Kolozsvár, 1889. július-december (3. évfolyam, 149-302. szám)

1889-11-08 / 259. szám

♦ . Ill­ik évfolyam. 1889. 259. szám. Kolozsvárit, péntek, november 8. Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ. BELKÖZÉP­ UTCZA 4. SZÁM. ELŐFIZETÉSI DIJAK: Efféss évre..............................16 írt. Fél­évre.....................................8 írt. Negyedévre................................4 írt. Egy hóra...............................1 frt 60 kr. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DÍJAK: Egy □ cm. tér ára, Ciceró betűből, 4 kr Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 80 kr. Nyílttér sora 25 kr. A lap szellemi részét illető minden közlemény ibe intézendő­ kéziratok nem adatnák vissza. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivéte­lével. Névtelenül beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek.­­ Kiadóhivatal:­ ­ Tanfelü­gyelőink munkaköre. Kolozsvár, nov. 8. Azt olvassuk a lapokban, hogy a közoktatási kormány megkönnyítette a tanfelügyelők feladatát, a­mennyiben az irodai teendőket lényegesen leapasz­totta. Az irodai teendőik leapasztása azon­ban oly irányban történt, hogy azáltal a tanfelügyelők magukat kevésbé meg­terhelve érezni nem fogják. Hanem mindenesetre eredmény, még­pedig nagy eredmény annak beismerése, hogy a tanfelügyelők irodai teendőkkel túl vannak terhelve s egyik okkal több szól a mellett, hogy ezen intézményt alapjából kell reformálni. A budget-tárgyalások alkalmával a közoktatási tárcza keretében egyetlen tétel sem okozott a miniszternek any­­­­­nyi szemrehányást, annyi kedvetlenséget, mint az a tétel, mely a tanfelügyelői intézmény javadalmait foglalta magában. A képviselők valóságos gúnyt űztek ezen intézményből s ennek élét, úgy lát­szik maga a miniszter is érezte, mert több versen nyilatkozott a tanfelügyelők jó része ellen s egyes rendeleteivel a tanfelügyelők be nem bizonyított tét­lensége ellen orvoslást keresni igye­kezett. Azt hozták fel a tanfelügyelők egy­­némelyike ellen, hogy egyik-másik isko­lát esztendőkön át nem látogatta; hogy magáról életjelt nem ad; hogy tétlensé­ge akkora, hogy még a székhelyéről sem mozdul ki stb. stb. Néhol ezen vádak egészen igazak voltak. A tanfelügyelők ezen része az­­ irodába zárkózott el, a másik rész pe­dig az irodát kerülve, a megyében ka­landozott. Várjon melyik cselekedett jobban? Annak, a­ki az irodába elzárkózott, volt oka reá, hogy azt tegye, mert a nyaká­ra omlott a sok nyugdíj­ügy, a törzs­könyv megalkotása és az évi statiszti­kai adatok kitisztázása, három oly te­endő, melyért egyedül kellene a tanfel­ügyelői hivatalt fenntartani. A­ki nem tudja,­mi az a statiszti­ka, mi az a törzskönyv s mi az a nyug­díjügy rendbentartása, az nem szólhat ez ügyhöz s nem lehet bíró egy tanfel­ügyelő ténykedése felett. Mindezekhez hozzájárulnak a folyóügyek, a közigaz­gatási bizottsági ügyek elintézése; már most aztán, hol fogja venni a tanfel­ügyelő az idejét, hogy még iskolákat is látogasson, a­mikor az egy évi statisz­tika összeállítására négy hónapra van szüksége? Így természetesen a tanfelügyelők ezen része az iskolák felügyeletével nem bajlódhatott, a nyakába szakadt irodai munka miatt. A tanfelügyelők másik része, irtóz­va az irodai teendőktől, inkább künn keresett magának munkakört, künn moz­gott a megyében, — de elmaradt a sok irodai teendő s az irodai rendetlenségek egymást követték. Melyik