Kolozsvár, 1889. július-december (3. évfolyam, 149-302. szám)
1889-11-08 / 259. szám
♦ . Illik évfolyam. 1889. 259. szám. Kolozsvárit, péntek, november 8. Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ. BELKÖZÉP UTCZA 4. SZÁM. ELŐFIZETÉSI DIJAK: Efféss évre..............................16 írt. Félévre.....................................8 írt. Negyedévre................................4 írt. Egy hóra...............................1 frt 60 kr. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DÍJAK: Egy □ cm. tér ára, Ciceró betűből, 4 kr Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 80 kr. Nyílttér sora 25 kr. A lap szellemi részét illető minden közlemény ibe intézendő kéziratok nem adatnák vissza. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivételével. Névtelenül beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. Kiadóhivatal: Tanfelügyelőink munkaköre. Kolozsvár, nov. 8. Azt olvassuk a lapokban, hogy a közoktatási kormány megkönnyítette a tanfelügyelők feladatát, amennyiben az irodai teendőket lényegesen leapasztotta. Az irodai teendőik leapasztása azonban oly irányban történt, hogy azáltal a tanfelügyelők magukat kevésbé megterhelve érezni nem fogják. Hanem mindenesetre eredmény, mégpedig nagy eredmény annak beismerése, hogy a tanfelügyelők irodai teendőkkel túl vannak terhelve s egyik okkal több szól a mellett, hogy ezen intézményt alapjából kell reformálni. A budget-tárgyalások alkalmával a közoktatási tárcza keretében egyetlen tétel sem okozott a miniszternek anynyi szemrehányást, annyi kedvetlenséget, mint az a tétel, mely a tanfelügyelői intézmény javadalmait foglalta magában. A képviselők valóságos gúnyt űztek ezen intézményből s ennek élét, úgy látszik maga a miniszter is érezte, mert több versen nyilatkozott a tanfelügyelők jó része ellen s egyes rendeleteivel a tanfelügyelők be nem bizonyított tétlensége ellen orvoslást keresni igyekezett. Azt hozták fel a tanfelügyelők egynémelyike ellen, hogy egyik-másik iskolát esztendőkön át nem látogatta; hogy magáról életjelt nem ad; hogy tétlensége akkora, hogy még a székhelyéről sem mozdul ki stb. stb. Néhol ezen vádak egészen igazak voltak. A tanfelügyelők ezen része az irodába zárkózott el, a másik rész pedig az irodát kerülve, a megyében kalandozott. Várjon melyik cselekedett jobban? Annak, aki az irodába elzárkózott, volt oka reá, hogy azt tegye, mert a nyakára omlott a sok nyugdíjügy, a törzskönyv megalkotása és az évi statisztikai adatok kitisztázása, három oly teendő, melyért egyedül kellene a tanfelügyelői hivatalt fenntartani. Aki nem tudja,mi az a statisztika, mi az a törzskönyv s mi az a nyugdíjügy rendbentartása, az nem szólhat ez ügyhöz s nem lehet bíró egy tanfelügyelő ténykedése felett. Mindezekhez hozzájárulnak a folyóügyek, a közigazgatási bizottsági ügyek elintézése; már most aztán, hol fogja venni a tanfelügyelő az idejét, hogy még iskolákat is látogasson, amikor az egy évi statisztika összeállítására négy hónapra van szüksége? Így természetesen a tanfelügyelők ezen része az iskolák felügyeletével nem bajlódhatott, a nyakába szakadt irodai munka miatt. A tanfelügyelők másik része, irtózva az irodai teendőktől, inkább künn keresett magának munkakört, künn mozgott a megyében, — de elmaradt a sok irodai teendő s az irodai rendetlenségek egymást követték. Melyik