Kolozsvár, 1889. július-december (3. évfolyam, 149-302. szám)

1889-11-22 / 271. szám

I Ill­ik évfolyam. 1889. 271. szám. Kolozsvárit, péntek, november 22. Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. Kiadóhivatal: BELKÖ2IP-UTCZA 4. SZAK. ST.OFIZETF.BI dijak: Bgram évre.........................16 frt. Fél évre...........................................8 frt. Negyedéire.....................................6 frt. Egy hóra .....................................1 frt 80 kr. Egy Hám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ cm. tér ára, Ciceró betűből, 4 kr Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttér aera 25 kr. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivéte­lével. Névtelenül beküldött közlemények te­­kintetbe nem vétetnek. i­n : „A JELENETEKRŐL.“ Kolozsvár, nov. 22. Azok a durva jelenetek, melyeket a magyar parlamentben idéz elő egy tör­pe minoritás, minden jó érzésű embert fel kell, hogy háborúsanak. Mindnyájunk rovására történtek ezek. Politikai érett­ségünkre, a parlamentáris kormányfor­mára való képességeink mértékére von belőle minden ellenségünk következtetést. Egy számban a talentumban kis minori­tás akarja lehetetlenné tenni azt, hogy a nemzet nagy többségének véleményét kép­viselő párt, használhassa az ország javára a kezeltetet­t jogokat, akarja lehetetlenné ten­ni szólás és véleményszabadságot. A fegy­verei ehez a czélhoz egyszerre durvák és bot­rányosak. Akármiféle pártállású embert, a­ki ad valamit a magyar parlament tisztességére, fel kell, hogy háborít­sanak. A­hova ez a dolog fajult az már nem csak annyi, hogy egy ember tá­madtatok meg, hanem maga a parlamen­ti élet megtámadása, így e folytonos bo­trányok közt nem lehet tárgyalni, így nem lehet vitatkozni, meghányni-vetni józan fő­vel az arra főkép hivatott fórumon, hogy mi jó ez ország előmenetelére. Mindenki kénytelen így beérni azzal, a­mit helyes­nek a maguk felfogása szerint elzúgnak a zavargó elemek — de nem vehet tudo­mást az ország nagy többségét képvise­lő párt felfogásáról, mert azt nem le­het elmondani az országházban. Hát kell hogy lehessen! Az or­szág nagy többségének véleményét feje­zi ki a szabadelvű párt, azért külde­tett, hogy tanácskozzék és mindnyájunk tudomásával intézze a mi dolgainkat és nekünk jogunk van követelni, hogy tudjuk, miképen intézi. Meg kell ke­resni és meg kell kapni ,az eszközöket, melyek lehetségessé tegyék a tanácsko­zásokat. Elég volt már a közvélemény fel­ültetéséből. Egy idő óta úgy néz ki az országház, mint egy tábor, a­hol néme­tek és magyarok vívnak. A tiszta szín­­hazafiságot ,­persze az ellenzék képezi, mely dühöng a szabadelvű párt el­len, az országrontók ellen. Ők védik a magyart azok ellen, kik el akarják nyom­ni, elszegényíteni, nyelvétől megfosztani s alkotmányában megcsorbítani. Na hát ez nem igaz; ez hazugság és á­ritás. S ebből elég is lesz már. Ez az ország azóta halad minden téren, a­mióta a szabadelvű párt veze­ti. És csak azóta, és olyan nagy lépé­sekkel, a­milyenről alig mert volna va­laki ezelőtt álmodni. Erejét azóta fejti ki benn és künn. Hatalmas szava van az egész nagy birodalom sorsának inté­zésében, a­milyen háromszáz esztendő óta nem volt. Pénzügyileg megerősödött. Ezelőtt még