volt már most jobb tanfel­ügyelő? A publikum, nem ismervén a teendőket, mindenesetre dicsérte a moz­gékony tanfelügyelőt és semmi hasznát nem látta annak, a­ki irodájába zárkó­zott el. Fenni a kormányban inkább szerették ez utóbbit, mert az ügyeket kurrencziában tartotta. Ez volt a tényállás. Most, a budget-viták alkalmával a tanfelügyelői intézmény ellen mind ke­vesebb és kevesebb panaszt hallunk. Az 1876-ban renovált intézmény emberei mégis ki tudták maguknak vívni a köz­­becsülést. Hanem azért a bajok orvosolva nincsenek. A bajok ép oly mértékben jelenleg is fennforognak. Ezen bajokat egy gyökeres reform­mal el kellene oszlatni. Mindenekelőtt a tanfelügyelőséget valóságos első fokú tanügyi hatósággá kellene tenni. Most sem nem hatóság, sem nem hivatal, csak egy tanfelügyelő, a­ki ha kiteszi irodájából a lábát, ott­hon semmi sincs, irodájában minden hi­vatalos funkc­ió megszűnik. Most a tanfelügyelő nem intézke­dik, csak kér, csak afféle szemlélő, fel­jelentő teendőket teljesít, hogy aztán más intézkedjék, így a kellő tekintélye sincs meg. Továbbá az irodai teendőktől csak­ugyan legalább részben meg kellene men­teni és épen azon teendőket venni le szakából, a­melyek őt külső teendőinek elvégzésében gátolják. úgy tudjuk, hogy illetékes helyen ilyen irányban készek cselekedni s re­méljük, hogy az általános tanügyi re­formmal a tanfelügyelői intézmény is oly szervezetet nyer, mely lehetségessé fogja tenni, hogy a tanfelügyelő köte­lességét minden irányban teljesíthesse. (Kolozsvár, nov. 8.) A román lapok a „szászok politikájá" ról­ Az erdélyrészi román lapok is hozzászólnak azon czikkeinkhez, me­lyekben a szász néppárt téves politikai irá­nyát fejtegettük. A „Gazeta Transilvaniei“ részletesen is­merteti e tárgyban megjelent czikkeink tartal­mát s a nagyszebeni „Tageblatt“ feleleteit. A Gazeta úgy találja hogy nekünk se­hogy sem sikerült megfeleln­i a Tageblatt által­­ tett igazságos észrevételekre. „Argumen­tumok hiányában — írja — a Kolozsvár egyes szavakba kapaszkodik s úgy találja, hogy a szászok és a románok csak általánosság­ban emlékeznek meg sérelmekről, de azokat részletezni nem tudják. Mintha a román és szász lapok nem részle­teznék naponként ezen sérelmeket !“ „A Kolozsvár emberei, kik azt hiszik, hogy a magyarizálás egyúttal szász érdek is, soha nem is fogják érteni, hogy a szászokra épen oly életkérdés, kezet fogva a románokkal küzdeni a sovinista magyarizáló kulturegyletek törekvései ellen.“ „A végeredmény , hogy a szászok poli­tikája a magyarok mellett a román aspiráczi­­ók ellen legyen intézve. Ez volna a Kolozsvár embereinek kívánsága. Más szóval ez annyi, hogy az erdélyi szászok mielőtt belefuladná­­nak a magyarizálás árjába, tartsák kötelessé­güknek nyélül szolgálni azon baltához, mely­­lyel a románokat meg lehet semmisíteni.“ „Ha a Kolozsvár nem tudott jobb ta­nácscsal szolgálni a szászoknak, jobban csele­kedett volna, ha hallgat, mert akkor legalább az Ő „barátságát“ nem mutatta volna be oly meztelenül a szászokkal szemben, mint a­hogy tette.“ így a Gazeta. A „Tribuna“ szintén ír e kérdésről és a szászok törekvéseit helyeselve, biztatja őket tovább menni azon az útón, me­lyen eddig kezet fogva haladtak. Ez bizony elég felületes hozzászólás,­­ a román lapok hozzászólása. És nagyon igény­telenek kellene, hogy legyünk, ha elfogadnék replikának pl. a „Gazdul“ mondatait. Hiszen a „Kolozsvár“ czikkeinek se sza­vaiban, se értelmében nem foglaltatott az, hogy a szászok és a románok „csak általá­nosságban emlékeznek meg sérelmeikről, de azokat részletezni nem tudják.