Kolozsvár, 1889. július-december (3. évfolyam, 149-302. szám)
1889-10-18 / 242. szám
Illik évfolyam. 1889. 242. szám. Kolozsvárit, péntek, október 18. Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ. A lap szellemi részit illető minden közlemény ide intézendő. Kiadóhivatal: LELKÖZÉP UTCZA 4. SZÁM. 27.OFIXETRUX DIJAK 1 égési évre................................16 frt. Fél évre.......................................8 frt. Negyedévre..................................4 frt. Egy hóra..................................1 frt 60 kr. így számára 6 kr. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivételével.•évtelenül beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. HIRDETÉSI DÍJAK: Egy □ cm. tér Ara, Ciceró betűből. 4 kr Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr Nyílttér tara 25 kr. POLITIKA AZ EGYHÁZBAN. Kolozsvár, okt. 18. (Sz.) Mintha nem volna nekünk bőven elég dolgunk és bajunk a politikával a nemzetközi viszonyok, a monarchia és az ország köreiben — most meg már azoknak az egyházaknak száma is szaporodott egygyel, a melyek a palást alatt és az oltár mögött folytatják haza- és nemzetellenes üzelmeiket. A hazai görög szertartású egyházak körében eddig is föl-fölütötte ugyan, fejét koronként a nemzetiségi agitatio s a haza határain túl fekvő érdekek és czélokhoz való szitás, de a törvényes fönhatóság, mely a magyar koronának, kormánya utján, e tekintetben rendelkezésére áll, mindig megtalálta correctivumát e tulcsapongásoknak s az egyházfők kinevezési, vagy megerősítési joga, elégnek bizonyult a kellő korlátok épségben tartására. Az erdélyrészi protestánsok evangelicus felekezete szintén megtartotta folyton határozottan nemzeti jellegét, de e zárt és aránylag szűk körre korlátozott egyház, törvényes autonómiájának határain belől s a Felség suprema inspectiója alatt, szokott eszélyességével, mindig megmaradt annál a mértéknél, amely mintegy lehetetlenné tette a colisiot az állam és egyház között, és ha e német ághajtás szellemi összeköttetéseit fönn kívánja tartani az anyatörzs kultur-nemzetével, de az ország törvényei előtt meghajlik, ezt, igazság szerint, rész néven sem lehet nekie venni. A Királyhágón túli evangelikus egyházkerületek közül egyiknek, a Dunáninneninek, jutott részébe a szomorú dicsőség, hogy az egyházi autonómia törvényes védsánczai mögül, melyek a lelkiösmereti szabadság biztosítására szolgálnak, orvtámadást intézzen a magyar állam politikai és nemzeti integritása ellen és, pedig, nem valamely vallás-felekezeti, hanem tisztán faj-politikai jelszó és érdek nevében. A magyarországi protestáns egyházak autonómiája szép és dicső vívmánya e nemes, fölvilágosodott nemzet alkotmányfejlődésének, de törvényes biztosítékai nyilván csak odáig terjedhetnek, ameddig az egyházszervezet és a vallásos meggyőződés, meg az ével járó nevelés-oktatás institutióinak védelmére, szabad működésére szolgálnak — sőt már a közoktatás állami érdekeivel szemben, természetszerű korlátok közzé kell szorittatniok. De mihelyt az autonomia jogbiztonsága nem az egyház, hanem az egyházi működés körén kívül álló czélok érdekei számára válik pajzs helyett köpenyeggé — magának az autonomia tulajdonosának, az egyháznak, áll életérdekében a visszaélés, az árulás ez elemeinek kebeléből való kilökése, mert különben az állam kényszerítve érezhetné magát az egyházi autonómia e jogbiztonságának