Kolozsvár, 1889. július-december (3. évfolyam, 149-302. szám)

1889-10-10 / 235. szám

Illik évfolyam. 1889. 235. szám. Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ. a lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivételével. Névtelenül beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. Kolozsvárit, csütörtök, október 10. Kiadóhivatal: BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM. ELŐFIZETÉSI DÍJAK! Kgesa évre ......................16rt. Fél évre....................................8 írt. Negyedévre..................................8 írt. Egy hóra ...............................1 írt 60 kr. Egy tzdm ára 6 kr. HIRDETÉSI DÍJAK: Egy □ cm. tér ára, Ciceró betűből, 4 kr Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr Nyiltter sert 25 kr. REFORM: Kolozsvár, okt. 10. A miniszterelnök nagyváradi beszédéből könnyű a tájékozás. A municipalsták a vármegyei joghatóságot alkotmányvédelem szempontból megóva láthatják, s a reformerek kiegészítést nyerhettek azon nyilatkozatban, miszerint a tisztviselők kinevezése nem egyedül az, mely által a reform a közigazgatás államosításának kérdését megoldani akarja. Természetes is ez, ha meggondoljuk, hogy nem csupán abban culminál a mai közigazgatás elleni panasz, hogy — választott tisztviselőkkel jól — igazgatni nem lehet, hanem nagyban és egészben abban, hogy a mai közigazgatás, mint institute nem felel meg czéljának. Hiszen a municipium régen nem az immár, a minek látni szerettük. Név lett az csupán, mely a lényeget már nem ölelte körül; egy intézmény, mely férfikorában jó volt, de a mely felett az idő elhaladott s rányomta a tehetetlen aggkor bélyegét. Azok közvetítették az állami közigazgatást és ezért maga a közigazgatás is roszszá lett. Az 1870. évi 42. törvényczikk határozta meg a törvényhatóságok jogkörét, s csak egy pillantás ezen törvény által előirt azon keretre, melyben a municipiumok juriszdiktiója mozog s meg kell győződnünk, hogy az önkormányzat nem felelt meg feladatának; és mert tehetetlen és alkalmatlan volt, már 1870- től kezdve alig volt az egyéb, mint a minisztériumok végrehajtó műszerve! Jobbára mindnyájan tisztában vagyunk azzal, hogy mit tanúsít az 1870 —1889. éveknek tapasztalata. Azt a szomorú igazságot, hogy a) a szabályrendelet alkotási jogot ritkán vették saját inicziativájukból igénybe s ha vették, vitális érdekeket hagytak veszedelemben, s leggyakrabban nem szereztek saját törvényüknek érvényt; b) hogy az árvák és gondnokoltak ügyeit egy oly zátonyára a vagyoni elzüllésnek vezették, mely a legnagyobb mértékben megbotránkoztató, s az árvák erkölcsi és szellemi kiképeztetésének megoldására merőben alkalmatlannak bizonyultak; c) az országos törvényeket csak lazán, hézagosan hajtották végre, a miből azon valamit a támadott, hogy a törvény tisztelete executióval sem volt feltartható s a törvény által szabályozott jogviszonyok nem részesedtek sem védelemben, sem tiszteletben; d) a miniszteri rendeletek végrehajtásával, vagy végre nem hajtásával csak annyiban gondoltak, amennyiben azok nyilván valamely politikai, alkotmányi kérdésbe látszottak ütközni; az ezerszer érdekelt magánjogi viszonyok és érdekek nem látszottak olyanoknak a törvényhatóságok előtt, melyek jogán a miniszterhez való felírást igénybe vették volna. Egyszóval a törvényhatóságok élete, majdnem húsz évi időtartam alatt, nem mutatott egyebet, mint egy lassú érést az állami közigazgatás kimondása felé. Ezért üdvös és jó a közigazgatás reformja, mert kilátásba helyezi, hogy azon rengeteg teherért, mit főleg törvényhatósági joggal biró városokban viseltünk vala, kapunk egyenértékű, egy oly közigazgatást, mely nem alapszik párturalmon, mely nem üldözhet kipéczézett egyeseket, mely a személyi és vagyoni érdekeknek jobb őre lesz és mely, a mi fő, az állam gondolatát, az állameszme súlyát és tiszteletét befogja vinni még azon