Kolozsvár, 1889. július-december (3. évfolyam, 149-302. szám)
1889-08-02 / 177. szám
Illik évfolyam. 1889. 177. szám. Kolozsvárit, péntek, augusztus 2. Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM. ELÖIUBTÉRI DIJAK: ■■Mi ém....................16 frt. Vil 4»r*.......................................8 frt. Ntgrtd.Tr..................................4 frt. így hóra.................................1 frt 60 kr. Egy tiám ára 6 kr. HIRDETÉSI DÍJAK: Egy □ 1 cm. tér ára, Ciceró bétából, 4 kr. Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttér tava 25 kr. KÉZIRATOK NEMM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivételével. Névtelenül beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. SZAVAK ÉS TÉNYEK. Kolozsvár, aug. 31. (Sz.) A mi ellenzékünknek, köztudomás szerint, van egy universalis fegyvere, — akár a Dulcamara universalis gyógyszere — melyet mindannyiszor előránt, valahányszor döntő csapást akar mérni — s mikor ne akarna ? — a mai kormányzat rendszerére. E fegyver az általános szegénység, a közgazdasági erőtelenség, kifejezve az évi deficitekben és az államadósságokban, igazolva a köz* * és különösen a culturális szükségletek mérsékelt, vagy épen hiányos kielégítésében, a kivándorlás százalékának emelkedésében s mindamaz aspiratiók teljesítetlen maradásában, amelyek az eszmény és a valóság különbségeiben nyilatkoznak. A mi baj, hiány és szükség csak existál a hazában ; a nemzetnek a mi óhaja és vágya csak beteljesitetlen marad — alapforrásában a közjogi szervezetnek, materiális consequentiáiban a közgazdasági hanyatlásnak, vagy legalább is pangásnak tulajdonítandó, a kormányzó pártnak és kormányának nem levén érzéke és eszméi a nemzet érdekei iránt és emelésök számára s csak egyik napról a másikra tengetvén, határozott programm nélkül, nyomorúságos existentiánkat. Mindnyájan olvastuk és hallottuk, a világ minden lehető és lehetetlen variatióiban ezt a stabilis vádat s csak az imént is megérthetők ama monumentális beszédből, hogy a közgazdasági lidércznyomás még az urbériség eltörlését s a rendiség megszüntetését is hatástalanná tette nálunk , a kivándorlás azért gyarapszik Magyarországról, mivel a fölszabadulás egyenlősége az éhenhalás egyenlőségévé készül válni. A folyó évi költségvetés képviselőházi tárgyalása rendén sem adatott, az ellenzék részéről, csak némileg komoly fejtegetést is hallanunk, mint épen csak a kormány közgazdasági programmtalanságáról s arról a pangásról, amelyben a nemzetnek e materiális calamitások miatt senyvednie kell. Ezekkel a nagyhangú s bizonyos részről már-már bizonyítottaknak tartott szavakkal szemben, épen alkalom szerint adja meg a tények találó feleletét a „Közlekedés“ augusztusi füzete, amely összehasonlító tanulmányt közöl a magyar államvasutak mult évi üzletéről, viszonyítva ez év eredményeit az 1867. óta lefolyt huszonegy évi ciklus adataival s általánosságban a monarchia vasúti bevételeivel. Az adatok, melyeket e teljesen megbízható szaklap szolgáltat, valóban meglepők és, pedig, fölöttébb örvendetesen meglepők, egészen kézzel fogható módon pénzügyi szempontból is, de, talán, még jelentősebb mértékben ama következtetéseknél fogva, amelyek e számadatok tollmutatójából magára a reális alapra, az ország közgazdasági állapotára vonhatók. Mindjárt a végén kezdve a dolgot, a magyar államvasutak kiadásai a múlt évben elő voltak irányozva 