volt már most jobb tanfelügyelő? A publikum, nem ismervén a teendőket, mindenesetre dicsérte a mozgékony tanfelügyelőt és semmi hasznát nem látta annak, aki irodájába zárkózott el. Fenni a kormányban inkább szerették ez utóbbit, mert az ügyeket kurrencziában tartotta. Ez volt a tényállás. Most, a budget-viták alkalmával a tanfelügyelői intézmény ellen mind kevesebb és kevesebb panaszt hallunk. Az 1876-ban renovált intézmény emberei mégis ki tudták maguknak vívni a közbecsülést. Hanem azért a bajok orvosolva nincsenek. A bajok ép oly mértékben jelenleg is fennforognak. Ezen bajokat egy gyökeres reformmal el kellene oszlatni. Mindenekelőtt a tanfelügyelőséget valóságos első fokú tanügyi hatósággá kellene tenni. Most sem nem hatóság, sem nem hivatal, csak egy tanfelügyelő, aki ha kiteszi irodájából a lábát, otthon semmi sincs, irodájában minden hivatalos funkció megszűnik. Most a tanfelügyelő nem intézkedik, csak kér, csak afféle szemlélő, feljelentő teendőket teljesít, hogy aztán más intézkedjék, így a kellő tekintélye sincs meg. Továbbá az irodai teendőktől csakugyan legalább részben meg kellene menteni és épen azon teendőket venni le szakából, amelyek őt külső teendőinek elvégzésében gátolják. úgy tudjuk, hogy illetékes helyen ilyen irányban készek cselekedni s reméljük, hogy az általános tanügyi reformmal a tanfelügyelői intézmény is oly szervezetet nyer, mely lehetségessé fogja tenni, hogy a tanfelügyelő kötelességét minden irányban teljesíthesse. (Kolozsvár, nov. 8.) A román lapok a „szászok politikájá" ról Az erdélyrészi román lapok is hozzászólnak azon czikkeinkhez, melyekben a szász néppárt téves politikai irányát fejtegettük. A „Gazeta Transilvaniei“ részletesen ismerteti e tárgyban megjelent czikkeink tartalmát s a nagyszebeni „Tageblatt“ feleleteit. A Gazeta úgy találja hogy nekünk sehogy sem sikerült megfelelni a Tageblatt által tett igazságos észrevételekre. „Argumentumok hiányában — írja — a Kolozsvár egyes szavakba kapaszkodik s úgy találja, hogy a szászok és a románok csak általánosságban emlékeznek meg sérelmekről, de azokat részletezni nem tudják. Mintha a román és szász lapok nem részleteznék naponként ezen sérelmeket !“ „A Kolozsvár emberei, kik azt hiszik, hogy a magyarizálás egyúttal szász érdek is, soha nem is fogják érteni, hogy a szászokra épen oly életkérdés, kezet fogva a románokkal küzdeni a sovinista magyarizáló kulturegyletek törekvései ellen.“ „A végeredmény , hogy a szászok politikája a magyarok mellett a román aspirácziók ellen legyen intézve. Ez volna a Kolozsvár embereinek kívánsága. Más szóval ez annyi, hogy az erdélyi szászok mielőtt belefuladnának a magyarizálás árjába, tartsák kötelességüknek nyélül szolgálni azon baltához, melylyel a románokat meg lehet semmisíteni.“ „Ha a Kolozsvár nem tudott jobb tanácscsal szolgálni a szászoknak, jobban cselekedett volna, ha hallgat, mert akkor legalább az Ő „barátságát“ nem mutatta volna be oly meztelenül a szászokkal szemben, mint ahogy tette.“ így a Gazeta. A „Tribuna“ szintén ír e kérdésről és a szászok törekvéseit helyeselve, biztatja őket tovább menni azon az útón, melyen eddig kezet fogva haladtak. Ez bizony elég felületes hozzászólás, a román lapok hozzászólása. És nagyon igénytelenek kellene, hogy legyünk, ha elfogadnék replikának pl. a „Gazdul“ mondatait. Hiszen a „Kolozsvár“ czikkeinek se szavaiban, se értelmében nem foglaltatott az, hogy a szászok és a románok „csak általánosságban emlékeznek meg sérelmeikről, de azokat részletezni nem tudják.