olyan átalakítására, hogy mögüle ilyen orvtámadások, saját léte és integritása ellen, intézhetők ne legyenek. Amidőn, tehát, a Dunán inneni evangelikus egyházkerület a magyar protestáns egyházak autonómiája értelmében való törvényes főhatósága ellen, egyetemes konventjével szemben, a forradalom terére lép s az anyakönyvek vezetésére, az egyházkormányzati visszaélések és az egyház köpenye alatt űzött pánszláv agitatiók megtorlására vonatkozó törvényes konventi végzések foganatosítását egyenesen megtagadja, sőt egyházi főhatóságát, elöljáróságát arcátlanul insultálja: a magyar evangelikus egyháznak ki kell e rothadt részt löknie magából, mind saját egyháza, mind általában a magyar protestáns autonómia érdekében. És annyival inkább, mert míg a magyarországi görög szertartású, meg az erdélyrészi evangelicus egyházak, amenynyiben faji connexiókat tartanak is fönn, ezt a hitbeli közösség alapján teszik, addig a Dunán inneni pánszláv agitátorok csak hittételeik megtagadása, kigúnyolása árán foghatnak akár a görög, akár a római hitű fajrokonokkal kezet. Mit keres a protestáns Mudrony Pál a görögkeleti apostolok kiewi ünnepén s ha ott helye van, hogyan lehet helye a magyarországi evangelicusok egyetemes konventjének budapesti tanácskozó termében ? ? Azok a botrányok, azok a forradalmi kitörések, tehát, amelyeket az evangélikusok most ülésező konventjén e pánszláv izgatók és törvénysértők maguknak megengedtek, nem csak hazaárulás, hanem hittagadás bélyegét is magukon hordozzák teljes mértékben, s a hitéhez és autonómiájához hű evangélikus egyház törvényes képviselői tovább nem ülhetnek egy széket azokkal, akik egyházukat, vallásukat ily módon árulták el. Az egyháznak nem kell, nem szabad arra várakoznia, míg — mint Mudronyék hirdetik — az állam a politikai renegátokat megbünteti, hanem a maga kitárulóival saját egyházi törvényei értelmében kell elbánnia, autonómiája erejével, a magyar protestáns autonómia érdekében. (Kolozsvár, okt. 18.) A „Wekerle mesterkedése.“ Az Ellenzék ily czímmel emlékezik meg a pénzügyminiszteri előterjesztésről. Ez a mesterkedés pedig tudvalevőleg abban áll, hogy nincs deficit. Sok esztendő súlyos munkája után nincs deficit. Egy pénzügyi programm alapján, melyet Tisza miniszterelnök állapított meg, nincs deficit. 15 év előtt azok voltak az országgyűlés legszomorúbb napjai, mikor a pénzügyminiszter beterjesztette a költségvetést. Milliók hiányoztak. A hitelünk tönkre volt menve. Uzsorára adtak Magyarországnak kölcsönt. Koptattuk ok nélkül a bankházak küszöbét. Lekötöttünk fát, fát, hogy az államháztartásunk viteléhez szükséges garasokat megkapjuk. Akkor eljött Tisza Kálmán, a „ki alatt az ország tönkre ment“ — és nincs deficit. A magyar állam papirosa a legjobbak közé tartozik. Adósságainkat convertáltuk. Ami igen drága volt, felváltottuk, mert már szívesen adtak olcsón is. Az adóprés szorítása iránt elmúltak a szüntelen hangzó jajkiáltások, melyek tizenöt év előtt hangzottak, s mégis annyit tudunk immár bevenni, amenynyi a szükségletekre elég. Sem a termési viszonyok nem voltak valami ragyogók, sem semmi csoda nem történt. Emelkedés van minden irányban az ipari, úgy, mint kereskedelmi és gazdasági viszonyokban. A városok újulnak, fejlődnek. Nézze meg akárki Kassát, Miskolczot, Debreczent és a többit és a többbit — a fedeleknek kétharmada úő. Vasutak szelik át az országot