Kolozsvár, 1890. július-december (4. évfolyam, 147-298. szám)
1890-10-18 / 238. szám
IV-ik évfolyam. 1890. FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivételével. Névtelenül beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. Kolozsvár, szombat, október 18. Kiadóhivatal: BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM. ELŐFIZETÉSI DÍJAK : Egész évre...........................16 frt. Fél éra.................................8 frrt. Negyedévig!............................é frt. Egy hóra................................1 frt 90 kr. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ cm. tér ára, Ciceró betűből, 4 kr. Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyilttér sora 25 kr. Ausztria-Magyarország egy jó eszmével megint elkéssék. 23^. szám. A ROMÁN VILÁG ELLENÜNK. Kolozsvár, okt. 18. Konstatálnunk kell némely dolgokat. egész Mi, akik figyelemmel kisérjük az Romániai sajtót és ismertetjük azon összeköttetéseket, amelyekkel a román politikusok künn Romániából és tőlünk a külföldi sajtóban — dicsekedhetnek ; a legutóbb történt dolgokból összeegyeztetve, azon eredményre jutunk, hogy a román világ presszót akar gyakorolni a magyar közvéleményre, a magyar törvényhozásra, hogy a magyar állambeli románságot illetőleg némely eredményekhez juttathasson. Vizsgálódjunk egy kissé. Az egész dolog tervszerűen van kéréssül vive. Egy demonstráczió-féle lett rendezve, megmutatandó a magyar világnak, hogy a román elem itt e földön nálunk hatalmas és rokonszenvét bírja a külföldnek: oly elem tehát, mely képes politikai bonyodalmakat elő idézni s hatást gyakorolhat magára külügyi politikánkra. Nálunk lefolytak az esküdtszéki tárgyalások. A román hirlapirók elitéltettek , minek következtében a román intelligenczia egy része tüntetést rendezett az elitéltek mellett. Be akarták bizonyítani, hogy a román nép együtt érez az elítéltekkel s azon ügy, amelyért a hírlapírókat baj érte egyúttal a román nép ügye. A magyar esküdtszékekkel, a magyar eljárással szemben felvették a harczot, s jövendőre nézve azokat megfélemlítendő saját hatalmukat akarták kimutatni. A romániai sajtó dühöngött, tombolt mérgében s a magyar jogszolgáltatás európaiságát kétségbe vonta. Egyidejűleg dühöngő közlemények jelentek meg a berlini Kreuzzentungban; a párisi az olaszországi sajtóban a magyarok ellen s a román néppel szemben atrocitásokról beszéltek. A román nép ezek szerint egy elnyomott, rabszolgaságban sínylő nép, minden jogtól megfosztva. Erre, ily borzasztó körülmények között, két román vezető összehívta II.Szebenbe a román választók képviselőit, hogy a román nép magatartása fölött ily iszonyú körülmények között határozhassanak. A dolog itt azonban nem ér véget. Most már egy más kérdés van tárgyalást alapul véve, amelyre különben berlini lap adta a sípot, hogy t. i. Románia addig mit sem tud a hármas szövetségről, amíg a magyarországi románok nincsenenek kielégítve. Erről beszél most Románia sajtója s addig míg a n.-szebeni konferenczia le nem foly addig úgy hisszük, másról szó sem lesz. Tehát ki kell elégíteni a magyarországi románokat s akkor Románia oldalunk mellett lesz, sőt iparczikkeinket is bebocsátja területére. Itt van tehát a jó alkalom az általános szebeni gyűlés a pontokat békére. A n.megdiktálja s a magyar azokat, ha jót akar, fogadja el. Különben lesz háború s a külföldet fellázítják a magyar érdekek ellen. így akarnak a mi román politikusaink tőlünk engedményeket kicsikarni. Azt hiszik, hogy igy megfélemlítés utján lehetséges lesz tárgyalásokat kezdhetni a román kérdésben a magyarokkal. Külföldi dühöngések, Románia barátságának és haragjának kilátásba helyezésével akarnak minket kapacitálni, hogy a románokat itt külön privilégiumok illetik. Ez a helyzet. A n.