“ Ki beszélt erről ? Persze, hogy a nemze­tiségi lapok folyton traktálják az állítólagos „kérelmek“-et, mert ha ezt nem tennék, nem volna miről írniok és mi nem lehetnénk in­formálva panaszaik és vágyakozásaik iránt. Ki állítaná azt az együgyűséget, melyet a Gazeta fennebbi mondata reánk fog? Ismer­jük a román és szász nemzeti programmokat és (nemhogy azt mondottuk volna, hogy nem tudjuk, mit akarnak ?) de épen részleteket közöltünk a román programmból, s épen a két tendentia részletes ismerete és ismertetése vezet bennünket azon conclusiók­­hoz, melyeket felállítottunk. Azt állítottuk és állítjuk, hogy a román és a szász nemzetiségi érdek ellentétben vannak egymással. Kimutattuk, hogy aspira­­tióik keresztezik és — aktív érvényesíthetés esetén — ostromolnák egymást. Figyelmeztet­tük a szászokat, hogy ők, mint gyengébb fél, okvetlenül a rövidebbet húznák abban a kép­­z­e­tt jövőben, mikor a román „nemzeti“ Pro­gramm megvalósítására törekedni lehetne. És figyelmeztettük őket, hogy (a román törekvést közvetve és közvetlenül szolgálva) már most is az öngyilkoláshoz hasonló politikát foly­tatnak, mert ellentállás nélkül, sőt bizonyos előzékenységgel engedik elhatalmasodni a ro­mán elemet a szász földön, és e térhódítást a jogosság, a helyesség színébe állítják a szász nép előtt is, melyet a vezetők naponként ar­ra tanítanak, hogy a román czélzatokkal egyet­értésben, szövetségben kell élnie. Ez állításainknak mentális megbeszélé­sébe nem akar belemenni sem a Tageblatt, vagy Kron, Zeitung, sem a Gazeta, vagy Tri­buna. Felületes megjegyzésekkel siklanak el a kérdés fölött, mely hogy reájuk nézve kényes,­­ azt szívesen elismerjük. Valamint érthető­nek kell találnunk azt is, hogy a dolog l­é­­nyegének traktálása helyett, örömestebb lovagolnak csak azon a föltevésen, hogy mi a szászokat meg akarjuk nyerni a magyar ügynek. Persze, hogy akarjuk, de — a saját érdekükben is. Hanem a szász és román lapok vonakodnak ezt az utóbbi körülményt és indokait kellő figyelemben részeltetni. A Gazeta barátságosan utasít minket, hogy: jobban tesszük, ha hallgatunk. Hát az igaz, hogy őneki jobb, ha ezt a kérdést nem bolygatjuk. De miután úgy a magyar, mint a szász érdekek az ellenkezőt paran­csolják,­­ mi bizony tovább fogjuk folytatni a szász-román szövetkezés ellentéteinek és gyengeségeinek megbeszélését. (Budapest, nov. 7.) Az országházból. A képviselőház mai ülésében elfogadván végleg is a magyar-horvát pénzügyi egyezményt, men­telmi ügyeket tárgyalt. Ezek során Csatár ügyeiben, melyeket felvinczi Gaál Jenő igen érdekesen referált, a mentelmi bizottság javas­lataihoz képest úgy határozott a ház, hogy Csatár mentelmi jogát egy esetben felfüggesz­tő, kettőben nem.