“ Ki beszélt erről ? Persze, hogy a nemzetiségi lapok folyton traktálják az állítólagos „kérelmek“-et, mert ha ezt nem tennék, nem volna miről írniok és mi nem lehetnénk informálva panaszaik és vágyakozásaik iránt. Ki állítaná azt az együgyűséget, melyet a Gazeta fennebbi mondata reánk fog? Ismerjük a román és szász nemzeti programmokat és (nemhogy azt mondottuk volna, hogy nem tudjuk, mit akarnak ?) de épen részleteket közöltünk a román programmból, s épen a két tendentia részletes ismerete és ismertetése vezet bennünket azon conclusiókhoz, melyeket felállítottunk. Azt állítottuk és állítjuk, hogy a román és a szász nemzetiségi érdek ellentétben vannak egymással. Kimutattuk, hogy aspiratióik keresztezik és — aktív érvényesíthetés esetén — ostromolnák egymást. Figyelmeztettük a szászokat, hogy ők, mint gyengébb fél, okvetlenül a rövidebbet húznák abban a képzett jövőben, mikor a román „nemzeti“ Programm megvalósítására törekedni lehetne. És figyelmeztettük őket, hogy (a román törekvést közvetve és közvetlenül szolgálva) már most is az öngyilkoláshoz hasonló politikát folytatnak, mert ellentállás nélkül, sőt bizonyos előzékenységgel engedik elhatalmasodni a román elemet a szász földön, és e térhódítást a jogosság, a helyesség színébe állítják a szász nép előtt is, melyet a vezetők naponként arra tanítanak, hogy a román czélzatokkal egyetértésben, szövetségben kell élnie. Ez állításainknak mentális megbeszélésébe nem akar belemenni sem a Tageblatt, vagy Kron, Zeitung, sem a Gazeta, vagy Tribuna. Felületes megjegyzésekkel siklanak el a kérdés fölött, mely hogy reájuk nézve kényes, azt szívesen elismerjük. Valamint érthetőnek kell találnunk azt is, hogy a dolog lényegének traktálása helyett, örömestebb lovagolnak csak azon a föltevésen, hogy mi a szászokat meg akarjuk nyerni a magyar ügynek. Persze, hogy akarjuk, de — a saját érdekükben is. Hanem a szász és román lapok vonakodnak ezt az utóbbi körülményt és indokait kellő figyelemben részeltetni. A Gazeta barátságosan utasít minket, hogy: jobban tesszük, ha hallgatunk. Hát az igaz, hogy őneki jobb, ha ezt a kérdést nem bolygatjuk. De miután úgy a magyar, mint a szász érdekek az ellenkezőt parancsolják, mi bizony tovább fogjuk folytatni a szász-román szövetkezés ellentéteinek és gyengeségeinek megbeszélését. (Budapest, nov. 7.) Az országházból. A képviselőház mai ülésében elfogadván végleg is a magyar-horvát pénzügyi egyezményt, mentelmi ügyeket tárgyalt. Ezek során Csatár ügyeiben, melyeket felvinczi Gaál Jenő igen érdekesen referált, a mentelmi bizottság javaslataihoz képest úgy határozott a ház, hogy Csatár mentelmi jogát egy esetben felfüggesztő, kettőben nem.Továbbá Polónyi, Pulszky Károly, gróf Károlyi Gábor és Komjáthy Béla mentelmi ügyében, melyet Mohay Sándor adott elő, szintén a bizottsági javaslatot fogadván el a ház, a nevezett képviselőket nem ! A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. Kalotaszegi séta. — Apróságok a varrottasak hazájából. — A régi magyar himzésminták felkutatása caéljából kirándulást tettünk a vidékre. Bánffy- Hunyadról kiindulva, az első állomásunk Kalota-Szent-Király volt, melyet Zentelkétől a Kalota