21,819,700 írtban, a minél kevesebb adatott ki 71 ezer 893 forinttal; a bevételek,pedig, 36,500,000 írtban, a minél több vétetett be 3,444,344 frttal, a megtakarítás és több bevétel tett, tehát, 3,516,237 frtot, az üzleti tiszta nyereség, pedig, tizennyolcz millió kétszázkilenczvenhatezer ötszázharminczhat frtot. Magának a pénzügyi nyereségnek örvendetes eredménye mellett, két nevezetes tényre kell itt rámutatnunk. Egyik az előirányzat — irrealitása, de annak a ritka és kedvező irrealitásnak formájában, hogy a kiadások többre és a bevételek kevesebbre voltak számítva a valóságnál — éspedig, nem is valami jelentéktelen számok szerint. Másik az a kiváló mértékben való forgalmi emelkedés, amelynek az előirányzatok és az eredmények e nagy különbségei előidézésére szerepelnie kellett, ami semmi egyebet nem jelent, mint, hogy a személyforgalom s még inkább az áruszállítás a legélénkebb közgazdasági életről tett tanúbizonyságot. S csakugyan és természetesen, ez a két tétel adja ez örvendetesen emelkedett eredményt, a személyforgalom után a bevétel hét és fél milliót, az áruszállítás után, pedig, huszonhat és kilenc, tized milliót tevén, kerek számokban beszélve. Még érdekesebb ez az esemény a megelőző évivel összehasonlítva, amidőn az üzleti nyereség két és nyolcz tized millióval valt az 1888. évinél kevesebb. A több bevételt, igaz, a vonalak hosszának gyarapodása is magyarázza , hogy az ellentét, e tekintetben, annál nagyobb legyen, nem csak azt említjük fel, hogy e gyarapodás, a két utóbbi évet véve, 939 kilométer, hanem a két véghatár, 1870 és 1889. közöttit is, amely nem kevesebb, mint 4937 kilométer. De maga ez óriási különbség is , hogy Magyarország, ez a folytonosan éhen haló, örökösen végpusztulása küszöbén álló szerencsétlen ország, tizenkilenc év alatt, majdnem ötezer kilométer vasutat szerezhetett, építhetett és gyümölcsöztethetett, ilyen mértékben, nem a legkiáltóbb ténye óriási közgazdasági fejlődésének ? Igen tanulságosak, továbbá, mind speciális üzleti, mint pedig a közgazdasági fokjelzés szempontjából, azok az adatok, amelyek a tőkebefektetés, meg az évi jövedelmezőség viszonyát tüntetik föl. A magyar állam vasutaiba, a múlt év végéig, négyszáz millió hetvenötezer frt tőkét fektetett be s így a kimutatott üzleti fölösleg, a tőke 4’55 °/o-ának felel meg — jegyezzük meg jól: csak magának az államnak, mint vállalkozónak javára. Ezen felül következik az a nyereség, amely a nemzet egyes tagjainak részébe jutott, bizonynyal, nem csekélyebb százalék mértékében, mint az államé volt. E nyereményszázalék volt az előző évben 3 93°/0, míg az egész monarchia vasúti tőkebefektetéseit tekintve, mely a „Közlekedés“ hozzávető számítása szerint háromezer kétszáz milliót tesz ennek tényleges nyereményszázaléka csakis 3 76 %, aminél, tehát, aminek 0 79 °/C-kal kedvezőbb. De legyen elég ennyi e számokból, amelyek, azt hisszük, elég éles és meggyőző ellentétet tüntetnek föl a mi ellenzékünk állandó vádjai, fönhangzó szólamai és a való tények között. Amely országban a közgazdasági élet főnterének vérkeringéséről ilyen adatokat lehet fölsorolni, ott nem is szorulunk arra a bizonyítékra, amelyet a minapi communique jelzett, hogy a pénzügyminiszter a folyó évi hiány fedezésére aligha szorul a megszavazott hitelre, hanem maga e tény bőven szolgáltatja a cáfolatot. A tényt, pedig, szavakkal még nem lehet