­­Továbbá Polónyi, Pulszky Károly, gróf Károlyi Gábor és Komjáthy Béla mentelmi ügyében, melyet Mohay Sándor adott elő, szintén a bizottsági javaslatot fo­gadván el a ház, a nevezett képviselőket nem ! A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. Kalotaszegi séta. — Apróságok a varrottasak hazájából. — A régi magyar himzésminták felkutatása caéljából kirándulást tettünk a vidékre. Bánffy- Hunyadról kiindulva, az első állomásunk Ka­­lota-Szent-Király volt, melyet Zentelkétől a Kalota vize választ el. E két község újabb idő­ben úgy egyházi, mint polgári tekintetben egyesülvén, „Kalotaszentkirály Zentelké“-ben oly tekintélyes hosszúságú nevet nyert, minővel egy magyarhoni község sem dicsekedhetik. E kies fekvésű helység, melynek mintegy másfél ezer lakosa van, hajdan sok nemes családnak vala ősi fészke, de a pusztító háborúk s legkivált a 48—49-iki szomorú napok megtörték a ré­gi fényt. A 48—49-iki veszedelmet, melynek el­hárítására Gyarmathy Sándor, Kilyén Ferincz, Keresztes Sándor, a Deési-fivérek s még szá­mos bűnszerető polgár mindent megtettek, de­­ hasztalanul, — a következőkép irja le id. Ki­lyén Ferencz, akkori református pap Magyar- Valkóp, mint szemtanú.*) .November 7-én, dél tájban, megindult az egész albáki haramiatábor, mely már ak­­kor a körül levő oláh­ falukból, sőt még ma­gyarokból is — mert ezeket falusok fel­­gyújtásával fenyegették — igen nagyra nö­vekedett. Felvonultak a bécsi hegyre, onnan este felé leszállottak a szentkirályi határra s mind közelebb-közelebb vonultak a faluhoz. Ámbár igen számos nemzetőrök gyűltek volt össze a megye felső kerületéből a rabló-­i csorda megzabolására, mindazáltal eredmény­telenül, mert az Őrsereg nagyobb része az­nap délután a Malomszeg felől összesereglett és az albákiak által megkezdendő összecsa­pásra várakozó oláhok visszaverésére ment kiknek nagyobb része szétfutkosott; de a malomszegiek a falu végére gyülvék, az őr­sereget bevárták, fegyvereiket letették, a bujtogatókat kivallották. Itt az őrsereg sokáig alkudozott és tanácskozott a malomszegiekkel. A havasiak ez alkalmat felhasználva, naphaladat táján Sz.-Királyra rohantak, szurkos szöszfojtás­sal és kezükben levő szurokkal gyújtogatni kezdettek. Midőn már Sz.-Királynak nagy része tűzben és a haramiák által elborítva volt, ekkor érkeztek a nemzetőrök Sz.-Ki­rályra. Egyfelől a tűz, másfelől a nyüzsgő rablók miatt nem lévén tanácsos akkor üt­közetet próbálni, ámbár érkezett volt azon estére 480 fegyveres honvéd Magyarország­ról, mindazonáltal Hunyadra visszatértek és Zentelkét és Sz.-Királyt vesztére hagyták. A rémitő hírre a körül levő falakból odacsődült rablók és maguk a havasiak any­­nyira elpusztították a két magyar falut, hogy három, négy házon kívül több alig maradt. Marhájokat, melyeket kivettek, elhajtották csordástól, gunyásokat, mit a tűzből kikap­tak, szintén a rablók vitték el lakásostól. Éjfél után, midőn a tűz már csaknem min­dent megemésztett, a tolvajok megrakodtak , pokolszülte rablófőnökeikkel bementek a Jósika-udvarba, mely még épen állott, abla­kait kivilágították, nagy vigassággal va­­csoráltak s miután ezt is kirabolták, a bo­roshordók fenekét beütötték s az udvart is, pedig gazdája cs. kir. generális volt, felgyúj­tották.“ Ily előzmény után nem sok reményünk volt, hogy régi magyar himzésmintákat kap­hassunk, mindazáltal, kisérletkép, látogatást tettünk néhány úri családnál. Mindenütt szí­vélyesen fogadtak ugyan, de csaknem minde­nütt azt a választ nyertük, hogy „az oláhok 48-ban mindent felperzseltek,elraboltak.