Kolozsvár, 1889. július-december (3. évfolyam, 149-302. szám)

1889-10-18 / 242. szám

Ill­ik évfolyam. 1889. 242. szám. Kolozsvárit, péntek, október 18. Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ. A lap szellemi részit illető minden közlemény ide intézendő. Kiadóhivatal: LELKÖZÉP­ UTCZA 4. SZÁM. 27.OFIXETRUX DIJAK 1 égési évre................................16 frt. Fél évre.......................................8 frt. Negyedévre..................................4 frt. Egy hóra..................................1 frt 60 kr. így szám­ára 6 kr. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivéte­lével.­­•é­vtelenül beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. HIRDETÉSI DÍJAK: Egy □ cm. tér Ara, Ciceró betűből. 4 kr Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr Nyílttér tara 25 kr.­ ­ POLITIKA AZ EGYHÁZBAN. Kolozsvár, okt. 18. (Sz.) Mintha nem volna nekünk bőven elég dolgunk és bajunk a politi­kával a nemzetközi viszonyok, a monar­chia és az ország köreiben — most meg már azoknak az egyházaknak száma is szaporodott egygyel, a melyek a palást alatt és az oltár mögött folytatják ha­za- és nemzet­ellenes üzelmeiket. A ha­zai görög szertartású egyházak körében eddig is föl-fölütötte­ ugyan, fejét koron­ként a nemzetiségi agitatio s a haza határain túl fekvő érdekek és czélokhoz való szitás, de a törvényes fönhatóság, mely a magyar koronának, kormánya utján, e tekintetben rendelkezésére áll, mindig megtalálta correctivumát e tul­­csapongásoknak s az egyházfők kineve­zési, vagy megerősítési joga, elégnek bi­zonyult a kellő korlátok épségben tar­tására. Az erdélyrészi protestánsok evan­­gelicus felekezete szintén megtartotta folyton határozottan nemzeti jellegét, de e zárt és aránylag szűk körre korláto­zott egyház, törvényes autonómiájának határain belől s a Felség suprema in­­spectiója alatt, szokott eszélyességével, mindig megmaradt annál a mértéknél, a­mely mintegy lehetetlenné tette a col­­­isiot az állam és egyház között, és ha e német ághajtás szellemi összekötteté­seit fönn kívánja tartani az anyatörzs kul­­tur-nemzetével, de az ország törvényei előtt meghajlik, ezt, igazság szerint, rész néven sem lehet nekie venni. A Királyhágón­ túli evangelikus egy­házkerületek közül egyiknek, a Dunán­­inneninek, jutott részébe a szomorú di­csőség, hogy az egyházi autonómia tör­vényes védsánczai mögül, melyek a lel­­kiösmereti szabadság biztosítására szol­gálnak, orvtámadást intézzen a magyar állam politikai és nemzeti integritása ellen és, pedig, nem valamely vallás-fe­lekezeti, hanem tisztán faj-politikai jel­szó és érdek nevében. A magyarországi protestáns egyhá­zak autonómiája szép és dicső vívmá­nya e nemes, fölvilágosodott nemzet al­kotmányfejlődésének, de törvényes biz­tosítékai nyilván csak odáig terjedhet­nek, a­meddig az egyház­szervezet és a vallásos meggyőződés, meg az ével járó nevelés-oktatás institutióinak védelmére, szabad működésére szolgálnak — sőt már a közoktatás állami érdekeivel szem­ben, természetszerű korlátok közzé kell szorittatniok. De mihelyt az autonomia­­ jogbiztonsága nem az egyház, hanem az egyházi működés körén kívül álló czé­lok érdekei számára válik pajzs helyett köpenyeggé — magának az autonomia tulajdonosának, az egyháznak, áll élet­érdekében a visszaélés, az árulás ez ele­meinek kebeléből való kilökése, mert különben az állam kényszerítve érezhet­­né magát az egyházi autonómia e jog­­biztonságának