vize választ el. E két község újabb időben úgy egyházi, mint polgári tekintetben egyesülvén, „Kalotaszentkirály Zentelké“-ben oly tekintélyes hosszúságú nevet nyert, minővel egy magyarhoni község sem dicsekedhetik. E kies fekvésű helység, melynek mintegy másfél ezer lakosa van, hajdan sok nemes családnak vala ősi fészke, de a pusztító háborúk s legkivált a 48—49-iki szomorú napok megtörték a régi fényt. A 48—49-iki veszedelmet, melynek elhárítására Gyarmathy Sándor, Kilyén Ferincz, Keresztes Sándor, a Deési-fivérek s még számos bűnszerető polgár mindent megtettek, de hasztalanul, — a következőkép irja le id. Kilyén Ferencz, akkori református pap Magyar- Valkóp, mint szemtanú.*) .November 7-én, dél tájban, megindult az egész albáki haramiatábor, mely már akkor a körül levő oláh falukból, sőt még magyarokból is — mert ezeket falusok felgyújtásával fenyegették — igen nagyra növekedett. Felvonultak a bécsi hegyre, onnan este felé leszállottak a szentkirályi határra s mind közelebb-közelebb vonultak a faluhoz. Ámbár igen számos nemzetőrök gyűltek volt össze a megye felső kerületéből a rabló-i csorda megzabolására, mindazáltal eredménytelenül, mert az Őrsereg nagyobb része aznap délután a Malomszeg felől összesereglett és az albákiak által megkezdendő összecsapásra várakozó oláhok visszaverésére ment kiknek nagyobb része szétfutkosott; de a malomszegiek a falu végére gyülvék, az őrsereget bevárták, fegyvereiket letették, a bujtogatókat kivallották. Itt az őrsereg sokáig alkudozott és tanácskozott a malomszegiekkel. A havasiak ez alkalmat felhasználva, naphaladat táján Sz.-Királyra rohantak, szurkos szöszfojtással és kezükben levő szurokkal gyújtogatni kezdettek. Midőn már Sz.-Királynak nagy része tűzben és a haramiák által elborítva volt, ekkor érkeztek a nemzetőrök Sz.-Királyra. Egyfelől a tűz, másfelől a nyüzsgő rablók miatt nem lévén tanácsos akkor ütközetet próbálni, ámbár érkezett volt azon estére 480 fegyveres honvéd Magyarországról, mindazonáltal Hunyadra visszatértek és Zentelkét és Sz.-Királyt vesztére hagyták. A rémitő hírre a körül levő falakból odacsődült rablók és maguk a havasiak anynyira elpusztították a két magyar falut, hogy három, négy házon kívül több alig maradt. Marhájokat, melyeket kivettek, elhajtották csordástól, gunyásokat, mit a tűzből kikaptak, szintén a rablók vitték el lakásostól. Éjfél után, midőn a tűz már csaknem mindent megemésztett, a tolvajok megrakodtak , pokolszülte rablófőnökeikkel bementek a Jósika-udvarba, mely még épen állott, ablakait kivilágították, nagy vigassággal vacsoráltak s miután ezt is kirabolták, a boroshordók fenekét beütötték s az udvart is, pedig gazdája cs. kir. generális volt, felgyújtották.“ Ily előzmény után nem sok reményünk volt, hogy régi magyar himzésmintákat kaphassunk, mindazáltal, kisérletkép, látogatást tettünk néhány úri családnál. Mindenütt szívélyesen fogadtak ugyan, de csaknem mindenütt azt a választ nyertük, hogy „az oláhok 48-ban mindent felperzseltek,elraboltak.