egyik végétől a másikig. A legjelentősebb részek a magyar állam tulajdona. Vizeket szabályoztunk, utakat építettünk. A hadseregre még egyszer annyinál többbet költöttünk, mint tizenöt év előtt. Szervezkedünk és fejlődünk minden irányban. És mindennek daczára megélünk a mi magunk erején. Egyéb se kellett ehez az eredményhez, mint bölcs kormányzás arra nézve, hogy azon erőket használjuk fel, amelyek arra alkalmasak. Államférfias előrelátás, meg nem szűnő istápolása a nemzet közgazdasági forrásainak ; kirostálása a kívánalmak közül mindannak, a mit a luxus, vagy a hunság kívánt s szorgos építése a szükségeseknek — íme, csak ez kellett hozzá. Tisza Kálmán mint pénzügyminiszter is, mint az államnak feje is, megcsinálta ezt a programmot, keresztül is vitte — Wekerle beszámol az eredménynyel, kinyilatkoztatván, hogy a „pénzügyi programra, melyet Tisza Kálmán kezdeményezett, bevált.“ E kinyilatkoztatását részint megnyugvással, részint megelégedéssel, részint örömmel üdvözli minden faktor, a sajtó és a pénzpiacz is — és tisztelt laptársunk, az „Eh.“, „Wekerle mesterkedése“ czímen egy érdekes czikket ír, melynek magja a következő: „Tisza, mint hires taktikus, éveken át egyebet se csinált, mint elvakította az országot a számokkal. E számok minden év végén meghazudtolták őt. Tisza elvégre is belefáradt e mesterségbe és átadta a tárczát Wekerlének, ki jobban ért a mesterséghez. Minthogy azonban csodák nem történtek, e pénzügyi művelet az Ellenzéknek inkább valami „egyensúlyozási erőművészkedésnek“ látszik, semmint komoly dolognak. . . Mégis megcselekedte az első évben ő egymaga, amit Tisza és pénzügyminiszterei 15 éven át nem voltak képesek kivinni, leolvasztván a deficitet a papíron.“ Minthogy pedig ez egyben naiv és rettenetes okoskodástól, tán elég is lesz, azon hazafias óhajtással zárjuk be e sorokat, vajha adna isten néha jó kedvet ebben a czudar életben az Ellenzéknek is. A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. Gazdasági politika. Berendezkedtek. Olyan takaros és kellemes lakás kettő sem volt több az utczában, mint az övék. Nyolcz szoba és hozzátartozó minden szükséges helyiség, kamrák, konyha, pincze. Nyugalmat szerető embernek boldog otthon. A szép kis asszonyka alig tudta első nap, hova legyen örömében. Minden a legkisebbig úgy van itthon, mint otthon volt- Azonban azzal a különbséggel, hogy itt az övé minden, minden az övé ... és az uráé, aki azonban szintén az ő birtoka. Az ura is jövő,ez a rendkívül komoly ember, aki semmit se akar egyebet, mint hogy csupa gyönyörűség legyen az ő feleségének az élete" Odahaza Nelli (így hívták az asszonyt), mondtam, baba volt. Gyermek eszével, gyermek modorával járt az apja kedvében. Reggel maga vitte be a beát és puhította neki a friss vajat. Azután előkereste a hosszúnyelű, utálatos pipát, mindennap másikat. Mad az ablak mellé ült és nézett — haszontalanságokat locsogva - az arczára. Tudta, hogy ismeri mindenki és mindenki, aki lennt lassúbb lépésekkel járkál ily időtájt, nem talál jobb foglalkozást, mint hogy nézze az ő szőke haját, üde arczát, mosolygó szemeit. A diákok közül a nagyobbak ezért járnak erre hazamenet, pedig két annyi utat tesznek, mintha a hátsó utczán igyekeznének. A gymnasium után jön az egyetem. Ez nincs órához kötve, reggeltől délig folytonosan szolgáltat bámulót, hónap eleje táján kevesebbet, későbbi napjain többet. Tanév