olyan átalakítására, hogy mögüle ilyen orvtámadások, saját léte és integritása ellen, intézhetők ne le­gyenek. A­midőn, tehát, a Dunán inneni evan­­gelikus egyházkerület a magyar protes­táns egyházak autonómiája értelmében való törvényes főhatósága ellen, egyete­mes konventjével szemben, a forradalom terére lép s az anyakönyvek vezetésére, az egyházkormányzati visszaélések és az egyház köpenye alatt űzött pánszláv agitatiók megtorlására vonatkozó tör­vényes konventi végzések foganatosítá­sát egyenesen megtagadja, sőt egyházi főhatóságát, elöljáróságát arc­átlanul in­­sultálja: a magyar evangelikus egyház­nak ki kell e rothadt részt löknie ma­gából, mind saját egyháza, mind általá­ban a magyar protestáns autonómia ér­dekében. És annyival inkább, mert míg a magyarországi görög szertartású, meg az erdélyrészi evangelicus egyházak, a­meny­nyiben faji connexiókat tartanak is fönn, ezt a hitbeli közösség alapján te­szik, addig a Dunán inneni pánszláv agi­tátorok csak hittételeik megtagadása, kigúnyolása árán foghatnak akár a gö­rög, akár a római hitű fajrokonokkal kezet. Mit keres a protestáns Mud­­rony Pál a görögkeleti apostolok kiewi ünnepén s ha ott helye van, ho­gyan lehet helye a magyarországi evan­gel­icu­sok egyetemes konventjének budapesti tanácskozó termében ? ? Azok a botrányok, azok a forra­dalmi kitörések, tehát, a­melyeket az evangélikusok most ülésező konventjén e pánszláv izgatók és törvénysértők ma­guknak megengedtek, nem csak haza­árulás, hanem hittagadás bélyegét is ma­gukon hordozzák teljes mértékben, s a hitéhez és autonómiájához hű evangélikus egyház törvényes képviselői tovább nem ülhetnek egy széket azokkal, a­kik egy­házukat, vallásukat ily módon árulták el. Az egyháznak nem kell, nem sza­bad arra várakoznia, míg — mint Mud­­ronyék hirdetik — az állam a politikai renegátokat megbünteti, hanem a maga kitárulóival saját egyházi törvényei ér­telmében kell elbánnia, autonómiája ere­jével, a magyar protestáns autonómia érdekében. (Kolozsvár, okt. 18.) A „Wekerle mes­terkedése.“ Az Ellenzék ily czímmel emlékezik meg a pénzügyminiszteri előterjesztésről. Ez a mesterkedés pedig tudvalevőleg abban áll, hogy nincs deficit. Sok esztendő súlyos mun­kája után nincs defic­it. Egy pénzügyi pro­gramm alapján, melyet Tisza miniszterelnök állapított meg, nincs defic­it. 15 év előtt azok voltak az országgyűlés legszomorúbb napjai, mikor a pénzügyminiszter beterjesztette a költségvetést. Milliók hiányoztak. A hitelünk tönkre volt menve. Uzsorára adtak Magyaror­szágnak kölcsönt. Koptattuk ok nélkül a bank­házak küszöbét. Lekötöttünk fát, fát, hogy az államháztartásunk viteléhez szükséges garaso­kat megkapjuk. Akkor eljött Tisza Kálmán, a „ki alatt az ország tönkre ment“ — és nincs defic­it. A magyar állam papirosa a leg­jobbak közé tartozik. Adósságainkat convertál­­tuk. A­mi igen drága volt, felváltottuk, mert már szívesen adtak olcsón is. Az adóprés szo­rítása iránt elmúltak a szüntelen hangzó jaj­kiáltások, melyek tizenöt év előtt hangzottak, s mégis annyit tudunk immár bevenni, a­meny­nyi a szükségletekre elég. Sem a termési vi­szonyok nem voltak valami ragyogók, sem semmi csoda nem történt. Emelkedés van min­den irányban az ipari, úgy, mint kereskedelmi és gazdasági viszonyokban. A városok újulnak, fejlődnek. Nézze meg akárki Kassát, Miskol­­czot, Debreczent és a többit és a többbit — a fedeleknek kétharmada úő. Vasutak szelik át az