dönteni. A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. A „sült galamb“ története. SZILÁGYI SÁNDORTÓL Nincs az az erdélyi ember, ki ne tudná, mi a „sült galamb* : nem az, mit az asztalra adnak fel, — melyet én részemről nem tartok valami jónak — hanem az, melyet Pató Pál vár, hogy a szájába repüljön. Nos, hát a keserves emlékű vasvári béke (1664.) után, álló másfél esztendeig várta ezt a sült galambot Apafi uram 3 nagysága egész udvarával, minden tanácsuraival, a három nemzetből álló országgyűléssel, hogy egyenesen Bécsből indulva a szájukba fog röpülni. Volt is aztán öröm, mikor hire járt, hogy hozza Kászoni, leleszi prépost, a császár teljhatalmú követe. Ott van a táskájában — csak ki kell bontani — egyenesen a szájokba röpül. Mielőtt hozzáfognék annak elmondásához, hogy mi volt a Kászoni sült galambja, be akarom mutatni azt az úriembert, kire Erdély néhány napon át vágyva, szorongva, anynyi örömmel, annyi reménynyel tekintett. Ez az időszak is a kis és nagy Macchiavellik kora volt. Annak készült Kászoni is. Tekintélyes, szép ember, erőteljes, inponáló alakkal. Jó szónok, finom modorú, nyájas, előzékeny. Hatalmasul tudott beszélni e még hatalmasabbul inni. Ezek pedig elengedhetetlen feltételek voltak egy azonkori diplomatában. Még a ravaszság sem hiányzott belőle — ha- s nem, szerencsétlenségére, sangviniens természete, egyoldalú miveltsége, tapasztalatlansága s főként az a körülmény, hogy csak saját, előre megállapított tervével számolt és sohasem a viszonyokkal, útját állták annak, hogy valamely kérdést jól meg tudjon oldani. Ha nem is volt ,nehéz* székely, mint Béldy — de nyakas székely volt. Mert székely volt — kászonszéki. A papi pályára készült 8 elég hamar sokra vitte. Még fiatal ember volt, midőn esztergomi kanonokká, komáromi esperessé a leleszi préposttá lett. Leopold kormánya Erdélyben kisebb missiókkal papokkat , lehetőleg erdélyieket szeretett megbízni. Ezekről feltette, hogy ismerik az ottani viszonyokat, hitte, hogy az erdélyi katholikusok által jó informatiókat szerezhetnek be s jobban bízott bennök, mint a világiakban, kikre mindig gyanakodott, így jutott Kászoni is az erdélyi követséghez. Most már rátérhetünk a sült galamb történetére. * * • A vasvári béke egyik pontja Erdélyről is intézkedett. De nem úgy jött az létre, mint a megelőző békék Bocskay, Bethlen és Rákóczy idejében, kik maguk vezették a tárgyalásokat. Apafi a vasvári pontokat csak másod kézből s akkor is csak csonkán és hiányosan kapta meg. Annyit tudott róla, hogy az Erdélyt „régi állapotába“ helyezi vissza. Ezt ő úgy értelmezte, hogy az adót a régi összegre (30 ezer arany) szállítják le, s a törökök által időközben illetéktelenül behódoltatott területeket visszakapják. Ebből az illusióból jó sokáig, másfél egész Tetszett Stratheden and Campbell lordnak Bulgária ügyét bevinni az angol felsőházba Sötét képet rajzolt a jövőről és Angolország lépéseit tekintette szükségeseknek, egyúttal kérte a kormányt, hogy Bulgáriára nézve tüzetes felvilágosítást adjon. Ez az előzmény késztette Saisbury t,hogy Bulgáriát illetőleg nyilatkozzék s a marquis e nyilatkozata képezi a mai külpolitika legfontosabb beszélgetési tárgyát. 