csak egy pár évvel is ne­vetséges ábrándnak és felültetésnek mondta az egész ellenzék azt az állí­tást, hogy nem lesz defic­it három év múlva. És nincs. A nemzetiségeket erős és öntudatos politika tartja féken. Ezt mi tudjuk, érezzük, látjuk tisztelettel és elismeréssel itt az erdélyi részekben. Minden munkánk, melyet társadalmilag is végzünk e tekintetben, jóakaró segít­ségre számíthat és lel­z és ezenfelül­­ minden vonalon erősödik a magyarság szóban és befolyásban. S most előáll egy párt és a maga számára úgy vindikálja a hazafiságot, hogy árulónak, a magyarság ellenségé­nek, a haladás gátjának kiáltja ki azt a szabadelvű pártot, mely Tisza Kálmán alatt 15 év alatt elérte ezeket az ered­ményeket. És ingerel és izgat vakmerően, meggától a munkában, a tanácskozás­ban és gyanusít s háborúságot kezd. Mi visszafordíthatnánk e fegyvereit. Mi több joggal elmondhatnék, hogy az or­szág haladásának igazi ellenségei ők, kik megakasztják a munkát. Hogy a magyarságnak, hogy megerősödésünknek ellenségei ők, kik kezére játszanak a botrányokkal ellenségeinknek. Nem­ a nemzetiségi küzdelem vitustánczai sem nyilatkozta­k egyszer is olyan botrányos formában, mint a­milyeneket viszeniráz az országházban egy törpe kisebbség. Hiszen az valóságos orgiája a rakonczát­­lankodásnak. Mit kívánnak? Azt, hogy minden parlamentáris szokás ellenére a többség felett uralkodjék egy kissebbség. Azt, hogy az ország kifejezett akarata elle­nére (mely a képviselők választásában megnyilatkozott) egy pár szálas lárma­hős felfogása döntsön az ország sorsát illető dolgokban. Valóban bűnt követné­nek el a nemzet ellen azok, kiket az ország megbízott, hogy véleményükben az ország véleményének adjanak kifeje­zést, ha kötelességük teljesítésében meg­­inganának, ha nem érvényesítenék teljes mértékében a tanácskozásban és cselek­vésben a jogaikat. Beterjesztetik a költségvetés. Az eredmények, melyeket szemmel látunk kétségesekké tétetnek ellenzéki oldalról. Most az ország várja a felvilágosításokat a legil­letékesebb helyről, hogy összevet­hesse a véleményeket és megalakítsa a magáét, hogy helyeslő, vagy elítélő sza­vát esetleg halhassa. És a kormány feje feláll, hogy megadja a feleletet. Mind­nyájunkat érdekel, mert bőrünk és jö­vendőnk felett lesz szó e feleletben. Igen­­be akkor belekiált Károlyi Gábor gróf úr valami vásott megjegyzést és utána a többiek — és mi elüttetünk attól, hogy a mi nekünk nemcsak fontos, de életbevágó tudnivalónk, azt meghallhas­suk. És mi kénytelenek vagyunk azt meghallani, hogy micsoda vad vagy hu­moros ötlete fakadt a gróf urnak és a polónyiaknak... A grófnak ez egy sport, a mit egyéb foglalkozás híján űz — tel­jes kényelemmel, minthogy az ország fizeti ezt a mulatságát. Nekünk pedig helyrehozhatatlan kár. De hát mit tesz az azon hazafiaknak, kik az országot mentik, s kik letagadják mindenki más­ról a hazafiságot, sőt a tisztességet, ha nem kiált velük... Ennek végét kell szakítani. Ez több az elégnél immár. Ezek a jelenetek a Parlamentarismus sírját ássák és a mi politikai érettségükben a becsületes mun­kával támasztott hitet, bizodalmát, in­gatják meg. A szabadelvű pártnak meg kell ta­lálnia annak a módját, hogy demonstrál­ja erejét, s meg kell találnia annak