-szebeni poltikusok igy rendezték színjátékukat, hogy nagyobb hatást érjenek el. Mindazokat, akik a n.-szebeni konferencziától valamit várnak, biztosíthatjuk, hogy ezen előzmények a magyarra egyáltalában hatást nem gyakorolnak s azoknak hatása alatt semmiféle engedményekbe nem fog bocsátkozni. Mert nincs engedményezni való, mert semmiféle privilégiumadásra jogalapot nem találunk. Tehát a n.szebeniekkel senki szóba állani nem fog; bátran állíthatnak fel pontokat és küzdhetnek is azokért, mert a magyar törvényhozás oly engedményekhez, amelyek az állam nemzeti egységét megtámadhatják, bocsátkozni nem fog. Semmiféle pressziót nem ismerünk. Ha Románia a nagyszebeni gyűlésre, még ellenünk mozgósít is, akkor sem fogunk megindulni. Az egész jelenetezés különben csak szemfényvesztés. Semmi komoly alapja nincs az egész ijjeszgetésnek. Románia a hármas szövetségnek barátja. Nem szövetséges, de barátunk. Sturdza, a kiváló román diplomata éppen most győzte meg honfitársait, hogy Románia Nyugathoz tartozik, a nyugati hatalmak barátságára van utalva. így gondolkodnak Romániában a számottevő, irányt adó elemek. A mi ezen kívül esik az üres hab, a többi mind csak üres pufogtatás, vak töltések, mag nélkül. Mi tehát a komolyságban bízunk. Minket meg nem indítnak azok az üres pufogtatások. Érezzük, hogy igazságos uton járunk, erről el nem tántorodunk. Más aztán csináljon tetszése szerint. A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA, Hagyd ajtódat... (Oláh-czigány dal) — Hagyd ajtódat nyitva . . . Hogy beosonhasson az ifjú hozzád, Hogy megláthassa azt az orczát, A mely szebb a rétnél, a napnál . . . Hogy megcsókolja az ajkot, Mely fehérebb a kiterített vászonnál. — Add el, apám, a berbécset, Vedd meg nekem az ifjat, a szépet; Mellénye selyem, ostor a vállán, Tűz a szemében, dús szakáll az állán, fisz a fejében, erő a karában, Olyan ifjú nincsen heted hét határban. — Add el, apám, a lovat, az épet, Vedd meg rajta a leányt, a szépet... Szivünk egyért dobog, egyért emészt bánat. Hogyha nem adsz össze, felemészt a bánat. MOLDOVÁN GERGELY. (Bécs, okt. 16.) A lovasság jövője. A N. Fr. Pr. mai számában egy érdekes katonai czikket közöl, amelyben kifejti, hogy a legutóbbi nagy háborúk, különösen a német-franczia és az orosz török háborúk tapasztalatai után a lovasság szervezetének, fölszerelésének és taktikájának alapos megváltoztatása szükséges. Már az orosz-török háború alkalmával sem volt az orosz lovasságnak alkalma, magát érvényesíteni, sőt a Sipka szorosban gyalogsági szolgálatokat volt kénytelen teljesíteni. Az orosz hadvezénylet ennek következtében csakhamar fölismerte, hogy a lovasság szerepe a gyalogságnak hátultöltőkkel való fölszerelése következtében rendkívül korlátolt s ez okból az összes huszár- és dzsidás ezredeket dragonyos ezredekké változtatta át, lőfegyverekkel látta el és a legénységet gyalogsági vadász-szolgálatokra tanította be. A többi európai hadseregek eddig vonakodtak ezt a példát követni és különösen a régi lovassági szellem irtózott attól, hogy a lovasság a modern taktika igényeihez alkalmazkodjék. A gyalogság és tüzérség fölszerelésének legújabb