“ Akad­tunk mégis azonban három darab régi magyar hímzésre, melyek közül kettőről—a harmadik gyűjteményükben már meglevőn—vázlatot vet­tünk. Ezeknek egyike, állítólag, a Pozsonyi Rákhely volt, kinek tatora az Abuts János helvét hitv. püspök aa. idejében, egykorú kéz­irat szerint, gróf Nemes József vala. E ritka szép munka, mely a 17-ik században készült, jelenleg a Gyarmatbynó gazdag gyűjteményé­ben van, honnan nemsokára a K. V. Albumba kerül, hogy a magyar nőközönség azon része, mely az ilynemű emlékek iránt melegen ér­deklődik, ez után is megismerkedhessék vele s esetleg alkalmazhassa. Meglátogattuk a báró Jósika féle pinczé­­ben levő nevezetes hordót, azután az iskolát és a templomot. A hordó pogánynagyságu alkotmány, még a felnőtt ember is liliputinak tűnik fel mellette: akkora, mint egy kisebb szabású ház s lajtorjával járnak bele. Azt beszélik ott a faluban, hogy mikor néhány havasi vitéz be­törte ez emlékezetes hordó fenekét, bőséges nedvével úgy elárasztotta a pinczét, hogy töb­ben, kiknek feje különben is kábult volt, ott lelték halálukat. Az iskolát ezelőtt pár évvel építették. Egészen megfelel a modern ízlésnek. A torna­téren és az udvaron soha sincsen sár száraz időben, mert elég meredek arra, hogy az eső­cseppek vígan guruljanak le róla. Ennél azon­ban sokkal érdekesebb az, hogy a konyhából az ebédlőbe másban közlekednek. Ezt azért fundálta így ki Croce József építőmester, hogy a rosz tanulók ott leugrattassanak, a jó igye­kezet­űek pedig a málhán egy párszor le- és felhintáztassanak. Sajnos azonban, hogy az igazgató úr még eddig nem tudta méltányolni e szellemes építésmódot. A gothszerű stylben épült , négy sarkán egy-egy tornyoc­csal ellátott torony 1762-ben készült „ott helyben“. A­kik a régi írást sze­retik, azok számára ide másolják a torony nyugati oldalán levő feliratot. ANNO 1762. AUXILIO DEI SUB CURATORE FRANSCO SEN: ZAMBO AEDIFCATA. SUPTU EC­­LIAE. AEDL: S. KONYA. SUB CURATORES FIERE. MARTINUS KIS ZEN: PAUL BALI­NT: K. SZ. KR. A templom a jezsuitáké volt, de ezt nem szabad hiresztelni, mert „megver a pap“. Zentelkéről, hol a szemerkefenyőt „ze­­merka“ névvel jelölik, mi a nyelvészek előtt érdekes lehet, az a szájhagyomány él a nép ajkán, hogy ott régesrégen veres barátok lak­tak; udvarukat szent teleknek hívták s innen származott volna a falu mai neve: Zentelke. Kalotaszentkirály-Zentelkén nem marad­tunk estig, hanem Magyarókereke felé vettük utunkat. A templom mennyezetén ott, mely 1746- ban készült, nyolczvan magyar-barock-német­­renaissance stylben tartott olajfestményü ékít­mény van. Ezeknek mestere az akkoriban hi­res kolozsvári asztalos, Umling Lőrincz volt. Az ékítmények bibliai állatokat és növényeket ábrázolnak. A padok és chorusok festményei későbbi korból valók, s bár gyakorolt kézre vallanak, világosan látszik, hogy utánzatok. A mennyezet közepén czimer van festve, a kö­vetkező körirattal: Szilágyi Mihály, Zámbó Borbála 1746. A hátsó chorus alatt, mindjárt a bejáratnál, balra foglal helyet a Zámbó Bor­bála külön széke, leterítve perzsa szőnyeggel, mely régisége miatt szakadozott ugyan,de szí­ne oly üde, mintha csak most terítették volna fel. E munka azon régi keleti szőnyegek kö­zé tartozik, melyek utánzását a modern mű­­hímzés még eddig eredménytelenül kísérlet­te meg. A templom megtekintése után az ekklézsia ládáját nyitották fel előttünk, melyben a szebb­nél szebb hímzésű úrasztali térítők őriztetnek. Ezeknek egyikét Zámbó Borbála készí­tette 1743 ban, s úgy kompozícziója, mint művészi kivitele fejlett ízlésről s ügyes ke­zekről tanúskodik. E terítő aranycsipkével van szegélyezve. Szöglet ékítményei tulipánokból vannak kombinálva, míg belső területét alle­gorikus képek foglalják el. Közepére a Szilá­gyi-család