a módját, hogy az ország javára irányult munkálkodását a csendzavarók ellenére tovább folytathassa. Eddig az idegen s az ellenséges törekvések ellen kellett küzdenie. Most a régi magyar átok, a visszavonás ellen kell. Ez fájdalmasabb a többinél. De küzdnie kell ellene és le kell győznie. Meggyőződésünk szerint így az ország érdekeinek s előmenetelé­nek tesz szolgálatot, hogy a törvényben előírt feltételeknek meg nem felelő igénybejelentéseknek hivatalból va­ló visszautasítása kérdésében a másodbíróság (kir. tábla) végérvényesen határoz. A­ szakbi­zottság továbbá abban állapodott meg, hogy ha közbirtokossági tagok közt a részesedési arány vitás és az aránykulcs rendes arányosí­tási eljárás során megállapítva nincsen, akkor a kibocsátandó rendelet szerinti eljárás során a területi kulcs alkalmazásának eseteiben a netalán létező hiteles felmérések alapján,­­ ilyenek nem létében vagy ezek kiegészítéséül pedig az adókataszteri munkálatokban felvett térmérték alapján állapítandó meg a közbirto-­kosok részesedési aránya. A rendelkezés kö­vetkeztében a mérnöki felmérést — mely kü­lönben esetleg szükségessé válhatott volna — mellőzik. — A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. Excelsior! — Víg­elbeszélés. — Irta: MÁRIUS. (Folytatás.) IV. A táviratok. — Ne bolondoz, Péter !­­gy szólt más­nap reggel polgármesterhez Gedeon István vá­rosgazda. A mérnökkel együtt megtettünk min­den intézkedést, hogy további áradások be ne következzenek. A czigányok rétjénél már vág­ják a Csiba jegét, hogy a víz szabad lefolyást kapjon . .. Mire való lenne a vénzbizottság ? . . Mi dolgot adnál neki ? . . . — Hát az árvízkárosultak ? kérdezte Ba­goly Péter. — Legnagyobb részük visszatérhet a viskókba ... A czigányok rétjéről még az éj­jel elhúzódott a víz. — No persze!... Nem szabad megen­­gedni, hogy azon a fenyegetett ponton embe­rek lakjanak . . . Nem veszem a lelkemre, hogy baj érje őket! — És mit csinálnánk velük ? — Azt, a­mit más városokban tesznek hasonló alkalommal. Ki kell telepíteni a súj­tottakat. — Hova? . . . . , — Már intézkedtem e tárgyban is, fele­lé a polgármester. Átírtam a jótékony nő­­egylethez, hogy közadakozás útján gondoskod­jék a károsultak élelmezéséről. A városháznál, tűzoltó-laktanyán és a kaszinóban ideiglenes szállásokat fogunk berendezni ... Ez igy van máshol is . . . Egyebekről pedig gondoskodni fog a vészbizottság. — Tehát mégis . .. — Mit mégis! pattant föl mérgesen a polgármester. Csak nem hagyom vesztére a várost! Gedeon István mosolygott és csilapító hangon mondá: — Jó, jó, Péter !. .. Tégy, a­mit akarsz ... Játszódjatok árvizesdit... De arra vigyázz, hogy komédia ne legyen a dologból. Most nagy lármával benyitott a polgár­­mesteri irodába Kajáti Tóbiás, a vendéglős. Meglátszott rajta az éjjeli mulatság. Haja ku­szált volt, arcza piros és csak úgy dűlt belő­le a borgőz. — Nem adom az árvízkárosultjaimat ! kiáltá hangosan, a­nélkül, hogy „jó reggel“-t mondott volna. Miféle dolog az, hogy a város­házhoz akarják őket hozni... Nem adom... Kajáti uram haragosan nézett a polgár­­mesterre és megigazította a félrecsúszott nyak­kendőjét. — Mi lelte magát ? kérdezte a város­gazda. — Az, hogy nem adom... Alig marad­tak tizen, a többiek