor legalább 57,941 m. frt 29 pénzt adtak ter­ményben és egyebekben. Ezenkívül a Toleti­­ezrednek magok borát is odaadták s még vet­tek 1706 fit árut. Ostrom alá esvén a város: minden marhát a katonaságnak kellett levá­gatni, főzeléket adni s készpénzt 2000 frtot. Br. Tige sarczáért a két ekklezsia malomhe­lyét tették zálogba s másoktól is nagy össze­geket vettek fel, együtt 10,707 frtot. 1707-ben Rabutin tábornok érkezvén meg a felség ar­madájával, a két ekklézsia búzáit felmérették, 185 küblit, úgy zabját, árpáját, törkölyét; a lovaknak ismét vettek 173 köböl zabot. A megmaradt kevés nép költött a katona­ságra 3086 frt 96 pénzt, viasz- és faggyú-gyer­­tyára 2159 frtot, a keresztülment katonaság és őrség számára terményt és konyhára valót 4489 frtot 92 pénzt, átmenő tábornokokra 1025 frtot 45 pénzt, különféle közszükségekre 1235 frtot 45 pénzt, várerődítésre 630 frtot 48 pénzt, k­ézpénzt Löffelholz tábornok és ka­pitány Schwarz kicsikart 1200 frtot, levélhor­dó postákra 1928 frt, napszámosokra, sütőhá­zakban, malmokban, konyhán, császár szekerei mellé 25,590 személyre, ételekkel együtt, na­ponként 40 frt véve, 10,236 frt. Ezek — mint a felirat szól — noha igen sokak és hitel fe­lett valók, mégsem lehet elhallgatniok az ő régen néppel közös, épületekkel teljes megbecsülhetetlen külvárosiaknak elpusztulá­sát, városuk sok lakosainak megöletését, mint belső utczáikban is d­r­á­­g­a házaiknak, palotáiknak elromlását, a sok bloqunda, obsidio és revolutio miatt elfelejthetően hasz­nos örökségeiknek, szőlőiknek, malmaiknak el­pusztulását, sok jövedelmű malmaik porrá és hamuvá tételét, melyek ha számításra vagy becsűre mehetnének, könnyen tennének — ha feljül nem múlnák azt — egy milliót!“ E sorokban a várost csak a 18-dik század elején ért csapások vannak felsorol­va, de már megelőzőleg kiállott szenvedé­sei között, a pestis tizedelte meg lakosait s a tűz tett borzasztó pusztításokat vagyoná­ban. 1655. ápril­is 17-ikén kis rész hijján az egész város leégett s vele a hét piaczi tem­plom tornyostul, melyben a harangok megol­vadtak. A gyújtással gyanúsítottakat a város iszonyú kegyetlenséggel elevenen égettette meg. A fejedelem megrendelte, hogy az épitő anya­got Kolozsvárra hordják s „deszkát, zsendelyt, épületfát az országból nehány esztendeig kivinni nem szabad.“ (Folyt, köv.)

Next