Kolozsvár, 1890. július-december (4. évfolyam, 147-298. szám)

1890-10-18 / 238. szám

IV-ik évfolyam. 1890. FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivéte­lével. Névtelenül beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. Kolozsvár, szombat, október 18.­­ Kiadóhivatal: BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM. ELŐFIZETÉSI DÍJAK : Egész évre...........................16 frt. Fél éra.................................8 frrt. Negyedévig!............................é frt. Egy hóra................................1 frt 90 kr. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ cm. tér ára, Ciceró betűből, 4 kr. Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyilttér sora 25 kr. Ausztria-Magyarország egy jó eszmével megint elkéssék. 23^. szám. A ROMÁN VILÁG ELLENÜNK. Kolozsvár, okt. 18. Konstatálnunk kell némely dolgokat. egész Mi, a­kik figyelemmel kisérjük az Romániai sajtót és ismertetjük azon összeköttetéseket, a­melyekkel a román politikusok künn Romániából és tőlünk a külföldi sajtóban — dicseked­hetnek ; a legutóbb történt dolgokból ös­­­szeegyeztetve, azon eredményre jutunk, hogy a román­ világ presszót akar gya­korolni a magyar közvéleményre, a ma­gyar törvényhozásra, hogy a magyar ál­lambeli románságot illetőleg némely ered­ményekhez juttathasson. Vizsgálódjunk egy kissé. Az egész dolog tervszerűen van ké­réssül vive. Egy demonstráczió-féle lett rendezve, megmutatandó a magyar vi­lágnak, hogy a román elem itt e föl­dön nálunk hatalmas és rokonszenvét bírja a külföldnek: oly elem tehát, mely képes politikai bonyodalmakat elő­­ idézni s hatást gyakorolhat magára kül­ügyi politikánkra. Nálunk lefolytak az esküdtszéki tárgyalások. A román hirlapirók elitél­tettek , minek következtében a román intelligenczia egy része tüntetést rende­zett az elitéltek mellett. Be akarták bi­zonyítani, hogy a román nép együtt érez az elítéltekkel s azon ügy, a­melyért a hírlapírókat baj érte egyúttal a román nép ügye. A magyar esküdtszékekkel, a magyar eljárással szemben felvették a harczot, s jövendőre nézve azokat meg­félemlítendő saját hatalmukat akarták kimutatni. A romániai sajtó dühöngött, tombolt mérgében s a magyar jogszolgáltatás európaiságát kétségbe vonta. Egyidejűleg dühöngő közlemények jelentek meg a berlini Kreuzzentungban; a párisi az olaszországi sajtóban a magyarok ellen s a román néppel szemben atrocitások­­ról beszéltek. A román nép ezek szerint egy elnyomott­, rabszolgaságban sínylő nép, minden jogtól meg­fosztva. Erre, ily borzasztó körülmények között, két román vezető összehívta II.­­Szebenbe a román választók képviselőit, hogy a román nép magatartása fölött ily iszonyú körülmények között hatá­rozhassanak. A dolog itt azonban nem ér véget. Most már egy más kérdés van tárgya­lást alapul véve, a­melyre különben berlini lap adta a sípot, hogy t. i. Ro­­­mánia addig mit sem tud a hármas szövetségről, a­míg a magyarországi ro­mánok nincsenenek kielégítve. Erről beszél most Románia sajtója s addig míg a n.-szebeni konferenczia le nem foly addig úgy hisszük, másról szó sem lesz. Tehát ki kell elégíteni a magyar­­országi románokat s akkor Románia ol­dalunk mellett lesz, sőt iparczikkeinket is bebocsátja területére. Itt van tehát a jó alkalom az általános szebeni gyűlés a pontokat békére. A n.