1887. óta nem adatott közlés az angol felsőházban Bulgáriáról és Salisbur azt tartja, hogy azóta Bulgária nem volt gazdag történelmi jelentőségű eseményekben. Nem osztozhatom — mondja többek közt Salisbury — a nemes lordnak ama sötét színezetű felfogásában, melyet a viszonyok jelenlegi állásából levon „Nem óhajtok azonban a magam részéről sem bármely irányban jósolgatásokba bocsátkozni. Tényleg lehetetlen is megmondani előre, hogy mily fejlődést fognak venni a viszonyok a Balkán-félszigeten és a török birodalom egyéb esztendeig, semmi sem tudta kiábrándítni őket. Neki magának kellett lerontatnia egyik főfontosságu és értékes végvárát, Székelyhidat s ezsel mégis elért annyit, hogy a német hadakat kivitték az erdélyi várakból. Ez tagadhatatlanul eredmény volt — de nagyban ellensúlyozta az a körülmény, hogy a törökök behódoltatásának nyitva volt Erdély, kik csakugyan egymásra foglalták a falvakat — s hogy Erdély szivéig, főként a sóaknákig ne jöhessenek, nagy gyorsan Kolozsvárt Váraddal egyenrangú és Somlyót Székelyhiddal egyenrangú végvárakká kell alakítni. Ha eddig Nagy-Váradtól Lugosig minden Erdélybe vezető út kulcsa a törökök kezében volt — ezentúl oly könnyen, ellenállás nélkül mégsem nyomulhattak a szpáhi csapatok az országba. Bármily helyes és okos intézkedés volt is ez — Apafi kormánya a fő eredményt Dem ettől várta. A megelőző háborúban tett annyi szolgálatot Erdély a császárnak, hogy azt hitte, hogy van oka viszonszolgálatra számitni. Amint hát Székelyhid le volt rontva s a németek kivonultak Erdélyből,Bánffy Dénest Bécsbe küldték, kieszközölni a császárnál, hogy Erdélyt a portával szemben vegye pártfogásába. Akarták pedig ezt következő módon elérni: Tudták, hogy a császár a vasvári pontok végrehajtása ügyében követet küld a portára: Leszket (a Wallenstein egyik gyilkosát), óhajtották, hogy ennek adassék utasításba sürgetni az erdélyi portai adónak leszállítását a régire , az illetéktelenül elfoglalt helyeknek viszszaadását. Bánffy csak általános biztatásokkal tért haza — de minden positív, határozott ígéret nélkül. Ez azonban az erdélyiek bizalmát nem lohasztotta le. Lehetetlennek tartották, hogy midőn a vasvári béke végrehajtásáról van szó a portán, Erdély még csak szóba se jöjjön a tárgyalások alatt. S épen azért ők is maguk részéről főkövetet küldöttek a portára, ki az ottani tárgyalások alatt támogassa, istápolja, segélje Leszliet, Paskó Kristófot, egy eléggé eszes, de sangvinieus, könnyen hivő és bőbeszédű poétát. Ezzel aztán még a különben elég buta Leszlie is — kivel azonban egy eszes jezsuita, Taferner volt— könnyen elbánt . Bízott benne, hitt jó akatában. Meg volt győződve, hogy a császár állandó portai residensével Reningerrel ki fogják az erdélyi sérelmek, orvoslását eszközölni E hitében az erdélyi országgyűlés is osztozott, mely (1665. szept.) Réningernek, hálából s további ösztönül ezer arany tiszteletdijat küldött. Sajátságos illusiókban ringatta magát a fejedelem, tanácsával együtt. Azt hitték, hogy a békét a császár ie, a követek is úgy értelmezik, mint ők , ha a porta nem értelmezné, majd megmagyarázzák azok neki. Éhez az illusióhoz illett azon olyan optimista követ, mint Paskó, kinek hitét és bizalmát sokáig semmi török fenyegetés sem tudta megingatni. Azzal a meggyőződéssel indult el, hogy Leszlie és Reninger, mire ő oda ér, mindent eligazitnak, már készen várja őt a jó úr, hogy az adó le van szállítva s a határigazitás beszüntetve. Hiszen ha egy hatalmas keresztyén monarcha aláírja a békében, hogy Erdély régi állapotába állittatik vissza, nem elég biztosíték ez ? Még az