országot egyik végétől a másikig. A leg­jelentősebb részek a magyar állam tulajdona. Vizeket szabályoztunk, utakat építettünk. A hadseregre még egyszer annyinál többbet köl­töttünk, mint tizenöt év előtt. Szervezkedünk és fejlődünk minden irányban. És mindennek daczára megélünk a mi magunk erején. Egyéb se kellett ehez az eredményhez, mint bölcs kormányzás arra nézve, hogy azon erőket használjuk fel, a­melyek arra alkalmasak. Ál­lamférfias előrelátás, meg nem szűnő istápolása a nemzet közgazdasági forrásainak ; kirostálá­sa a kívánalmak közül mindannak, a mit a luxus, vagy a hunság kívánt s szorgos építése a szükségeseknek — íme, csak ez kellett hoz­zá. Tisza Kálmán mint pénzügyminiszter is, mint az áll­amnak feje is, megcsinálta ezt a programmot, keresztül is vitte — Wekerle be­számol az eredménynyel, kinyilatkoztatván, hogy a „pénzügyi programra, melyet Tisza Kál­mán kezdeményezett, bevált.“ E kinyilatkozta­tását részint megnyugvással, részint megelé­gedéssel, részint örömmel üdvözli minden fak­tor, a sajtó és a pénzpiacz is — és tisztelt laptársunk, az „Eh­.“, „Wekerle mesterkedése“ czímen egy érdekes czikket ír, melynek magja a következő: „Tisza, mint hires taktikus, éveken át egyebet se csinált, mint elvakította az országot a számokkal. E számok minden év végén megha­zudtolták őt. Tisza elvégre is belefáradt e mes­terségbe és átadta a tárczát Wekerlének, ki job­ban ért a mesterséghez. Minthogy azonban cso­dák nem történtek, e pénzügyi művelet az Ellen­zéknek inkább valami „egyensúlyozási erőművész­kedésnek“ látszik, semmint komoly dolognak. . . Mégis megcselekedte az első évben ő egyma­ga, a­mit Tisza és pénzügyminiszterei 15 éven át nem voltak képesek kivinni, leolvasztván a defic­it­et a papíron.“ Minthogy pedig ez egyben naiv és ret­tenetes okoskodástól, tán elég is lesz, azon hazafias óhajtással zárjuk be e sorokat, vajha adna isten néha jó kedvet ebben a czudar életben az Ellenzéknek is. A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. Gazdasági politika. Berendezkedtek. Olyan takaros és kellemes lakás kettő sem volt több az utczában, mint az övék. Nyolcz szoba és hozzátartozó minden szüksé­ges helyiség, kamrák, konyha, pincze. Nyugal­mat szerető embernek boldog otthon. A szép kis asszonyka alig tudta első nap, hova legyen örömében. Minden a legki­sebbig úgy van itthon, mint otthon volt- Azonban azzal a különbséggel, hogy itt az övé minden, minden az övé ... és az uráé, a­ki azonban szintén az ő birtoka. Az ura is jövő,ez a rendkívül komoly em­ber, a­ki semmit se akar egyebet, mint hogy csupa gyönyörűség legyen az ő feleségének az élet­e" Odahaza Nelli (így hívták az asszonyt), mondtam, baba volt. Gyermek eszével, gyer­mek modorával járt az apja kedvében. Reggel maga vitte be a b­eát és puhította neki a friss vajat. Azután előkereste a hosszúnyelű, utálatos pipát, mindennap másikat. Ma­d az ablak mellé ült és nézett — haszontalanságo­­kat locsogva - az arczára. Tudta, hogy is­meri mindenki és mindenki, a­ki lennt las­súbb lépésekkel járkál ily időtájt, nem talál jobb foglalkozást, mint hogy nézze az ő sző­ke haját, üde arczát, mosolygó szemeit. A diá­kok közül a nagyobbak ezért járnak erre ha­zamenet, pedig két annyi utat tesznek, mint­ha a hátsó utczán igyekeznének. A gymnasium után jön az egyetem. Ez nincs órához kötve, reggeltől délig folytono­san szolgáltat bámulót, hónap eleje táján ke­vesebbet, későbbi napjain többet. Tanév