­­megdiktálja s a magyar azokat, ha jót akar, fogad­ja el. Különben lesz háború s a kül­földet fellázítják a magyar érdekek ellen. így akarnak a mi román politiku­saink tőlünk engedményeket ki­csikarni. Azt hiszik, hogy igy megfélem­lítés utján lehetséges lesz tárgyalásokat kezdhetni a román kérdésben a magyarokkal. Külföldi dühöngések, Ro­mánia barátságának és haragjának ki­látásba helyezésével akarnak minket ka­­pac­itálni, hogy a románokat itt külön privilégiumok illetik. Ez a helyzet. A n.-szebeni poltiku­­sok igy rendezték színjátékukat, hogy nagyobb hatást érjenek el. Mindazokat, a­kik a n.-szebeni kon­­ferencziától valamit várnak, biztosíthat­juk, hogy ezen előz­mények a magyarra egyáltalában hatást nem gyakorolnak s azoknak hatása alatt semmiféle enged­ményekbe nem fog bocsátkozni. Mert nincs engedményezni való, mert semmi­féle privilégium­adásra jogalapot nem találunk. Tehát a n.­szebeniekkel sen­ki szóba állani nem fog; bátran ál­líthatnak fel pontokat és küzdhetnek is azokért, mert a magyar törvényho­zás oly engedményekhez, a­melyek az állam nemzeti egységét megtámadhat­ják, bocsátkozni nem fog. Semmiféle pressziót nem ismerünk. Ha Románia a nagyszebeni gyűlésre, még ellenünk mozgósít is,­­ akkor sem fogunk megindulni. Az egész jelenetezés különben csak szemfényvesztés. Semmi komoly alapja nincs az egész ijjeszgetésnek. Románia a hármas szövetségnek barátja. Nem szövetséges, de barátunk. Sturdza, a ki­váló román diplomata éppen most győz­te meg honfitársait, hogy Románia Nyu­gathoz tartozik, a nyugati hatalmak barátságára van utalva. így gondolkod­nak Romániában a számottevő, irányt adó elemek. A mi ezen kívül esik az üres hab, a többi mind csak üres pu­­fogtatás, vak töltések, mag nélkül. Mi tehát a komolyságban bízunk. Minket meg nem indítnak azok az üres pufogtatások. Érezzük, hogy igazságos uton járunk, erről el nem tántorodunk. Más aztán csináljon tetszése szerint. A KOLOZSVÁR TÁRCZÁ­JA, Hagyd ajtódat... (Oláh-czigány dal) — Hagyd ajtódat nyitva . . . Hogy beosonhasson az ifjú hozzád, Hogy megláthassa azt az orczát, A mely szebb a rétnél, a napnál . . . Hogy megcsókolja az ajkot, Mely fehérebb a kiterített vászonnál. — Add el, apám, a berbécset, Vedd meg nekem az ifjat, a szépet; Mellénye selyem, ostor a vállán, Tűz a szemében, dús szakáll az állán, fisz a fejében, erő a karában, Olyan ifjú nincsen heted­ hét határban. — Add el, apám, a lovat, az épet, Vedd meg rajta a leányt, a szépet... Szivünk egyért dobog, egyért emészt bánat. Hogyha nem adsz össze, felemészt a bánat. MOLDOVÁN GERGELY. (Bécs, okt. 16.) A lovasság jövője. A N. Fr. Pr. mai számában egy érdekes katonai czikket közöl, a­melyben kifejti, hogy a leg­utóbbi nagy háborúk, különösen a német-fran­­czia és az orosz török háborúk tapasztalatai után a lovasság szervezetének, fölszerelésének és taktikájának alapos megváltoztatása szük­séges. Már az orosz-török háború alkalmával sem volt az orosz lovasságnak alkalma, magát érvényesíteni, sőt a Sipka szorosban gyalogsági szolgálatokat volt kénytelen teljesíteni. Az orosz hadvezénylet ennek következtében csakhamar fölismerte, hogy a lovasság szerepe a gyalog­ságnak hátultöltőkkel való fölszerelése követ­keztében rendkívül korlátolt s ez okból az ös­­­szes huszár- és dzsidás ezredeket dragonyos ezredekké változtatta át, lőfegyverekkel látta el és a legénységet gyalogsági vadász-szolgálatok­ra tanította be. A többi európai hadseregek ed­dig