“ Akadtunk mégis azonban három darab régi magyar hímzésre, melyek közül kettőről—a harmadik gyűjteményükben már meglevőn—vázlatot vettünk. Ezeknek egyike, állítólag, a Pozsonyi Rákhely volt, kinek tatora az Abuts János helvét hitv. püspök aa. idejében, egykorú kézirat szerint, gróf Nemes József vala. E ritka szép munka, mely a 17-ik században készült, jelenleg a Gyarmatbynó gazdag gyűjteményében van, honnan nemsokára a K. V. Albumba kerül, hogy a magyar nőközönség azon része, mely az ilynemű emlékek iránt melegen érdeklődik, ez után is megismerkedhessék vele s esetleg alkalmazhassa. Meglátogattuk a báró Jósika féle pinczében levő nevezetes hordót, azután az iskolát és a templomot. A hordó pogánynagyságu alkotmány, még a felnőtt ember is liliputinak tűnik fel mellette: akkora, mint egy kisebb szabású ház s lajtorjával járnak bele. Azt beszélik ott a faluban, hogy mikor néhány havasi vitéz betörte ez emlékezetes hordó fenekét, bőséges nedvével úgy elárasztotta a pinczét, hogy többen, kiknek feje különben is kábult volt, ott lelték halálukat. Az iskolát ezelőtt pár évvel építették. Egészen megfelel a modern ízlésnek. A tornatéren és az udvaron soha sincsen sár száraz időben, mert elég meredek arra, hogy az esőcseppek vígan guruljanak le róla. Ennél azonban sokkal érdekesebb az, hogy a konyhából az ebédlőbe másban közlekednek. Ezt azért fundálta így ki Croce József építőmester, hogy a rosz tanulók ott leugrattassanak, a jó igyekezetűek pedig a málhán egy párszor le- és felhintáztassanak. Sajnos azonban, hogy az igazgató úr még eddig nem tudta méltányolni e szellemes építésmódot. A gothszerű stylben épült , négy sarkán egy-egy tornyoccsal ellátott torony 1762-ben készült „ott helyben“. Akik a régi írást szeretik, azok számára ide másolják a torony nyugati oldalán levő feliratot. ANNO 1762. AUXILIO DEI SUB CURATORE FRANSCO SEN: ZAMBO AEDIFCATA. SUPTU ECLIAE. AEDL: S. KONYA. SUB CURATORES FIERE. MARTINUS KIS ZEN: PAUL BALINT: K. SZ. KR. A templom a jezsuitáké volt, de ezt nem szabad hiresztelni, mert „megver a pap“. Zentelkéről, hol a szemerkefenyőt „zemerka“ névvel jelölik, mi a nyelvészek előtt érdekes lehet, az a szájhagyomány él a nép ajkán, hogy ott régesrégen veres barátok laktak; udvarukat szent teleknek hívták s innen származott volna a falu mai neve: Zentelke. Kalotaszentkirály-Zentelkén nem maradtunk estig, hanem Magyarókereke felé vettük utunkat. A templom mennyezetén ott, mely 1746- ban készült, nyolczvan magyar-barock-németrenaissance stylben tartott olajfestményü ékítmény van. Ezeknek mestere az akkoriban hires kolozsvári asztalos, Umling Lőrincz volt. Az ékítmények bibliai állatokat és növényeket ábrázolnak. A padok és chorusok festményei későbbi korból valók, s bár gyakorolt kézre vallanak, világosan látszik, hogy utánzatok. A mennyezet közepén czimer van festve, a következő körirattal: Szilágyi Mihály, Zámbó Borbála 1746. A hátsó chorus alatt, mindjárt a bejáratnál, balra foglal helyet a Zámbó Borbála külön széke, leterítve perzsa szőnyeggel, mely régisége miatt szakadozott ugyan,de színe oly üde, mintha csak most terítették volna fel. E munka azon régi keleti szőnyegek közé tartozik, melyek utánzását a modern műhímzés még eddig eredménytelenül kísérlette meg. A templom megtekintése után az ekklézsia ládáját nyitották fel előttünk, melyben a szebbnél szebb hímzésű úrasztali térítők őriztetnek. Ezeknek egyikét Zámbó Borbála készítette 1743 ban, s úgy kompozícziója, mint művészi kivitele fejlett ízlésről s ügyes kezekről tanúskodik. E terítő aranycsipkével van szegélyezve. Szöglet ékítményei tulipánokból vannak kombinálva, míg belső területét allegorikus képek foglalják el. Közepére a