ele­jén a mennyi választási tolla létezik, mind ott lobog. A déli órák tájában idősebb komáké a járda. A gymnazisták tanárai, az egyetem ma­gántanárai, az orvosi fakultás segédjei, a megye, a törvényszék. .. Nellit mindenki látja és törek­szik észrevétetni magát. Nelli mindenkit lát és igyekszik elhitetni, hogy nem vesz észre senkit. A gazdag nyugalmazott ezredes leánya csak nem tekintgethet, nézésével a fiatal emberek után „Teringettél Nelli, dümmögé az öreg katona — tarts magadra. Gazdag vagy, szép vagy, a su­­hogóját!“ Este odaül az apó kedvéért a zongorá­hoz. Játsza a „Radetzky­“t, meg a „Bánk bánt.“ Azokból a könnyű sentimentális dalokból fél­homályban játszik a gouvernantnak, mikor apc a tiszti kaszinóban pikket h­ez. Déli egy órakor jőnek a vizitek. Érke­zik sorra: a megyei főorvos, ki sokat örökölt a törvényszéki biró, a kellemes víg fiú (váljon hogyan is hiszik el nekik a vádlottak a íté­letet?), a „Hirütő“ szerkesztője, zsebeiben egy csomó távirattal a nap számos, fontos esemé­nyeiről és a mindig komoly fiatal ügyvéd, a­ki önmaga lett a maga ura és a kiért kli­ensek törik az ajtót. Ez az egész társaság a salonban és minden második este színházban felvonásközök alatt. Komoly versenytársak mindeniknek közülök egy szó kell és két kéz Szegény öreg Katay, tőled el akarják vinni Nellit. Dehát elvégre is oda kell adni a négy közül egynek. Majd nem lesz senki, a­ki hozza reggel a b­eát, a vajat, a pipát, kijátszás Ra­det­zkyt, meg a Bánk­ bánt. Azonban katona­em­ber beletörődik a sor­sába másképen is. Kinek adja? Ki lesz a leg­biztosabb? A megyei főorvos gyenge ember, Nelli sem szeretné, hogy a köhögését hallja egész életén át. A törvényszéki bíró iszonyatos léha, aztán meg a fizetése csekély. A „Hirütő“ szer­kesztője ideges és örökké a nyomdában lakik. Az ügyvéd ... az ügyvél, ez a Demerek, hm, ez ellen nem lehet szólani. Igen pontos, jóra­­való, egészséges fia, üves ember, meg jó el­vei vannak ... Hát ez feszen. Demerek az otthoros lett a háznál. Nelli igen jól mulatott a komoly arczán és tetszett neki, hogy engedelmes. Ha azt parancsolta, hogy a haját középen választva hordja, hát másnap már úgy jött. Ha nem szerette, hogy sötét nyakkendőt hord, délután már tetőtől­­talpig világos öltözetben járt. Megváltoztatta érette a beszédmodorát­­. Vele nem szólt egy szó „tátik“- „tetik“-it és udvarlásából el­maradt az eleintén megszokott „miszerint“. Félév múlva aztán Demerek úr komo­lyan szóba hozta a dolga Katay ezredesnek, az öreg szobájában. Rövid idő alatt miden rendben volt, írást csináltak ketten komoly szakaszokban foglalva mindeneket, a mi elkerülhetetlenül szükséges tudnivalók és iányelvek egy élet­re nézve. És nagy rend mutatkozott főleg a szá­mokban. Demerer úrnak nyolzezer forint évi jövedelme van s a lehető legkorrektebb gaz­dasági elvei e mellett. Ez elvek a jövő ház­tartásra vonatkoztatva oly kedvezők voltak, hogy Katay ezredes melegen ölelte keblére De­merek urat. Aztán hosszú ünnepélyes készülődés kö­vetkezett. A legszebb menyasszonyi ruha, vi­zitek az e­lőkelőbb családoknál, sétálás szép napokon, kar a karban, egy nagy templom tele néppel, mely túlságos mértékben kiváncsi, a rettenetes hosszú uszály, egy könyező nyu­galmazott ezredes, egy mosolygó ügyvéd, tü­relmetlen kliensek és ... a takaros kellemes lakás, minő kettő sem volt több az utczában, minden a legkisebbig úgy van itthon, mint otthon volt, csak azzal a különbséggel, hogy Nelli