elején a mennyi választási tolla létezik, mind ott lobog. A déli órák tájában idősebb komáké a járda. A gymnazisták tanárai, az egyetem magántanárai, az orvosi fakultás segédjei, a megye, a törvényszék. .. Nellit mindenki látja és törekszik észrevétetni magát. Nelli mindenkit lát és igyekszik elhitetni, hogy nem vesz észre senkit. A gazdag nyugalmazott ezredes leánya csak nem tekintgethet, nézésével a fiatal emberek után „Teringettél Nelli, dümmögé az öreg katona — tarts magadra. Gazdag vagy, szép vagy, a suhogóját!“ Este odaül az apó kedvéért a zongorához. Játsza a „Radetzky“t, meg a „Bánk bánt.“ Azokból a könnyű sentimentális dalokból félhomályban játszik a gouvernantnak, mikor apc a tiszti kaszinóban pikket hez. Déli egy órakor jőnek a vizitek. Érkezik sorra: a megyei főorvos, ki sokat örökölt a törvényszéki biró, a kellemes víg fiú (váljon hogyan is hiszik el nekik a vádlottak a ítéletet?), a „Hirütő“ szerkesztője, zsebeiben egy csomó távirattal a nap számos, fontos eseményeiről és a mindig komoly fiatal ügyvéd, aki önmaga lett a maga ura és a kiért kliensek törik az ajtót. Ez az egész társaság a salonban és minden második este színházban felvonásközök alatt. Komoly versenytársak mindeniknek közülök egy szó kell és két kéz Szegény öreg Katay, tőled el akarják vinni Nellit. Dehát elvégre is oda kell adni a négy közül egynek. Majd nem lesz senki, aki hozza reggel a beát, a vajat, a pipát, kijátszás Radetzkyt, meg a Bánk bánt. Azonban katonaember beletörődik a sorsába másképen is. Kinek adja? Ki lesz a legbiztosabb? A megyei főorvos gyenge ember, Nelli sem szeretné, hogy a köhögését hallja egész életén át. A törvényszéki bíró iszonyatos léha, aztán meg a fizetése csekély. A „Hirütő“ szerkesztője ideges és örökké a nyomdában lakik. Az ügyvéd ... az ügyvél, ez a Demerek, hm, ez ellen nem lehet szólani. Igen pontos, jóravaló, egészséges fia, üves ember, meg jó elvei vannak ... Hát ez feszen. Demerek az otthoros lett a háznál. Nelli igen jól mulatott a komoly arczán és tetszett neki, hogy engedelmes. Ha azt parancsolta, hogy a haját középen választva hordja, hát másnap már úgy jött. Ha nem szerette, hogy sötét nyakkendőt hord, délután már tetőtőltalpig világos öltözetben járt. Megváltoztatta érette a beszédmodorát. Vele nem szólt egy szó „tátik“- „tetik“-it és udvarlásából elmaradt az eleintén megszokott „miszerint“. Félév múlva aztán Demerek úr komolyan szóba hozta a dolga Katay ezredesnek, az öreg szobájában. Rövid idő alatt miden rendben volt, írást csináltak ketten komoly szakaszokban foglalva mindeneket, a mi elkerülhetetlenül szükséges tudnivalók és iányelvek egy életre nézve. És nagy rend mutatkozott főleg a számokban. Demerer úrnak nyolzezer forint évi jövedelme van s a lehető legkorrektebb gazdasági elvei e mellett. Ez elvek a jövő háztartásra vonatkoztatva oly kedvezők voltak, hogy Katay ezredes melegen ölelte keblére Demerek urat. Aztán hosszú ünnepélyes készülődés következett. A legszebb menyasszonyi ruha, vizitek az előkelőbb családoknál, sétálás szép napokon, kar a karban, egy nagy templom tele néppel, mely túlságos mértékben kiváncsi, a rettenetes hosszú uszály, egy könyező nyugalmazott ezredes, egy mosolygó ügyvéd, türelmetlen kliensek és ... a takaros kellemes lakás, minő kettő sem volt több az utczában, minden a legkisebbig úgy van itthon, mint otthon volt, csak azzal a