vívmányai következtében a viszonyok a lovasság hátrányára változtak meg; a lovasság teljesen tehetetlen a gyalogság ismétlő fegyvereivel és füsttelen lőporával szemben. A lovasságnak mint támadó tényezőnek ez a tehetetlensége az ez idei, különösen a rohnstocki hadgyakorlatok alkalmával is bebizonyult. A végből tehát, hogy a lovasság mégis teljesíthesse föladatát és hogy a defenzívában támadásokat visszautasíthasson, minden egyes lovassági legényt lőfegyverekkel kell ellátni s lövész szolgálatra kell beoktatni és felhasználni. E végből arra kell a fősulyt fektetni, hogy a legények ne lovasoknak, hanem lövészeknek képeztessenek ki. A lándzsának a lovasságnál újból való behozatala, miként ezt Francziaországban és Németországban megkísérlik, az ismétlő fegyverek korszakában teljesen fölösleges és hiábavaló. A lovasság vezetőinek be kell látniuk, hogy a lovasság az ismétlő fegyverek és a füsttelen lőpor korszakában képtelen arra, hogy egy csatát eldöntsön ; a lovasság a csatákban nem egyéb segéd fegyvernemnél és csupán a gyalogságtól és a tüzérségtől függ a nagy csaták eldöntése. Ausztria-Magyarországban ezek a reformok előreláthatólag nagy nehézségekbe fognak ütközni, miután a lovasság a mérvadó köröknek még mindig elkényeztetett gyermeke, azonban legfőbb ideje, hogy ezeket a reformokat keresztül vigyék és hogy a versenylovaglás helyébe a versenylövést űzzék, ha csak azt nem akarják, hogy A MUNKÁSOKÉRT. Kolozsvár, okt. 18. Abban a bajban, hogy a czivilizáczió utján el vagyunk maradva a többi nemzetek mögött, — van némi vigasztalásunk is. An t i, hogy a czivilizáczióval járó betegségek sokkal kezdetlegesebb, sokkal enyhébb alakban jelentkeznek nálunk, mint a haladottabb kultúrállamokban. Ha kevesebb a fényünk, hát kevesebb az árnyékunk is. És nem egy tekintetben majdnem szerencse reánk nézve, hogy az előttünk haladó nemzetek kórtüneteit intő példaként szemlélhetjük, s még idejekorán gondoskodhatunk arról, hogy — nyomukba lépve — lehetőleg elkerüljük a veszedelmeket, melyekbe ők jutottak. Ama betegségek közt, melyeket a fejlettebb országok életében tapasztalhatunk, jelenleg leginkább imminens a munkáskérdés. Egyfelől a munkások érdekeinek magas kicsinylése, másfelől a tőke túltengései rég idő óta halmozták angol, német, franczia és belga földön azt a kóranyagot, mely a „szoczializmus“ gyűjtőnév alatt egyre hevesebben és egyre kínzóbban borzongatja az illető országtesteket. És mire a hatalom birtoklói a betegség, a veszély teljes tudatára ébredtek, akkorra már azt a szoczialisztikus törekvést nem esedezőként, hanem követelő ellenfélként találták maguk előtt. Nálunk a munkás-kérdés kezdet stádiumában van. Mi még még a nem késtünk el semmitől, ami szükséges ahoz, hogy földünkön ez a kérdés kórállapottá ne fajulhasson. És a magyar kormány — okulva az előttünk levő példákon — bölcs előrelátással megteszi a magáét, hogy e tekintetben válságok felé ne sodortassunk. A munkások helyzetének javítása, biztosítása ügyében, kormányunk újabb nevezetes lépést tesz azzal a törvényjavaslattal, melyet Baross Gábor miniszter a képviselőház egyik közelebbi ülésén „az ipari és gyári alkalmazottaknak betegség esetén való segélyezéséről“ nyújtott be. A javaslat tizenhat fejezetben tárgyalja a munkásbiztosítás kérdését. A törvényjavaslat szerint arra a czélra, hogy az ipari és gyári alkalmazottak betegség esetében a jelen törvényben megállapított segélyezésben részesüllessenek, betegsegélyző