helyekre is, melyeken a magyar államiság, a közszeretete eddig vagy gyűlölt, vagy legalább nagy mértékben ismeretlen volt! De, olyan városok és községekbe is, melyek maguk felett csupán a soha erélylyel végre nem hajtott törvényt érezvén, önállóságuk és félreértett, roszul felhasznált függetlenségük tudatában, minden hazafiatlan és országellenes törekvéseknek melegágyai valának, hogy így magyarázata lehessen annak, miért erőtelen a nemzet még ezredévi fennállás után is. S bizony, eddig is volt törvény elég, de az önállás, a féltékenyen védett juriszdiktió megbénította azt, és a hatályos állami ellenőrzés lehetetlensége illuzóriussá tette. Ezt az erélyes ellenőrzést, az adminisztratiónak egyöntetű, egy kézből intézett voltát, a közérdekeknek közerővel való megvédését és stipulálását, az állameszme kiszélesedését jelenti nekünk a közigazgatás reformja ; s jelenti a községi és városi terhek arányosabb viselését, a közvagyon nagyobb oltalmát és azt, hogy az administrativ jövője ahoz értő, tanult és qualifikált kezekben lesz, s hogy a mit a legislatio 1870-től kezdve elérni akart, el is lesz érve. A köztörvényhatóságok, főleg a vármegyék iránt sokat lelkesedtünk. 1848. előtt s jóval azután olyas állása vala azoknak s története, mely az alkotmányban s a parlamenti harczok történetében megolvasva: pietást és lelkesedést keltett. De azok a municipiumok már régen nincsenek; joghatóságuk legfőbb atributumai már régen elkallódtak s a parlamenti rendszer egyiket lehetlenné, másikat hatálytalanná tevén : az a pietás csak képimádássá lette azt a lelkesedést ez az önkormányzat de bizony nem érdemli. SAJGÓNY. A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. A legelső nyomok. — Jegyzetek a női kézimunkák történetéhez. — Két közlemény. Amaz ősidők, midőn az emberiség gyermekkorát élte, sokáig voltak sűrű fátyollal boritva. Még néhány évtizeddel ezelőtt is élt a hit: ami letűnt, letűnt az örökre; ami elveszett, el van az veszve örökre. De az emberi kutató elme nem mondott le a reményről. Addig fáradott, mig feltörte ama kemény kérget, mely a mult időkre sok évezred teljes súlyával nehezült. A régiségkutatók, sok keserű csalódás után bár, de a melyek újabb, meg újabb tapasztalatra vezették, segítségül hiva a geológiát is, végre a föld kérgeit kezdették forgatni, mint óriás leveleket, reménlvén, hogy azokról majd érdekes dolgokat fognak leolvasni. S reményükben ezúttal nem csalatkoztak. A sziklanyílások, barlangok, konyhahulladékhalmok, tavi lakások, a dolmenek, cromleckek a más temetkező helyek, valamint az újkori vadnépek szorgalmas tanulmányozása oly szövétekhez vezette, melynek fénye élénk világot vet a rég letűnt emberiség fokozatos emelkedésére, kimagasló helyzetére a nagy természetben s teljes diadalára a létérti küzdelem nehéz harczában. Így lett a régiségtudomány hatalom, melynek szavára ezredéves sírok nyílnak meg, halottak támadnak fel , egyszerű de megható szavakban maguk mondják el az ősidők eseményeit . . • Az archeológusok emez ősidőket, megkülönböztetésül a történelmi időktől, honnan már megbízható írott emlékek is vannak, történelem előtti időknek nevezik s három nagy korszakra osztják, u. m. kő-, bronz és vaskorszakra. I. A kőkorban a fémeket még nem ismerték ; az eszközök javarészét kőből készítették nagy fáradsággal. Az emberek élete folytonos remegés volt. Hiányos eszközeik miatt, kezdetben, inkább védelmi, mint támadó harczot folytattak a mamuttal, barlangi medvével, orrszarvúval, biénával s más fenevadakkal. Mikor a családfő halászni, vagy vadászni ment, sohasem volt biztos: váljon látja-e ismét övéit, vagy nem. Ily sanyarú viszonyok között a mai értelemben vett társadalmi élet nem fejlődhetett ki, legfölebb ideiglenes társulás valamely merészebb kirándulásra. Az égall, kivált a mai Francziaország területén, kedvező volt ugyan, mindazonáltal az időjás koronként visszatérő