különbséggel, hogy Nelli már nem gyermek, hanem nagyon okos, kis szőke asszonyka. Az ura most is úgy teljesíti minden kívánságát, mint ennekelőtte színház, fogat, új toilettek és az öreg Katay is mód felett elégedett. Jó az élet itt. Mint páros madáré a gazdag erdőben. Mosolygó ég árnyék nélkül. A sokáig tartó egyformaságot azonban megunja egyszer kettő közül az egyik. Az asszonyka azt óhajtja, hogy ezután bár egyszer minden hónapban, de rendesen ám legyen estély a háznál. Meghívják a legjobb ismerősöket mind. Legyen valóságos fényes estély, mint Hartay gróféknál. Miért ne? Majd igy lesz . . . akarom . . . De ab! ez a terv gyökeresen ellenkezik a Demerek ur gazdasági elveivel, miket Kátay ezredessel annak idején megbeszéltek és szakaszokba foglaltak s a mik nélkül nem lehet, nem szabad élni. — Gyerekség — igyekszik elűzni az aszszonyka tervét — azok grófok. Tehetik. Minket kinevetne érte mindenki s nincs rá módunk. — Minket nevetne ki? Engem nevetne? Szebb e Hartay grófné, mint én a festett hajával, a vásárolt fogaival? . .. akarom! Demerek úr az utolsó eszközt szedi elő. Előadja gazdasági politikáját. Itt már van„tátik“- „tetik“ és „miszerint“ is. Olvas szó szerint, amint következik: „Magától értetik, miszerint minden háztartásban kell legyen fogyasztás. A fogyasztás a létező értékek megsemmisítése, vagy rongálása, ami történhetik felhasználás, átalakítás, értékcsökkenés, a divat, vagy a természet által. Általában véve azonban a fogyasztás nem lehet nagyobb, mint a jövedelem. Aránytalanság a fogyasztás és jövedelem közt hosszabb időre nem gondolható, mert mindkettő egymást kölcsönösen feltételezi. Ha a fogyasztás a jövedelmet meghaladja, pangás, krízis idéztetik elő. Ami a fogyasztókra nézve többé-kevésbé nélkülözhető , az már fényűzés, s fényűzés az oly javak fogyasztása, melyeknek megszerzése a fogyasztó vagyonosságát, vagy jövedelmét meghaladja.“ Mindezt rendkívül komolyan olvasta Demerek ur s az asszonyka édesen, jókedvvel nevetett hozzá. Azonban pillanat múlva félrehúzódott az urától, ki csókot kért és hasonlatos komolysággal mondta: — Ami a fogyasztókra nézve többé-kevésbé nélkülözhető, az már fényűzés. Ez a közönséges fegyver mindig győzedelmes. * * * * 1 ÚJ TAKTIKA. Kolozsvár, okt. 18. Válság szellőjét érzi a Pesti Napló. Természetesen, kormányválság szellőjét. És még természetesebb, hogy nincs másról szó, mint Tisza Kálmánról. Alig van hét, melyen egyik-másik ellenzéki újság ne baktatná a miniszterelnököt. Tisza menni szándékozik vagy menesztetik, — ezt a két tételt variálják. Minisztertársai nem szeretik, áskálódnak ellene, súlyos nézetkülönbségek dúlnak a kabinetben, a szabadelvű pártban is alig egynehányan ragaszkodnak még Tisza Kálmánhoz, ki jóformán egymagára áll, bús elhagyatottságban stb. stb. Ilyeneket olvasunk az ellenzéki hírlapokban, melyek rendszerint hozzáfűzik e fejtegetésekhez valamelyik új miniszter dicséretét, persze úgy, hogy a magasztalás a Tisza rovására menjen. Ez a legújabb taktika. Ha már sem a sajtóbeli, sem a parlamenti és utczai kemény ostromok nem tudták megdönteni a miniszterelnököt; ha semmiféle ádáz fegyver nem fog ki rajta; ha a szabadelvű párt egész harczvonala ellen folytatott küzdelem csupán arra vezet, hogy még összébb kovácsolja a többséget és a kormányt , hát legjobbnak látszik, kiválasztani a nagy táborból csupán a miniszterelnök személyét; és őt se