sem ábrándította ki, hogy ab- ból, amit várt, semmi sem teljesült s most azt hitte, hogy egy-két látogatással, egy-két szivreható s Erdély keserves állapotát rajzoló memorandummal az oratort , a főkövetet mankóra fogja bírni. Ez az Optimismus, melyben Erdély bánatosan osztozott, volt az oka, hogy az adó behajtására oly későn gondoltak, akkor, midőn Paskó szemeiről kezdett lehullani a házz. • 4 iyog s maga is belátta, hogy az ezer arany ajándéknak épen oly kevés hatása volt Kéningerre, mint a memorandumoknak Leszkere. Pedig ha tett is próbát a főkövet néha a nagyvezérnél szóba hozni az erdélyi ügyeket, ezt soha sem tette komolyan: nagyobb gondja volt a török birodalomban élő keresztények sorsának javítására . A jezsuiták betelepedésének biztosítására, mint az erdélyi ügyek jó karba helyezésére s végre kezdtek titkot sem csinálni ebből. „Keménykedésünkkel, mondogatok,— nem fogunk nektekN és magunknak kárt csinálni*— s Paskóék egy szép napon arra ébredtek fel az év vége felé, hogy a követek készülnek haza felé, kimondván nyiltan, hogy a császár nem engedi ugyan meg,hogy Erdélyt a török ülje meg, de annak, hogy ne nyomorgassa, nem állja útját, mert „Erdélynek nem kell nagy szabadságot engedni.“ Végre decz. 31-én Leszke és Reninger elutaztak Konstantinápolyból anélkül, hogy Erdélynek a béke alapján valami könnyítést szereztek volna. (Folytatjuk.) Külpolitikai szemle. Kolozsvár, aug. 2. részeiben jövőre, azt azonban nem gondolnám, hogy most nagyobb indokok léteznek arra, hogy zavarok kitörésétől tartsunk, mint léteztek a legutóbbi időben, míg más részről az állandóság és ha adásnak számos biztosító jeleivel találkozunk. Egészben véve az én hitem az, hogy oly ország, mint Bulgária, az ő helyzetében, sokkal gyorsabban halad az egyedül egészséges megoldás, vagyis az ama területen létező valamennyi népesség erejének természetes fokozása és kifejlődése felé, — ha azok, kik kívül állanak, visszatartják azt minden oly cselekedettől, vagy nyilatkozattól, melynek eredménye ama szerencsétlen ellentéteknek felszítása, melyek néha néha felmerülnek. Reményem ennélfogva, hogy a nemes lord meg fog bocsátani nekem, ha, áthatva lévén az e kérdésekkel való foglalkozás terén a hallgatás előnyei által, azzal zárom be felszólalásomat, hogy minden hatalmunkban álló informácziót meg fogunk adni s némi bizalommal fejezem ki azt a reményt, hogy azt a sötét képet, melyet a nemes lord a jövőről festett, a tények nem fogják igazolni.“ A felsőház ezután elfogadta az indítványozó javaslatát. A megyei választások befejezése óta Páriában Boulangerről a legképtelenebb hírek keringenek. Azt beszélték, hogy öngyilkosságot követett el, mi azonban üres kohománynak bizonyult. Másfelől azt híresztelték, hogy a mai nap folyamán új manifestumot fog kibocsátani, melyben a megyebizottsági pótválasztásokban a jelöltségtől mindenütt visszalép s híveit felszólítja, hogy az általános képviselőválasztásokban csoportosuljanak köréje. Vasárnap Boulanger hat városi és hat vidéki kerületben választatott meg. Összesen valami 158,000 szavazat esett reá, ellenben a monarchisták 500,000, a köztársaságiak 3/a millió szavazatot kaptak. A boulangisták most azt mondják, hogy a közigazgatás óriási pressziót gyakorolt a választókra; a franczia paraszt különben sem szeret a megyei választásokban politizálni, de majd megteszi kötelességét a képviselő választásokban. A