zordonságai ellen ruházattal is védelmezniök kellett magukat. Ezt a ruházatot nem tanult szabók készítették, úgy termett a fán. Fakéreg volt az ősemberek első toilettje, mely nem sokat törődött sem a divattal, sem a műizléssel. Később, amint a fegyverek annyira tökélyesültek, hogy nagyobb állatokat is elejthettek, az állatbőr-viselet jött szokásba. Nemsokára kitalálták azt is, hogy az apróbb állatok bőrét össze lehet aggatni nagyobb ruhadarabokká, s így fel lön találva az első női kézi munka: a varrás. A varráshoz csontárakat, csonttűket, az állatok vékony beleit s némely fa alkalmas rostjait használták. Hogy a varrást kizárólag a nők gyakorolták e, arról nincsenek biztos adatok , azt azonban bátran lehet következtetni, hogy a nők kezében akkor is jobban állott a tűz mint a fokos. Az ősember kiterjesztő figyelmét a pókok és fészekrakó madarak művészi alkotásaira is, minek eredménye jön a szövés feltalálása, mely, bár kezdetben a mai kas-, gyékényfonáshoz hasonlított, ebből fejlődött ki később a bámulatos szépségű textilipar. Az ősszövethez anyagul hajlékony vesszőket, kákát, más fűnemű növényeket, a fahéjak puha rostját s az állatok más részeit használták. A len termelés, fonás, vászonszövés szintén a kőkori népek vívmánya. A kendertermelés sokkal később jött divatba. Hogy mindezek nem puszta állítások, hanem tényeken nyugvó alapos következtetések, bizonyságul szolgálnak azon nagyszámú leletek, melyeket ásatások alkalmával s néha véletlenül is úgy hazánkban, mint a külföldön koronkint találtak. Brandon közelében pl. a kőeszközök társaságában hálósülyesztőket találtak kőből; kétfelé hasított s egyik végükön hegyesített oldalbordákat, melyek a lenki készítésnél szerepeltek ; ugyanitt csontárakat és tűket a bőr összevarrására. Smegil nevű kőkori sírban fűző tőket, a fieldiben pedig kötőtűket leltek csontból. Waugen és Robhenhausen környékén orsókat, orsófőket s durva szöveteket lenből. Aztalan környékén, Észak Amerikában, egy földmű alatt szintén találtak ritkaszövetű vászondarabokat, de az idő annyira megrongálta, hogy még azt sem lehetett megállapítani, miféle anyagból készültek. Hazánkban is akadtak hasonló leletekre, így pl. Szihalom mellett, Heves megyében. A szibakai dombot régészeti szempontból főtisztelendő Foltinyi János ur vizsgálta át s többek között orsókat, orsófőket, szarvascsontból készült tűket és árakat talált, miket a kőnépek az állatbőrök s szövetek összevarrására használtak. Még sok ily hasonló adatot sorolhatnánk fel a régészeti irodalomból, de, azt hiszszük, ennyi is elég annak beigazolására, hogy a fonásnak, szövésnek, varrásnak, reczemunkának legelső nyomai már a kőkorban föllelhetők. Hogy az ősnői kézimunkákon minő színek voltak uralkodók , arról közvetlen, tehát egészen megbízható adatok nincsenek és nem is lehetnek, mert a szövetek azon műemlékek közé tartoznak, melyek legkevésbé képesek az idő viszontagságainak ellentállani. Találtak, ugyan, a műemlékek társaságában vörös és sárga okért, de az még nincs eldöntve, sőt meg sem kísértették eldönteni: vájjon arcz-, szoba-, vagy kelmefestésre használták-e. Elég az, hogy használták; használták pedig azért, mert az embernek a színek iránt, kivált a melyeket ma rikítóknak mondunk, eleven érzéke volt. Arra nézve, hogy alkalmaztak-e s ha igen, minő ékítményeket a szöveteken, szintén hiányzanak a közvetlen adatok. Ebből azonban nem szabad azoknak teljes hiányára következtetnünk. Sőt ellenkezőleg. Mert, ha más kemény tárgyakat az ősember igyekezett, daczára a hiányos eszközöknek, nagy fáradsággal kellemes külsővel látni el: bizonyos, hogy a hajlékony és puha szöveteket sem hagyta dísz nélkül. A műemlékek között talált nagyszámú ékszerek, minők pl. az agház- és borostyánkőgolyók, a színes kavicsok, átfúrt gyöngykagylók, gyöngyszemek, élő tanújelei annak, hogy már a kőnépek is értettek a cziczomához. A