már nem gyermek, hanem nagyon okos, kis szőke asszonyka. Az ura most is úgy teljesíti minden kí­vánságát, mint ennekelőtte színház, fogat, új toilettek és az öreg Katay is mód felett elé­gedett. Jó az élet itt. Mint páros madáré a gazdag erdőben. Mosolygó ég árnyék nélkül. A sokáig tartó egyformaságot azonban megunja egyszer kettő közül az egyik. Az asszonyka azt óhajtja, hogy ezután bár egyszer minden hónapban, de rendesen ám legyen estély a háznál. Meghívják a leg­jobb ismerősöket mind. Legyen valóságos fé­nyes estély, mint Hartay gróféknál. Miért ne? Majd igy lesz . . . akarom . . . De ab! ez a terv gyökeresen ellenkezik a Demerek ur gazdasági elveivel, miket Kátay ezredessel annak idején megbeszéltek és sza­kaszokba foglaltak s a mik nélkül nem le­het, nem szabad élni. — Gyerekség — igyekszik elűzni az asz­­szonyka tervét — azok grófok. Tehetik. Minket kinevetne érte mindenki s nincs rá módunk. — Minket nevetne ki? Engem nevetne? Szebb e Hartay grófné, mint én a festett ha­jával, a vásárolt fogaival? . .. akarom! Demerek úr az utolsó eszközt szedi elő. Előadja gazdasági politikáját. Itt­ már van­­„tá­tik“- „tetik“ és „miszerint“ is. Olvas szó sze­­rint, a­mint következik: „Magától értetik, miszerint minden háztar­tásban kell legyen fogyasztás. A fogyasztás a létező értékek megsemmisí­tése, vagy rongálása, a­mi történhetik felhasz­nálás, átalakítás, értékcsökkenés, a divat, vagy a természet által. Általában véve azonban a fogyasztás nem lehet nagyobb, mint a jövedelem. Aránytalanság a fogyasztás és jövedelem közt hosszabb időre nem gondolható, mert mindkettő egymást köl­csönösen feltételezi. Ha a fogyasztás a jövedel­met meghaladja, pangás, krízis idéztetik elő. A­mi a fogyasztókra nézve többé-kevésbé nélkülözhető , az már fényűzés, s fényűzés az oly javak fogyasztása, melyeknek megszerzése a fogyasztó vagyonosságát, vagy jövedelmét meg­haladja.“ Mindezt rendkívül komolyan olvasta De­merek ur s az asszonyka édesen, jókedvvel ne­vetett hozzá. Azonban pillanat múlva félrehúzódott az urától, ki csókot kért és hasonlatos komoly­sággal mondta: — A­mi a fogyasztókra nézve többé-ke­vésbé nélkülözhető, az már fényűzés. Ez a közönséges fegyver mindig győze­delmes. * * * * 1 ÚJ TAKTIKA. Kolozsvár, okt. 18. Válság szellőjét érzi a Pesti Napló. Természetesen, kormányválság szellőjét. És még természetesebb, hogy nincs más­ról szó, mint Tisza Kálmánról. Alig van hét, melyen egyik-másik ellenzéki újság ne baktatná a minisz­terelnököt. Tisza menni szándékozik vagy menesztetik, — ezt a két tételt variál­ják. Minisztertársai nem szeretik, áskálód­nak ellene, súlyos nézetkülönbségek dúl­nak a kabinetben, a szabadelvű pártban is alig egynehányan ragaszkodnak még Tisza Kálmánhoz, ki jóformán egyma­gára áll, bús elhagyatottságban stb. stb. Ilyeneket olvasunk az ellenzéki hír­lapokban, melyek rendszerint hozzáfű­zik e fejtegetésekhez valamelyik új mi­niszter dicséretét, persze úgy, hogy a magasztalás a Tisza rovására menjen. Ez a legújabb taktika. Ha már sem a sajtóbeli, sem a parlamenti és utczai kemény ostromok nem tudták megdönteni a miniszterelnököt; ha sem­miféle ádáz fegyver nem fog ki rajta; ha a szabadelvű párt egész harczvonala ellen folytatott küzdelem csupán arra vezet, hogy még összébb kovácsolja a többséget és a kormányt , hát legjobb­nak látszik, kiválasztani a nagy táborból csupán a miniszterelnök személyét; és őt se úgy attaque-irozni, hogy ez a