czímere van hímezve. Az allegori­kus alakok közül a rohanó kos sz. Lukács apostolt, az angyalkép, kiterjesztett szárnyak­kal sz. Mátét, az oroszlánkép, kétágú farkkal sz. Jánost a végre a saskeselyü Márk evangé­listát ábrázolja. Valamennyi kép feje köré ezüst gloria van hímezve. A terítő különben lenka­­tiszt s rá az ékítmények aranynyal s ezüsttel , az alakok természetének megfelelő szinü se­lyemmel vannak hímezve. E himzésminta a trónörökös könyvében is meg fog jelenni. Ily czélból kérte el gyűjteményünkből Zichy Jenő gróf. Aztán Maróthlaka s majd Malomszeg fe­lé vettük utunkat. E két oláh faluban eltöl­tött időnknek megvolt a maga negatív ered­ménye. Sehol egy magyar szó, sehol egy ma­gyar ékítmény. Gyorsan vágtunk keresztül egy dombon, hogy sötét előtt haza juthassunk. Nem sikerült. A gyalogút, melyen haladtunk, egészen ismeretlen volt; lovaink is ki voltak már merülve. S az éj sötétjében nem győztük eléggé kárhoztatni József császár azon intéz­kedését, hogy „a­kinek lova nincs, gyalog is járhat.“ SZENTGYÖRGYI LAJOS •­ Ugyane küzdelemről szól a Janka emlékirata is (melyet nem rég közöltünk), teljesen hamis világí­tásban­ adta ki. Végül dr. Vay Elemérnek szintén Mo­hay által referált ügyében a ház már a bi­zottsági javaslattal ellenkezőleg határozott. Vay azért kéretik ki a háztól, mert vadászaton vé­­letlenségből egy ember szemét sértette meg a söréttel, ki annak folytán egyik szeme világát veszté.­Vályi Árpád felszólalásában azt adta elő, hogy nem vétkes vigyázatlanságról, hanem pusz­ta véletlenről lehet szó és a panaszos csak zsa­rolni akar. Mohay replicája után, melyben mondá, hogy e fölött csak a bíróság van hi­vatva ítélni, a ház 47 szavazattal 38 ellené­ben azt határozta, hogy dr. Vay Elemért nem adja ki. Legközelebbi ülés akkor lesz, mikor a pénzügyi bizottság be fogja adni jelentését a költségvetésről. A KÖZIGAZGATÁS REFORMJA. (Két czikk.) II. Főleg a municipalis tisztviselők kér­dése az, minek tekintetében immár so­kan és sok felé kimondották, hogy nem az intézményben, hanem a szemé­lyekben keresendő a hiba, mi is aligha­nem arra akarna értelmeztetni, hogy te­hát a „választási rendszer“ jó és nincs szükség a kinevezés által való újításra. Figyelmen kívül hagyva azon lénye­ges ellenvetést, hogy ha lehetetlen, ta­nulatlan és képtelen elemek beválaszt­­hatók a tisztviselői karba, az mégis ma­gának az institutiónak hibája, még akkor is az argumentumnak gyön­ge, oknak kevés! Nyilvánvaló lévén,mi­­kép a kinevezés is a legjobb, legképe­sebb és legbecsületesebb egyének után néz, kikből a tisztikart összeállítsa, egye­nes logikával foly, hogy annak a tisztvise­lőnek nagy és nagy lelki megépülést, nyugodalmat és consolidatiót nyújt azon gondolat, hogy hat esztendő lejártával nem kénytelen a „nemes, nemzetes és vitézlő“ urak előtt rigoronumot tenni­­a térd- és derékhajlongásban, a­mi le­alázó volt férfiasságára, s r­egölője volt a publikummal való függetlenségének, mely nélkül lehet beszéleni jó ad­­ministrátióról; de nem lehet megcsi­nálni a jó közigazgatást! És aztán, pedig, bizony tenger az, a­mi választott tisztviselők rovására megy, elkezdve a szándékosan elmulasz­tott ellenőrzés szigorú gyakorlatától, le egész azon kézbesítési vevényig, mely úgy kitöltve érkezik meg a bíróságok­hoz, hogy: „idézett fél egy év előtt elhalt,a mikor is aztán a fél harmad napon személyesen jelenti, hogy de bi-

Next