úgy attaque-irozni, hogy ez a többieknek valami nagyon fájhasson, hanem inkább csak csendesen sajnáltatni „ezt az ember“-t (amint Ugron Gábor a miniszterelnököt nevezte); hirdetni szakadatlanul, hogy az ellentáborban milyen nagyszerűen derék emberek vannak ; fennen dicsérni ezt a hadnagyot, amazt a kapitányt és mindennek conclusiójaként panaszosan felkiáltani: milyen kár, hogy a vezér olyan gyenge, olyan rész! Ha ez nem volna, minden jobban menne, a tábor is sokkal erősebb lenne! Hát hiszen, ha olyan rész az a vezér, mi könnyebb annál, mint épen e körülmény miatt megverni az ellenséget? És ki hiszi el azt a csodálatos előzékenységet egy harczoló féltől, hogy fáj neki a feje és szorong a szíve azért, hogy ellenfelét erőtlen generális vezeti? Azonban, e taktikából mégis csak kerülhet annyi haszon, hogy a közvélemény jámborabb része végre el fogja hinni, hogy Tisza Kálmán állása meg van ingatva, minisztertársaival viszályban él és pártja merő szívességből tartogatja benne a lelket. Különb eredmény hiányában, ez is valami. Úgy tetszik, hogy a Naplóék már nagyon preparáltnak tartják e tekintetben a közhangulatot. Mert ha nem tartanák, akkor a mérsékelt ellenzék közlönye valószínűleg nem reszkírozná meg azt a gallimathiast, melyet „Válságszellője“ czímen tálal hiszékeny olvasói elé. E közlemény azt feltételezi, hogy a publikum már egészen benne van a hírlapi bolondgombák jóhiszemű acceptálásában. A Napló azt a formát használja czikkéhez, hogy ő „a kormánypárt körében keringő híreket csoportosítja.“ Nos és mit keringtet a P. Napló a kormánypártban? Azt, hogy Szapáry Gyula gróf és Szilágyi Dezső „váratlanul“ Bécsbe utaztak, hova Tisza Kálmán már előbb megérkezett, értekezvén Kálnokyval és Szőgyényvel és kihallgatáson fogadtatván ő felsége által. — Ez a nagyszabású esemény (mely évenként legalább tizenkétszer szokott előfordulni), ez alkalommal érthetlen „izgaloméba ejtette a P. Napló saját külön „kormánypárt“-ját, és az említett lap így okoskodik: „A félhivatalos távirat azt mondja, hogy a magyar miniszterek közös miniszteri tanácsokon fognak részt venni, ámde minő tárgyak vagy kérdések lehetnek azok, melyekben éppen a magyar igazságügyi és a magyar földművelési miniszterek szükségek ? E kérdés az, mely aggódásba ejti a kormánypártot, mert attól tart, hogy Tisza miniszterelnök azért ment Bécsbe, hogy lemondását bejelentse s gróf Szapáry és Szilágyi utazása a jövő kabinet alakítására vonatkozik. Hogy mily alapon támad a kormánypártban, a nagyváradi beszéd után ez a majdnem képtelenségnek látszó aggodalom ? — erre nézve a következőket hozzák föl. Már a nyáron el volt terjedve, hogy Tisza miniszterelnök csak az új költségvetés benyújtását várja be s aztán visszavonul. Elégtételül vévén, hogy amit az egyensúly helyreállítására nézve ígért, azt megtartotta. De ezt az a hirt megcáfolni látszott a nagyváradi beszéd, s a reformok elfogadása a miszterelnök által. Most azonban ismét egy új momentum merült fel, mely a miniszterelnököt állítólag rményen lehangolta volna.“ S ez tegnapelőtt történt, a pénzügyi expozé alkalmából. Ez alkalommal ugyanis a kormánypárt csakis Wekerle Sándor pénzügyminisztert részesítő ovácziókban , s akik a miniszterelnökhöz közel állnak, állítják, hogy ezt Tisza Bálán miniszterelnök érzékenyen vette volna. S talán ennek következtében határozta volna el magát ismét a visszavonulásra.