vonakodtak ezt a példát követni és külö­nösen a régi lovassági szellem irtózott attól, hogy a lovasság a modern taktika igényeihez alkalmazkodjék. A gyalogság és tüzérség föl­szerelésének legújabb vívmányai következtében a viszonyok a lovasság hátrányára változtak meg; a lovasság teljesen tehetetlen a gyalog­ság ismétlő fegyvereivel és füsttelen lőporával szemben. A lovasságnak mint támadó tényező­nek ez a tehetetlensége az ez idei, különösen a rohnstocki hadgyakorlatok alkalmával is be­bizonyult. A végből tehát, hogy a lovasság még­is teljesíthesse föladatát és hogy a defenzívá­ban támadásokat visszautasíthasson, minden egyes lovassági legényt lőfegyverekkel kell el­látni s lövész szolgálatra kell beoktatni és fel­használni. E végből arra kell a fősulyt fektet­ni, hogy a legények ne lovasoknak, hanem lö­vészeknek képeztessenek ki. A lándzsának a lovasságnál újból való behozatala, miként ezt Francziaországban és Németországban megkí­sérlik, az ismétlő fegyverek korszakában tel­jesen fölösleges és hiábavaló. A lovasság ve­zetőinek be kell látniuk, hogy a lovasság az ismétlő fegyverek és a füsttelen lőpor korsza­kában képtelen arra, hogy egy csatát eldönt­­sön ; a lovasság a csatákban nem egyéb segéd fegyvernemnél és csupán a gyalogságtól és a tüzérségtől függ a nagy csaták eldöntése. Auszt­­ria-Magyarországban ezek a reformok előrelát­hatólag nagy nehézségekbe fognak ütközni, mi­után a lovasság a mérvadó köröknek még min­dig elkényeztetett gyermeke, azonban legfőbb ideje, hogy ezeket a reformokat keresztül vi­gyék és hogy a versenylovaglás helyébe a ver­­senylövést űzzék, ha csak azt nem akarják, hogy A MUNKÁSOKÉRT. Kolozsvár, okt. 18. Abban a bajban, hogy a czivilizá­­czió utján el vagyunk maradva a többi nemzetek mögött, — van némi vigasz­talásunk is. An t­ i, hogy a czivilizáczi­­óval járó betegségek sokkal kezdetle­gesebb, sokkal enyhébb alakban jelent­keznek nálunk, mint a haladottabb kul­­túr­államokban. Ha kevesebb a fényünk, hát kevesebb az árnyékunk is. És nem egy tekintetben majdnem szerencse reánk nézve, hogy az előttünk haladó nemze­tek kórtüneteit intő példaként szemlél­hetjük, s még ideje­korán gondoskodha­tunk arról, hogy — nyomukba lépve — lehetőleg elkerüljük a veszedelmeket, me­lyekbe ők jutottak. Ama betegségek közt, melyeket a fejlettebb országok életében tapasztalha­tunk, jelenleg leginkább imminens a munkáskérdés. Egyfelől a munkások ér­dekeinek magas kicsinylése, másfelől a tőke túltengései rég idő óta halmozták angol, német, franczia és belga földön azt a kóranyagot, mely a „szoczializmus“ gyűjtőnév alatt egyre hevesebben és egy­re kínzóbban borzongatja az illető or­szágtesteket. És mire a hatalom birtok­lói a betegség, a veszély teljes tudatára ébredtek, akkorra már azt a szoczialisz­­tikus törekvést nem esedezőként, hanem követelő ellenfélként találták maguk előtt. Nálunk a munkás-kérdés kezdet stádiumában van. Mi még még a nem késtünk el semmitől, a­mi szükséges ahoz, hogy földünkön ez a kérdés kór­állapottá ne fajulhasson. És a magyar kormány — okulva az előttünk levő példákon —­ bölcs előrelátással megte­szi a magáét, hogy e tekintetben válsá­gok felé ne sodortassunk. A munkások helyzetének javítása, biztosítása ügyében, kormányunk újabb nevezetes lépést tesz azzal a törvényja­vaslattal, melyet Baross Gábor minisz­ter a képviselőház egyik közelebbi ülé­sén „az