Szilágyi-család czímere van hímezve. Az allegorikus alakok közül a rohanó kos sz. Lukács apostolt, az angyalkép, kiterjesztett szárnyakkal sz. Mátét, az oroszlánkép, kétágú farkkal sz. Jánost a végre a saskeselyü Márk evangélistát ábrázolja. Valamennyi kép feje köré ezüst gloria van hímezve. A terítő különben lenkatiszt s rá az ékítmények aranynyal s ezüsttel , az alakok természetének megfelelő szinü selyemmel vannak hímezve. E himzésminta a trónörökös könyvében is meg fog jelenni. Ily czélból kérte el gyűjteményünkből Zichy Jenő gróf. Aztán Maróthlaka s majd Malomszeg felé vettük utunkat. E két oláh faluban eltöltött időnknek megvolt a maga negatív eredménye. Sehol egy magyar szó, sehol egy magyar ékítmény. Gyorsan vágtunk keresztül egy dombon, hogy sötét előtt haza juthassunk. Nem sikerült. A gyalogút, melyen haladtunk, egészen ismeretlen volt; lovaink is ki voltak már merülve. S az éj sötétjében nem győztük eléggé kárhoztatni József császár azon intézkedését, hogy „akinek lova nincs, gyalog is járhat.“ SZENTGYÖRGYI LAJOS • Ugyane küzdelemről szól a Janka emlékirata is (melyet nem rég közöltünk), teljesen hamis világításban adta ki. Végül dr. Vay Elemérnek szintén Mohay által referált ügyében a ház már a bizottsági javaslattal ellenkezőleg határozott. Vay azért kéretik ki a háztól, mert vadászaton véletlenségből egy ember szemét sértette meg a söréttel, ki annak folytán egyik szeme világát veszté.Vályi Árpád felszólalásában azt adta elő, hogy nem vétkes vigyázatlanságról, hanem puszta véletlenről lehet szó és a panaszos csak zsarolni akar. Mohay replicája után, melyben mondá, hogy e fölött csak a bíróság van hivatva ítélni, a ház 47 szavazattal 38 ellenében azt határozta, hogy dr. Vay Elemért nem adja ki. Legközelebbi ülés akkor lesz, mikor a pénzügyi bizottság be fogja adni jelentését a költségvetésről. A KÖZIGAZGATÁS REFORMJA. (Két czikk.) II. Főleg a municipalis tisztviselők kérdése az, minek tekintetében immár sokan és sok felé kimondották, hogy nem az intézményben, hanem a személyekben keresendő a hiba, mi is alighanem arra akarna értelmeztetni, hogy tehát a „választási rendszer“ jó és nincs szükség a kinevezés által való újításra. Figyelmen kívül hagyva azon lényeges ellenvetést, hogy ha lehetetlen, tanulatlan és képtelen elemek beválaszthatók a tisztviselői karba, az mégis magának az institutiónak hibája, még akkor is az argumentumnak gyönge, oknak kevés! Nyilvánvaló lévén,mikép a kinevezés is a legjobb, legképesebb és legbecsületesebb egyének után néz, kikből a tisztikart összeállítsa, egyenes logikával foly, hogy annak a tisztviselőnek nagy és nagy lelki megépülést, nyugodalmat és consolidatiót nyújt azon gondolat, hogy hat esztendő lejártával nem kénytelen a „nemes, nemzetes és vitézlő“ urak előtt rigoronumot tennia térd- és derékhajlongásban, ami lealázó volt férfiasságára, s regölője volt a publikummal való függetlenségének, mely nélkül lehet beszéleni jó administrátióról; de nem lehet megcsinálni a jó közigazgatást! És aztán, pedig, bizony tenger az, ami választott tisztviselők rovására megy, elkezdve a szándékosan elmulasztott ellenőrzés szigorú gyakorlatától, le egész azon kézbesítési vevényig, mely úgy kitöltve érkezik meg a bíróságokhoz, hogy: „idézett fél egy év előtt elhalt,a mikor is aztán a fél harmad napon személyesen jelenti, hogy de bi-