cserépedényeken, csont- és kőeszközökön levő díszítések, meg, épen arról tanúskodnak, hogy a műiparban sem voltak egészen járatlanok. Möeu sziget egyik sírkamrájában oly cserépdarabokat leltek, melyek egyenes vonalakkal és pontokkal voltak díszítve; a meszkenneti sirhalom cserepei közül az egyiken köröm-benyomások, a másikon pontsorok , a többin kötél- v.szir-benyomások teszik a díszt. De akadtak itt egy oly cserépdarabra is, melyen a tisztán rajzolt egyenkezű vonalak páronkint kereszteződnek s az ily módon létrejött kis és nagy dü té ny ek, egymást felváltva, szabályosan követik. A brit sirhalmok egyikében egy ivókupát találtak, mely tetőtől talpig szaggatott vonalú, tán kissé túlságosan is gazdag díszítéssel van ellátva. A sweitzi czölöpépítményekben talált edénytöredékeken sajátságos benyomás sorok vannak az edény felületén. Leltek itt oly cserepeket is, melyeken egyszerű barázdák teszik a díszt. A Ponte de Thielenenél lelt egyik öblény peremét, mindjárt a száján alól, egy bütyöksor veszi körül. De ezeken kívül még másszerű ékítmények is fordulnak elő. Dél-Francziaország egyik barlangjában, La Madeleinenél találtak egy hengeridomú szarvas-agancsdarabot, melynek mindkét oldalán hal van kifaragva, egy iramszarvas-agancslevelet, min a kőszáli zerge mellképe díszeleg. Fordul elő itt még a leletek között egy csinos kivitelű iramszarvas-csoporttal díszített műemlék s egy ehez hasonló másik lelet, melyre kígyó, ember és őlőből álló csoportkép van karczolva; végre egy mammut-agyar, a mammutnak oly élénk rajzával, hogy még az állat hosszú szőre is fel van tüntetve. Növényi diszszel ellátott műemléket e korból még eddig csupán egyet találtak s ez a waugeni öblöny. Láthatni ezekből, hogy a kőnépek fődi (Budapest, okt. 8.) Az országgyűlés munkaprogrammja- Az országgyűlés munkaprogrammjára vonatkozólag azt írják, hogy a mérsékelt ellenzék a képviselőház első, tehát október 12 én tartandó ülésén interpelláre szándékozik benyújtani, a királynak Monoron tett nyilatkozatai alkalmából. Ellenben még nem bizonyos, várjon a szegedi rakpart beszakadását és a Bokán-esetet az ellenzék mindjárt vagy csak később hozza-e szóba. — Wekerle pénzügyminiszter az 1890-iki költségvetési előirányzatot, valamint az 1888-ai zárszámadásról szóló jelentést valószínűleg október 15-én terjeszti elő. Az utóbbiból ki fog világlani, hogy az ez évi hiány valóságban az előirányzott hiánynak csak egy hetedére rúg. Ezen előterjesztések utána pénzügyi bizottság megkezdi tanácskozásait, hogy a költségvetési előirányzat megállapítását még ez évben lehetővé tegye. (Budapest, okt. 8.) A honvédsegélyezés ügye. Az országos honvédsegélyezési ügynek végleges törvényhozási rendezését szándékozik kezdeményezni a kormány. Az erre vonatkozó előterjesztés valószínűleg már az új ülésszak elején be fog nyúttatni a képviselőháznak. SZÁSZOK DOLGA. Kolozsvár, okt. 10. A nagydisznódi kerület orsz. képviselője a napokban beszámoló beszédet tartott választói előtt. Salmon báró nem azon túlzók közül való, kik — érthetlen czélzattal — elégedetlenséget szítanak a magyar állammal szemben és a szász népet viszályra, teljesíthetlen igényekre tanítják. Az érdemes képviselő, bár egyszer sem mulasztja hangoztatni, hogy népének vannak követelményei, melyek kielégítését jogosan várhatja, minden alkalommal óva inti a szászokat, hogy igaztalan, alaptalan pretenziókkal ne táplálják maguk iránt a bizalmatlanságot, mert ennek eredménye csak az lehet, hogy esetleg a méltányos várakozások is betöltetlenül maradnak. A hazaszeretetnek, az államhoz való ragaszkodásnak kötelességeiről, megszívlelésre méltó figyelmeztetés foglaltatik Salmen báró legutóbbi beszédében. A szász nép létele a magyar államhoz van kötve, tehát ez ország belső érdekeit a szászoknak is erejük szerint kell előmozdítaniok. E nép örömmel kell hogy üdvözölje a magyar faj erősbülését, fejlődését, mert