ipari és gyári alkalmazottak­nak betegség esetén való segélyezéséről“ nyújtott be. A javaslat tizenhat fejezetben tárgyalja a munkásbiztosítás kérdését. A törvényjavaslat szerint arra a czélra, hogy az ipari és gyári alkalmazottak betegség esetében a jelen tör­vényben megállapított segélyezésben részesülles­­senek, betegsegélyző pénztárak szol­gálnak. Betegsegélyző pénztárhoz kell tartozniok, nemre, korra és honpolgárságra való tekintet nélkül mindazoknak, a­kik a magyar korona országai területén, valamely az ipartörvény (1884. XVII.) alá eső foglalkozásánál, ideértve még ugyanezen törvény 183. §. d) és f pontja alatt felsorolt vállalatokat is, bányákban és ko­hókban, vagy a bányatermékeket feldolgozott egyéb művekben, úgyszintén kőfejtő, homok, kavics és agyagtermelő telepeknél; nagyobb építkezéseknél; a vasúti üzemnél és ezek gyá­raiban és műhelyeiben, a postánál, távírdánál, távbeszélőknél , a dohánygyáraknál, hajózásnál és hajóépitésnél, valamint a fuvarozásnál, szál­lítmányozásnál, és a kereskedelmi pinczészetnél, oly fizetéssel, vagy bérrel vannak alkalmazva melynek egy munkanapra eső összege 5 írtnál nem magasabb és a­kikkel szemben a munka­adó a munkába álláskor világosan ki nem kö­tötte, hogy az alkalmazás nyolcz napnál rövi­­debb időre nem terjed. A tengeri hajózásnál és a tengeri halászatnál alkalmazottakra a je­len törvény nem terjed ki. Alkalmazottakul tekintetnek a tanonczok, gyakornokok és más olyan személyek is, kik be nem fejezett kiképzésük miatt bért, vagy fizetést éppen nem, vagy csekélyebbet húznak. Szabad elhatározásuk alapján beléphetnek a betegsegélyző pénztárba mindazok, a­kik az említett vállalatokhoz nyolcz napnál rövidebb időre szerződtek; a fölsorolt üzemeknél 1200 írtnál magasabb évi, vagy 4­ártnál magasabb napi fizetést, vagy bért élveznek; azon egyének, kik háziiparral foglalkoznak, önálló iparosok, oly mezőgazdasági vállalatok munkavezetői és munkásai, kik az ipartörvény határozmányai alá nem tartoznak ugyan, kiknek belépését azonban a vállalkozó az illetők beleegyezésé­vel óhajtja; mindazok, kiknek belépését az illető betegseg­lyző pénztár alapszabályai meg­engedik. Az állami, törvényhatósági községi és közalapítványi vállalatoknál, ideértve az álla­mi vasutakat, postát, távírdát, távbeszélőt és a gyárakat is; végleges minőségben állandó fize­téssel alkalmazottak a jelen törvény értelmé­ben szervezett betegsegélyző pénztárakba nem kötelesek belépni az esetben, ha az ezeknél érvényben álló szolgálati rendtartások szerint betegség esetében is illetményeik részükre a betegség kezdetétől számítva, legalább húsz héten át kijárnak. Egyéb vállalatok alkalma­zottjai közül azokat, kik betegség esetében a munkaadótól teljes ellátást, vagy fizetésüket szerződés szerint legalább húsz hétre követel­hetik, az iparhatóság, a­mennyiben ezen állást, vagy fizetést kellőleg biztosítva találja, a be­tegsegélyző pénztárba való köteles belépés alól fölmenteni. A beteg­pénztár járulékait a munkaadók szolgáltatják. A pontos befizetésért a munka­adó felelős, de kétharmad részben regresszál­­hatja magát a munkáson. A regresszálás joga azonban megszűnik, ha a vállalkozó négy hét alatt le nem vonta a járulék kétharmad részét a munkás béréből A munkaadó tartozik elbe­ lapunk. Ezt is a hiúság és a versengés teremtet­te meg, mint sok mindent a világon. Mikor a nyolczezer lakójú szomszédváros