mind hazaszöktek ...Azo­kat pedig nem adom... A vendéglős tudvalevőleg magához vitte az elöntött viskók lakóit. Természetesen azért mert jól tudta, hogy ez nagy érdem ilyenkor. Lett a dologból hatalmas dáridó, melyben Tó­biás ur nemeslelküsége és felebaráti szeretete a hetedik menyországig magasztaltatok... Reggel aztán, arra a hírre, hogy az árvíz el­vonult, a „károsultak“ egy része visszament a kunyhókba, melyek mind épen maradtak. A többiekért pedig eljött egy rendőrszolga, hogy je­lentsék magukat a polgármester úrnál, a­ki in­tézkedett, hogy elszállásolva legyenek. De Tó­biás uram nem engedi át másnak a jótékony­­­ágot A kik nála vannak, azokat ott akarja tartani. — Ez beavatkozás a hatóság jogaiba ! szólt a polgármester és összeránczolta a hom­lokát. A károsultak fölött én rendelkezem, s kikérek magamnak minden önkényeskedést... Az emberek ide fognak jönni! — Nem engedem . . . — Karáti uram ! — Juszt se engedem! dühösködött Tó­biás. Azért is visszahozom a többieket is . . . Én fogom ellátni mindnyáját, nem a város ... Ne büszkélkedjék ezzel senki! A vendéglős kirohant az ajtón. — Ne tessék! mondotta Gedeon István nevetve. Már most kit fog segélyezni a város, meg a jótékony nőegylet, ha baráti uram ma­gára vállalja az egészet! Bagoly Péter zavarba jött. Ez nem stim­­molt a számításaival. Már gondolt arra, hogy majd mentőangyalként fog járni-kelni a sze­rencsétlenek közt, kiket ő oltalmaz a nyomor­tól . . . És ettől a megható szerepléstől most megfosztassa magát! . .. Soha ! — Szeretném látni, hogy ki parancsol ebben a városban !... Én, vagy a korcsmáros ?... Broczkó! Broczkó! Ez utóbbi kiáltás a szomszéd szobában levő írnoknak szólt, ki „titkár“ czimet visel. A polgármester úr titkára, Broczkó Mihály lecsapta az ollót, mely­­lyel épen a pipáját tisztogatta és beállított a princzipálishoz. — Mi tetszik ? kérdő a vézna öreg em­ber és alázatosan tekintett Bagoly Péterre. — Írjon rögtön egy rendeletet, melyben meghagyatik a czigányrét lakóinak, hogy há­zaikat haladéktalanul kiürítsék . . . írja meg, hogy szállást és élelmet fognak kapni, míg a veszély tart . . . Pontban déli tizenkét órakor mindnyájan összegyűljenek a városháznál . . . Érti ? A városgazda gúnyosan jegyző meg: — Nem jobb volna, mindjárt proklamá­­cziót intézni hozzájuk? Például ilyenformán: „A czigányrét népéhez! Polgártársak! stb. stb.? — Igazad van Pieta ! Tökéletesen igazad van ! mondá örvendezve a polgármester. Brocz­kó, írjon proklamácziót! Gedeon István gondolta magában, hogy jó lesz innen odébb állani. Mert akaratlanul bekerül­t bűntársának ebbe a históriába. — Szervusz, Péter! Megyek várost men­teni. Utána­nézek a jegelőknek ... Te csak írjad a proklamácziókat. — Városgazda úr! szólt büszkén Bagoly Péter. Ne feledje, hogy a polgármesterrel beszél. — No hát . . . szervusz. Gedeon az ajtóban találkozott a távirat­­kihordóval, ki lihegve érkezett. — Sürgöny a tekintés polgármester úr­nak! jelenté a kihordó. Ez már a második sürgöny a mai napon . . . A hangsúlyozásból kiérezni lehetett, hogy ez a numerus nem mindennapi dolog a csiba­­vári táviró-hivatal statisztikájában. — Talán meghalt valakit rebeg, ijedten a polgármester. Azoknak, a­kik ritkán kap­nak táviratot, mindig ez jut eszükbe. Sietve fölbonta a papírlapot, elolvasta tartalmát és arcza mindjárt örömre gyűlt. A budapesti legelőkelőbb lapok egyike küldte a sürgönyt. Ez állott benne: „Szíves­kedjék számunkra részleteket küldetni a csi­­bavári katasztrófáról, mely itt általános rész­vétet kelt. A költségeket megtérítjük.