töb­bieknek valami nagyon fájhasson, hanem inkább csak csendesen sajnáltat­­n­i „ezt az ember“-t (a­mint Ugron Gá­bor a miniszterelnököt nevezte); hirdet­ni szakadatlanul, hogy az ellentáborban milyen nagyszerűen derék emberek van­nak ; fennen dicsérni ezt a hadnagyot, amazt a kapitányt és mindennek con­­clusiójaként panaszosan felkiáltani: mi­lyen kár, hogy a vezér olyan gyenge, olyan rész! Ha ez nem volna, minden jobban menne, a tábor is sokkal erő­sebb lenne! Hát hiszen, ha olyan rész az a ve­zér, mi könnyebb annál, mint épen e körülmény miatt megverni az ellensé­get? És ki hiszi el azt a csodálatos elő­zékenységet egy harczoló féltől, hogy fáj neki a feje és szorong a szíve azért, hogy ellenfelét erőtlen generális vezeti? Azonban, e taktikából mégis csak kerülhet annyi haszon, hogy a közvéle­mény jámborabb része végre el fogja hinni, hogy Tisza Kálmán állása meg van ingatva, minisztertársaival viszályban él és pártja merő szívességből tartogatja benne a lelket. Különb eredmény hiányában,­­ ez is valami. Úgy tetszik, hogy a Naplóék már nagyon preparáltnak tartják e tekintet­ben a közhangulatot. Mert ha nem tar­tanák, akkor a mérsékelt ellenzék köz­lönye valószínűleg nem reszkírozná meg azt a gallimathiast, melyet „Válságszel­lője“ czímen tálal hiszékeny olvasói elé. E közlemény azt feltételezi, hogy a pub­likum már egészen benne van a hírla­pi bolondgombák jóhiszemű acceptálá­­sában. A Napló azt a formát használja czikkéhez, hogy ő „a kormánypárt körében keringő híreket csoportosítja.“ No­s és mit keringtet a P. Nap­ló a kormánypártban? Azt, hogy Szapáry Gyula gróf és Szilágyi Dezső „váratlanul“ Bécsbe utaz­tak, hova Tisza Kálmán már előbb meg­érkezett, értekezvén Kálnokyval és Sző­­gyényvel és kihallgatáson fogadtatván ő felsége által. — Ez a nagyszabású ese­mény (mely évenként legalább tizenkét­szer szokott előfordulni), ez alkalommal érthetlen „izgaloméba ejtette a P. Nap­ló saját külön „kormánypárt“-ját, és az említett lap így okoskodik: „A félhivatalos távirat azt mondja, hogy a ma­gyar miniszterek közös miniszteri tanácsokon fognak részt venni, á­m­d­e minő tárgyak vagy kérdések le­hetnek azok, melyekben éppen a magyar igazság­ügyi és a magyar f­ö­l­d­m­ű­v­e­l­é­s­i miniszterek szük­ségek ? E kérdés az, mely aggódásba ejti a kor­mánypártot, mert attól tart, hogy Tisza miniszterel­nök azért ment Bécsbe, hogy lemondását beje­lentse s gróf Szapáry és Szilágyi utazása a jövő kabinet alakítására vonatkozik. Hogy mily alapon támad a kormánypártban, a nagyváradi beszéd után ez a majdnem képtelen­ségnek látszó aggodalom ? — erre nézve a következő­ket hozzák föl. Már a nyáron el volt terjedve, hogy Tisza mi­niszterelnök csak az új költségvetés benyújtását vár­ja be s aztán visszavonul. Elégtételül vévén, hogy a­mit az egyensúly helyreállítására nézve ígért, azt meg­tartotta. De ezt az a hirt megc­áfolni látszott a nagy­váradi beszéd, s a reformok elfogadása a miszterel­­nök által. Most azonban ismét egy új momentum merült fel, mely a miniszterelnököt állítólag rm­é­n­y­e­n l­e­­hangolta volna.“ S ez tegnapelőtt történt, a pénz­ügyi expozé alkalmából. Ez alkalommal ugyanis a kor­mánypárt csakis Wekerle Sándor pénzügy­­minisztert részesítő ovácziókban , s a­kik a minisz­­terelnökhöz közel állnak, állítják, hogy ezt Tisza Bál­­án miniszterelnök érzékenyen vette volna. S talán ennek következtében határozta volna el magát ismét a visszavonulásra­.

Next