ezáltal csak nyerhet a haza s ennek minden polgára. Tisztelnie kell az állameszmét, s azok jogait, kik e földnek nevet adtak és az államot megalapították. Ilyen a tenorja a nagydisznódi képviselő beszédének, ki — a kötelességek hangsúlyozása mellett — nem feledkezik meg az általa jogosaknak vélt sérelmek fölemlítéséről sem. A szász népiskolát túlterheltnek, néhány megye kormányzatát önkényesnek, a szász egyetem vagyonának tulajdonjogát kétségeknek kitéve látja. De mindezek nem akadályozzák abban, hogy fölhívja a szászok meleg, őszinte szeretetét a magyar haza iránt, melytől évszázadokon keresztül el voltak szakítva és melylyel — épen az annyira kifogásolt Unió következtében — újból egyesittettek. Vajha tért nyerne a szász nép között az a mérsékelt, békéltető felfogás, melyet Salmon báró nyilvánít. Vajha rájönnének szász polgártársaink, hogy az a mereven tagadó s még a közjogi helyzetet sem respektáló magatartás, melyet jelenlegi vezetőik tanúsítanak, kölcsönös megélhetésre és békére egyáltalán nem vihet. Legalább azt a nagy tévedést, mely a magyar haza tiszteletét, szeretetét akarja elvitatni, legalább ezt háládatlan, indokolatlan negácziót töröljék a szász programaiból. Azt be kell látni, hogy modern alkotású államban az olyan kiváltságok, minőket a szászság a régi Magyarországban élvezett és minőket most visszasóhajt, teljesen lehetetlenek. Be kell látni, hogy e népet, csekély számánál és izolált helyzeténél fogva, a legmerészebb ábránd sem kecsegtetheti azzal, hogy bárminő csak kigondolható változás őt valaha odajuttatná, hogy ez országban az erősebbnek jogával — mint nemzet — hatalmi kört, önállóságot küzdhessen ki. Száma, ereje, situatiója minden időben csak arra fogja utalni a szászságot, hogy faji tekintetben — nem eléggé találd kifejezéssel élve: — alárendelt szerepet játszok ez országban. És itt, ahol élnek, ahova magyar király telepítette őket, legtöbb békével és biztonságban csak magyar fensőbb-sog alatt élhetnek. Sok száz esztendőn keresztül épségben tarthatták faji sajátságaikat, nyelvüket, és ezek most sincsenek semmi intézménynyel veszélyeztetve. Fejlődhettek és fejlődhetnek erejük szerint. Amit pedig elveszítettek az ócska privilégiumokban, azt visszanyerték a modern alkotmányos élet biztosítékaiban. Az a szabadság és hatalom, melynek most mindnyájan, egyenlő jogokkal, részesei vagyunk, bizonyára teljesebb, megnyugtatóbb palládiuma a szászok biztonságának, mint akármilyen nagypecsetű levélben megadott kiváltság, melyet az ősöknek nem egyszer súlyos vérbeli és anyagi áldozatok árán kellett török, tatár, német, oláh ellenség kezéből kiváltanion,— a régi Erdélyben, a hol úgy ki és bejárt az ellenség, mint valami nyilvános mulatóhelyen, mely mindenkié és egy kicsit azé is, a ki benne lakik. Ha van a szászoknak igényük, sérelmük, ha ezt kielégíttetni, orvosoltatni akarják: e törekvéshez nagyon tévesztett, nagyon rosz eszköz a magyar államiság, a magyar nemzeti hatalom kétségbe vonása, sőt eltagadása. A szász testvér hűséges, jó „magyar hazafi“ kell hogy legyen, minő az őse volt, ha itthon méltánylatra, meghallgatásra akar találni. Ez természetes föltétel. És e föltételnek őszinte, szívből jövő teljesítésére biztatja véreit Salmon báró is. Törvényhatóságok. Háromszék vármegyéből — Okt. 9. Háromszék vármegye közig. bizottsága Potsa József főispán elnöklete alatt tegnap tartotta ülését. A gyűlés megnyitása után dr. Apor Gábor alispán jelentése olvastatott , mely szerint a közigazgatás menete folyó évi szeptember hóban rendes volt. A tiszti kar teljes létszámban volt. Tüzeset volt a beérkezett jelentések szerint, melyek közül kettő gyújtogatás és 3 ismeretlen okból keletkezettnek jelentetett. A szeptember 12-én éjjel 1 órakor Földvárra indított karios posta kirablása és a postakocsis meggyilkolása a legnagyobb izgatottságot idézett elő, azonban örömmel jelentheti.