boulangistákra pedig nagy valószínűség szerint ismét csalódás vár. Krétából kedvezőtlen hírek érkeznek. — A sziget több részén szakadatlanul ismétlődnek az összeütközések, vérontással és emberáldozattal. Egy keresztény falut, 150 lakossal, felperzseltek. Városokban, hol mohamedánok és keresztények vegyesen laknak, nagy a pánik. A görög konzul családját biztosság szempontjából Syriába küldte. A Havas-ügynökség jelentése szerint Kréta görög lakossága azt a reményt táplálja, hogy a kormányzó visszahívása s a keresztények két pártjának , a szabadelvű és a konzervatív pártnak kibékülése után a krétai ügy békés megoldást fog nyerni. Mindazáltal a krétaiak fegyverben maradnak, míg a válság véget ér. Hire jár, hogy Oroszország támogatni fogja a krétaiak kívánságait a szultánnál.] Megerősítésre szoruló hírek szerint fegyveres összeütközések voltak a törökök és keresztények között állítólag több embert megöltek. A Reuter-ügynökség értesülése szerint a görög kormány bizton reméli, hogy a krétai ügy békés megoldást fog nyerni Anglia világosan értésére adta az érdekelt felek mindegyikének hogy az angol kormány nagy súlyt fektet rá, hogy Kréta integráns része maradjon a török birodalomnak. A Fearless angol hadihajó a Szuda-öbölbe érkezett és egy másik angol hadihajót is várnak. E hajók egyedüli rendeltetése, hogy netalán zavargások esetén megvédelmezzék az angol alattvalók életét és vagyonát. — Vilmos császár tegnapelőtt indult Angliába való útjára. A NAGY REFORM. Kolozsvár, aug. 2. Nem csupán Magyarországon, hanem a Globus összes vasúti forgalmára nézve nagyjelentőségű az a reform, melyet Baross miniszter a zónatarifa által létesített. Mienk a kezdeményezés érdeme. És miénk lesz egy korszakalkotó újítás dicsősége, ha a tegnap életbe lépett tarifa előbb a személyi, majd pedig az árudíjszabásban teljes sikerrel érvényesül. A belföldi és a külföldi sajtó egyaránt rendkívüli fontosságúnak méltányolja Baross eszméjét. És élénk érdeklődéssel várják a megvalósítás eredményeit. Nekünk pedig mindent meg kell tennünk, hogy a sikernek összes lehető chance-at biztosíttassanak. Kormánynak és nemzetnek egybevett erővel kell közreműködnie, hogy Magyarországnak e nagyszabású kezdeményezése a megfelelő anyagi és erkölcsi haszonnal járhasson. Budapesten — kivált a vasúti új árakhoz képest — aránytalanul drágák a bérkocsik és a szállodák. E tekintetben nagyobb a drágaság mint Bécsben. — A vasúti állomástól bármely szállóig (jegyzi meg nagyon helyesen a P. Napló) annyit fizet az utas, amenynyiért a fővárosba mehet öt zóna távolságról. E visszásságot meg kell szüntetni, s leszállítani kell továbbá a szállodai magas árakat is, hogy a Budapesten tartózkodás kevésbbé jómódúak számára is lehetővé váljék. A nemzet fogadja meleg érdeklődéssel az előnyöket, melyeket az új tarifa nyújt. És tegye meg mindenütt a szükségest arra nézve, hogy az utazási kedv fokoztassék. Figyelmünk elsősorban Budapest fővárosra irányul, mely kiindulási és végpontja a vasúti menettervnek. Legolcsóbban a fővárosba és a fővárosból lehet utazni. Baross reformja minden kedvezést megad, hogy Budapest idegenforgalma tetemesen emelkedjék. Tegye meg sietősem a főváros is a magáét, hogy ez előny kellőkép érvényesüljön. A budapesti sajtótól várjuk e díjmérséklések szorgalmazását. A zónatarifa sikerének egyik első wl V18es 87 I válla fiatal ember ” * ,Ö8á8°8 *TCZ°' **