“ — Látod? . . . Hallod? szólt Bagoly Pé­ter büszkén a városgazdához. Ott már tudják az esetet és bezzeg másként fogják fel, mint te! . . . Hívjátok Rócz Benőt! A „titkár“ visszavonult proklamácziót írni, egy rendőr a szerkesztő úrhoz iramodott. Gedeon István pedig vállvánogatva eltávozott. Rócz Benő nemsokára megérkezett, ke­zében a „Csibavári Hírlap“ rendkívüli számá­val, mely épen most hagyta el a sajtót. A vezérczikk ezt a czímet viselte, hogy: „Ve­szélyben a városi­ és minden eddigi árvíz merő tréfaság­ához a pusztuláshoz képest, me­lyet a czikkíró jelen alkalommal Csibavárnak jósolt. A sensatiós közlemény oda condludált, hogy haladék nélkül segélyért kell folyamodni a kormányhoz. — Maga derék embert mondá Bagoly Péter és megveregette a szerkesztő vállát. Ma­ga felismerte válságos helyzetünket ... A pes­ti lapoknak küldött táviratai is megtették a hatást . . . Nézze, részleteket kérnek .. . Sür­­gönyözzön nekik mindjárt ... Mondja meg, hogy a víz egyelőre visszavonult ugyan, de minden perezben újabb katasztrófától tartha­tunk. A­mi igaz is, mert az idő langyos és a jég keményen áll . . . Tudassa, hogy a hatóság erélyesen intézkedik. Az „Informáczió“ félbe szakittatott. — Még egy sürgöny! ezzel a kiáltással rontott be újból a távirda-szolga, kinek arczán bámulat és zavar tükröződött. De Bagoly Péter most nem ijedt meg. Már hozzá volt szokva e rendkívüliséghez. Pedig ez a sürgöny még nagyobb meg­lepetést hozott a polgármesternek, mint az el­ső. Mert ebben maga a belügyminisztérium kérdezősködött az árvízveszély felöl. A belügyminisztériumi A kormány!... Bagoly Péter soha életében nem érintkezett hivatalosan még egy miniszteri titkárral sem. És most az egész minisztérium intéz hozzá táviratot!... Egyenesen ő hozzá, a megyei főispán kikerülésével. (Folyt. köv.) (Budapest, november 20.) A regale kár­­talanítási ügyben öszszehívott szaktanácskoz­­mány T­e­m­eszky államtitkár elnöklete alatt tegnapelőtt tartotta meg üléseit, melyek­­­ben a rendelet-tervezet 1—14 szakaszainak részletes tárgyalását­ befejezte. — A terveze­tet beható megvitatás után a következő lénye­gesebb pótlásokkal fogadták el. Kimondták, hogy ugyanama törvényszék területéhez tarto­zó több községbeli regálójogra ugyanazon a jogalapon ugyanama személyek között fenn­forgó vitás igények tárgyalása egyesíthető és ISMÉT BOTRÁNY. Kolossvár, nov. 22. „... a személyeskedést, mint rendszert, nem szivesen látná meghonosítva a magyar országgyűlésen. És midőn a személyeskedés el­kerülhető, ő azt elkerültetni óhajtaná, mivel ezáltal az elvkérdés eltörpittetik.