megyei székhely hetilapja egy vezérczikkben neki rontott városunk polgármesterének, hogy a választási tollak dolgában aljas módra mani­pulált a megyegyűlés előtt (kiosztván a vörös színeket azoknak a Bizottsági tagoknak, kiket kék illet meg), mikor a hetilap minden héten . .. felfedezett valami reformálni valót és valami­­ . öndicsérni valót: elnyomott városunk nagyjai­nak kebeléből féktelen forrás gyanánt tört elő a jelszó : — Lapot kell alapitani ! — Igen alapitani, építeni kell egy lapot, hogy ne söpörjön a mi házunk előtt a szom­széd, ne moc­koljon és ne henczegjen. A köz­i véleménynek legyen szava nálunk is és rúgja­­ át hazafiságával, hatalmas lelkesedésével az­­ országot. Bajainkra orvoslást, hibáinkra bün­­­­tető bírót kapunk a lap által. Terjesztjük vele­­ a művelődést és szolgálván a közérdeknek, ba­­­­bért fon homlokunkra a hálás közönség széles­­ e hazában. Ezt az aljegyző deklamálta a városi ka­szinó repedezett fakanapéján, ugyanaz az al­jegyző, kinek „Othello“ álnévre szerkesztői üze­netei szoktak megjelenni a pesti lapokban a legbarátságosabb utalással arra, hogy sohasem fogja nyomtatásban olvasni a műveit. Hát meg­mutatja ő, hogy hazudnak azok a lapok! A város kultur­férfiai: a magán­gymná­­zium igazgatója, a református segéd­pap, a rajz­tanár és az elemi iskolai szépírástanító vala­mennyien bírtak tudomással arról, hogy mit jelent az, ha egy városnak lapja van. És az ügy jól felfogott érdekeit szem előtt tartván a Ju­hász vendéglőjében elfogyasztottak négyen tizen­négy üveg bort, elverték a czigányt, betörték a saját ablakaikat és kimondták, hogy meg­tartatott a lap alapítás bankettje és hogy lesz lap. Másnapra alakuló gyűlésre hivatott össze a város említett előkelősége és a kereskedő osztály. Az alakuló gyűlésen elvileg a terv elfo­gadtatott, a részletes tárgyalásnál pedig álta­lános helyesléssel vették tudomásul a rajztanár indítványát, hogy az alapítandó laphoz előbb nyomda is kell. Nyomban bizottság küldetett ki, mely két évi tervelés után a nyomdát nyélbe ütötte részvénytársaság alakítása által. A rajztanár megcsinálta a czégtáblát, a szépírás tanító vezette az előleges levelezése­ket, a gymnasiumi igazgató alkudozott na­gyobb vidéki városok nyomdáival ócska betűk átengedése tárgyában, a ref. segéd pap másolta Kölcsey „Paraneisis“-éből a „szeresd a hazát“ czirnű­ részt a lap számára vezérczikknek és egy január másodikén egyszerre csak minden házban nagy hangon olvastak egy nyomtatott papirost, melyre ökölnyi betűkkel volt írva : Csekeli Hirkürt, társadalmi, közgazdasági, szépirodalmi, művé­szeti hetilap, a csekei olvasókör, magán gym­nasium, róm. kath. plébánia, ev. ref. egyház és elemi iskola hivatalos közlönye. Felelős szerkesztő: Csekeli János István ur, főszer­kesztő Fáma Ignácz ur, társszerkesztő Lati Géza gymn. rajztanár ur, főmunkatárs Indió László elemi iskolai tanító ur, segédszerkesztő Batók József aljegyző ur. Az első számban megjelent Kölcsey Pa­­raneisiséből az említett rész a főszerkesztő alá­írásával, Petőfinek „Lement a nap“ költemé­nye a szerkesztő jegyzeteivel, Verne Gyula „Éj­szak­a dél ellen“ regényéből az első fejezet a segédmunkatárs ^ajánlásával és a „Vasárnapi Újság“ halálozási rovata. Mert a redakeziió azt az elvet vallotta, hogy: — Vágjad fiam Forgács ! Tudniilik, a­mi valahol le van nyomtat­va, azt szabad kivágni, vagy átírni és kiadni a lapba. Csak épen felelősséget kell érette vál­lalni. Ezenkívül élénkítették is az átvett dol­gokat. A „Paraneisis“ végére oda­írta a tiszte­­letes : „Tehát a l­aza és törvény, a humanis­mus és felvilágosodás elleni vétek a havas gya­logjárókat le nem takaritani, hogy a szegény ember nyakát szegje.