“ Ezt irta Kosuth Ferencz ama levelében, melyben megc­áfolta azt a tendencziózuz hí­resztelést, mintha Kosuth Lajos helyeselné a magyar parlament személyeskedő botrányait. A véderő­ vita alatt egyre azt hajtogatta az ellenzék, hogy támadásainak súlypontja nem személyek ellen, hanem a tervezett intézke­dések ellen irányul. Ez, önként érthetőleg, nem volt igaz. Mert hiában változtatták meg a 14-ik §-t, hiában állapították meg fölötte ked­vezően a 25-ik § értelmét — ilykép egysze­rűen eltüntetvén a fölösleges agodalmakat; és hiában bizonyult ,be, hogy a kormányt e kér­désben sem a rosz szándék, sem a nézetvál­toztatás vádja nem illetheti: a személyes hecc­ azért dühösen folyt tovább. Mert az oppozí­­c­ió már egyszer beledisputálta magát abba a sportba, hogy ő a miniszterelnököt okvet­lenül megbuktatja, tekintet nélkül arra, hogy e buktatásnak vannak-e konkrét indokai, vagy parlamentáris lehetősége. Nem sikerült. Sajnálatos jele a politikai éretlenségnek, hogy a nemzet egy töredékével (melyet az el­lenzékiek „az ország egyhangú közvélemé­nyeinek neveznek) elhitetni lehetett, hogy a botrányos harczot valódi közérdek, s nem ki­zárólag személyi vak gyűlölség vezérli. A véderő-javaslat törvénynyé vált és már­is kitűnt, hogy a mesterségesen felszított ag­­godalmak alaptalanok. A Tisza-kabinet jelen­tékenyen megerős­ült és fontos reform­mun­kák kezdeményeztetek. A közjogi függő kér­dések definitíve tisztáztattak. A jövő évi ál­lami költségvetés igazolja, hogy a pénzügyi egyensúly helyeállításának útján újabb neve­zetes lépések történtek, s államháztartásunk már úgyszólván véglegesen konszolidáltnak tekinthető. Minden, a­mit kormányzatunkban és tö­rekvéseinkben tapasztalhatunk, a legjobb remé­nyeket keltheti, a feltétlen biztonság érzetét és a gyorsabb haladás meggyőződését. És mégis mi történik ? A fülek siketek és a szemek vakok . . Az ellenzék nem akar hallani, nem akar látni semmit. Folytatja a gyűlöletes hecc­et Tisza Kál­mánnal szemben, a ki nem vetett alkotmányos érdekek ellen; a ki megerősítette a kabinetet; a ki impulzust adott hasznos reformokhoz; a ki tejesített közjogi indokolt óhajtásokat; a ki megkezdte a gyorsan eredményre vezetett pénzügyi rendezést. És folytatják a hecczet épen a költség­­vetésnél, melynek eredménye egyikét képezi a miniszterelnök legkiválóbb államférfias érde­meinek. Ismét botrány volt a képviselőházban, a Károlyi Gábor gróf vezérlete alatt, ő a heccsz­­májszter, a­kinek az ellenzék lelkesen uj­­jong. És ő a kifejezője az ellenzéki botrányok politikai értékének. Tetszik-e az országnak a most már, egész nyilvánvalóan, e­ze­m­é­ly­i gyűlölség okán fölvert nyugtalanság ? Bizonyára nem. Tetszik-e hódolni a Károlyi Gáborok sportjának, vad kedvtelésének, a szólássza­badság, parlamenti rend s a kormányzat za­vartalan menetének rovására ? Bizonyára nem. Vagy a képviselőház többségének, mely tartósan nem zárkóztatik el a consequentiák fe­lelőssége alól, — vagy magának az országnak módját kell találnia, hogy e minden tisztes­séggel és minden komoly érdekünkkel ellen-­­­kező hajszának vége vettessék. HALADÁS. Kolozsvár, nov. 22. (Sz.) Emlékezhetünk, hogy a folyó év elején, a véderő-vita folyása alkal­mával, a Kerepesi utón összetorlódott utczai közönség, a képviselőház üléséről távozó miniszterelnök kocsiját pár percz­re föltartóztatta, sőt, mint az élénkebb képzeletnek állították, majdnem fölborí­totta, míg egy csapat lovas­ rendőr a mohot szétoszlatta és a miniszterelnök tovább haladhatott. Az izgalom, akkor, a képviselőház­­ban keletkezett, de a zajongás nagyobb

Next