“ A Petőfi versének a vé­gén pedig ott zengett élesen : Csekei honfiai viruló leányi Eszménk győzelmének legyetek harczosi A sajtó megszólalt munkára szólít Magyar szó hangzik itt, magyar beszéd szól itt. Viharos hatást tett a lap. A szerkesztő társaság nem győzte a mutatvány számokat nyomatni, az egyetlen nyomdász nem győzte a lapokat nyomni, expediálni, kihordani. Min­denki a Csekeli Hírkürtöt olvasta, erről beszélt az egész város és erről írtak az ország lapjai. Erről írtak az ország lapjai, de ebben nem volt köszönet. Az ismertetések hatása alatt a redakczió egyhangúlag elhatározta, hogy ezután csak ere­deti dolgozatok jelennek meg a lapban. Ez el­határozás miatt a következő szám csak egy heti késéssel jelenhetett meg. A késéshez az is hozzá­járult, hogy a nyomdász időközben verhenybe esett és folytonosan az egyes czik­­kekből szavalt lázas álmaiban. Mikor aztán a lap végre megjelent, nagy volt a társaság meglepetése. Az egyik czikk­­ben a pap szidta az igazgatót, a másikban az igazgató a papot; mind a ketten egyházpolitikai szempontból. A hírek között az elemi iskolai szépírás tanító a gymnasiumi rajztanár adós­ságairól szólott, a rajztanár a szépírás tanító stréberségéről.­Az alszerksztő pedig egy antisze­mita jellegű czikket írt a város regale bér­lőjéről. Mikor aztán mindezek nyomtatásban ol­vasták a lapot, rohantak a felelős szerkesztőre. Ez pedig lefegyverezte őket néhány üveg vörös borral s ezzel a kijelentéssel: — Ti írjátok fiaim a lapot, ti tudjátok, hogy mit irtok. A kéziratokat én nem néz­hetem át, mert ez ellen a ti ambicziótok til­takozik. E pillanattól kezdve elhatározták, hogy a szerkesztőségi tagoknak egymás ellen nem szabad írni, hanem inkább dicsérniök kell egy­mást, minthogy épen a hírlapirodalom terén szerzett érdemeik és a közügyek szolgálata ér­demessé teszik őket a dicsőítésre. Hanem a közönség jól fogadta ezt a szá­mot is. Milyen derék lap! A saját embereinek is szemébe mondja az igazat. A zsidók pedig fog­ták a nyomda-részvényeket és összetépve ki­dobták az utczára. A másik számban minden munkatársról egy egy hosszú dicshymnusz jelent meg, mel­lékletet is kellett adni a laphoz. Ezúttal min­denki magamagáról czikkezett. Nagyszerű élet­rajzok kerültek ki a lapból s a dicsérő jel­zők rengeteg halmazban hemzsegtek a nevek előtt. A munkatársak erősen meg voltak elé­­­­gedve lapunk ezen számával. S minthogy ily erősen meg voltak elégedve, a jövő számot és a többieket is állandóan emez elv szerint csi­nálták. Csupa a munkatársak szép dolgaival volt tele a lap. És az alszerkesztő a kaszinóban lelke­sen szónokol: — Igen! Lapunk a közvélemény szava, terjesztjük vele a művelődést és szolgálván a közérdeknek, babért fon számunkra a hálás közönség széles e hazában. A hálás közönség azonban csodálatos ké­pen nem font koszorút, hanem hetenként el­űzte közeléből a nyomdászinast, a­ki a „Csekeli Hírkert“-öt kínálja. — — S a redakczió most állandóan azon töri a fejét, hogy nem kellene-e egy dor­gáló czikksorozatot írni a közönségnek a helyi irodalommal szemben tanusitott közönyéről. B.

Next