pénztárak szolgálnak. Betegsegélyző pénztárhoz kell tartozniok, nemre, korra és honpolgárságra való tekintet nélkül mindazoknak, akik a magyar korona országai területén, valamely az ipartörvény (1884. XVII.) alá eső foglalkozásánál, ideértve még ugyanezen törvény 183. §. d) és f pontja alatt felsorolt vállalatokat is, bányákban és kohókban, vagy a bányatermékeket feldolgozott egyéb művekben, úgyszintén kőfejtő, homok, kavics és agyagtermelő telepeknél; nagyobb építkezéseknél; a vasúti üzemnél és ezek gyáraiban és műhelyeiben, a postánál, távírdánál, távbeszélőknél , a dohánygyáraknál, hajózásnál és hajóépitésnél, valamint a fuvarozásnál, szállítmányozásnál, és a kereskedelmi pinczészetnél, oly fizetéssel, vagy bérrel vannak alkalmazva melynek egy munkanapra eső összege 5 írtnál nem magasabb és akikkel szemben a munkaadó a munkába álláskor világosan ki nem kötötte, hogy az alkalmazás nyolcz napnál rövidebb időre nem terjed. A tengeri hajózásnál és a tengeri halászatnál alkalmazottakra a jelen törvény nem terjed ki. Alkalmazottakul tekintetnek a tanonczok, gyakornokok és más olyan személyek is, kik be nem fejezett kiképzésük miatt bért, vagy fizetést éppen nem, vagy csekélyebbet húznak. Szabad elhatározásuk alapján beléphetnek a betegsegélyző pénztárba mindazok, akik az említett vállalatokhoz nyolcz napnál rövidebb időre szerződtek; a fölsorolt üzemeknél 1200 írtnál magasabb évi, vagy 4ártnál magasabb napi fizetést, vagy bért élveznek; azon egyének, kik háziiparral foglalkoznak, önálló iparosok, oly mezőgazdasági vállalatok munkavezetői és munkásai, kik az ipartörvény határozmányai alá nem tartoznak ugyan, kiknek belépését azonban a vállalkozó az illetők beleegyezésével óhajtja; mindazok, kiknek belépését az illető betegseglyző pénztár alapszabályai megengedik. Az állami, törvényhatósági községi és közalapítványi vállalatoknál, ideértve az állami vasutakat, postát, távírdát, távbeszélőt és a gyárakat is; végleges minőségben állandó fizetéssel alkalmazottak a jelen törvény értelmében szervezett betegsegélyző pénztárakba nem kötelesek belépni az esetben, ha az ezeknél érvényben álló szolgálati rendtartások szerint betegség esetében is illetményeik részükre a betegség kezdetétől számítva, legalább húsz héten át kijárnak. Egyéb vállalatok alkalmazottjai közül azokat, kik betegség esetében a munkaadótól teljes ellátást, vagy fizetésüket szerződés szerint legalább húsz hétre követelhetik, az iparhatóság, amennyiben ezen állást, vagy fizetést kellőleg biztosítva találja, a betegsegélyző pénztárba való köteles belépés alól fölmenteni. A betegpénztár járulékait a munkaadók szolgáltatják. A pontos befizetésért a munkaadó felelős, de kétharmad részben regresszálhatja magát a munkáson. A regresszálás joga azonban megszűnik, ha a vállalkozó négy hét alatt le nem vonta a járulék kétharmad részét a munkás béréből A munkaadó tartozik elbe lapunk. Ezt is a hiúság és a versengés teremtette meg, mint sok mindent a világon. Mikor a nyolczezer lakójú szomszédváros megyei székhely hetilapja egy vezérczikkben neki rontott városunk polgármesterének, hogy a választási tollak dolgában aljas módra manipulált a megyegyűlés előtt (kiosztván a vörös színeket azoknak a Bizottsági tagoknak, kiket kék illet meg), mikor a hetilap minden héten . .. felfedezett valami reformálni valót és valami . öndicsérni valót: elnyomott városunk nagyjainak kebeléből féktelen forrás gyanánt tört elő a jelszó : — Lapot kell alapitani ! — Igen alapitani, építeni kell egy lapot, hogy ne söpörjön a mi házunk előtt a szomszéd, ne mockoljon és ne henczegjen. A közi véleménynek legyen szava nálunk is és rúgja át hazafiságával, hatalmas lelkesedésével az országot. Bajainkra orvoslást, hibáinkra büntető bírót kapunk a lap által. Terjesztjük vele a művelődést és szolgálván a közérdeknek, babért fon homlokunkra a hálás közönség széles e hazában. Ezt az aljegyző deklamálta a városi kaszinó repedezett fakanapéján, ugyanaz az aljegyző, kinek „Othello“ álnévre szerkesztői üzenetei szoktak megjelenni a pesti lapokban a legbarátságosabb utalással arra, hogy sohasem fogja nyomtatásban olvasni a műveit. Hát megmutatja ő, hogy hazudnak azok a lapok! A város kulturférfiai: a magángymnázium igazgatója, a református segédpap, a rajztanár és az elemi iskolai szépírástanító valamennyien bírtak tudomással arról, hogy mit jelent az, ha egy városnak lapja van. És az ügy jól felfogott érdekeit szem előtt tartván a Juhász vendéglőjében elfogyasztottak négyen tizennégy üveg bort, elverték a czigányt, betörték a saját ablakaikat és kimondták, hogy megtartatott a lap alapítás bankettje és hogy lesz lap. Másnapra alakuló gyűlésre hivatott össze a város említett előkelősége és a kereskedő osztály. Az alakuló gyűlésen elvileg a terv elfogadtatott, a részletes tárgyalásnál pedig általános helyesléssel vették tudomásul a rajztanár indítványát, hogy az alapítandó laphoz előbb nyomda is kell. Nyomban bizottság küldetett ki, mely két évi tervelés után a nyomdát nyélbe ütötte részvénytársaság alakítása által. A rajztanár megcsinálta a czégtáblát, a szépírás tanító vezette az előleges levelezéseket, a gymnasiumi igazgató alkudozott nagyobb vidéki városok nyomdáival ócska betűk átengedése tárgyában, a ref. segéd pap másolta Kölcsey „Paraneisis“-éből a „szeresd a hazát“ czirnű részt a lap számára vezérczikknek és egy január másodikén egyszerre csak minden házban nagy hangon olvastak egy nyomtatott papirost, melyre ökölnyi betűkkel volt írva : Csekeli Hirkürt, társadalmi, közgazdasági, szépirodalmi, művészeti hetilap, a csekei olvasókör, magán gymnasium, róm. kath. plébánia, ev. ref. egyház és elemi iskola hivatalos közlönye. Felelős szerkesztő: Csekeli János István ur, főszerkesztő Fáma Ignácz ur, társszerkesztő Lati Géza gymn. rajztanár ur, főmunkatárs Indió László elemi iskolai tanító ur, segédszerkesztő Batók József aljegyző ur. Az első számban megjelent Kölcsey Paraneisiséből az említett rész a főszerkesztő aláírásával, Petőfinek „Lement a nap“ költeménye a szerkesztő jegyzeteivel, Verne Gyula „Éjszaka dél ellen“ regényéből az első fejezet a segédmunkatárs ^ajánlásával és a „Vasárnapi Újság“ halálozási rovata. Mert a redakeziió azt az elvet vallotta, hogy: — Vágjad fiam Forgács ! Tudniilik, ami valahol le van nyomtatva, azt szabad kivágni, vagy átírni és kiadni a lapba. Csak épen felelősséget kell érette vállalni. Ezenkívül élénkítették is az átvett dolgokat. A „Paraneisis“ végére odaírta a tiszteletes : „Tehát a laza és törvény, a humanismus és felvilágosodás elleni vétek a havas gyalogjárókat le nem takaritani, hogy a szegény ember nyakát szegje.“ A Petőfi versének a végén pedig ott zengett élesen : Csekei honfiai viruló leányi Eszménk győzelmének legyetek harczosi A sajtó megszólalt munkára szólít Magyar szó hangzik itt, magyar beszéd szól itt. Viharos hatást tett a lap. A szerkesztő társaság nem győzte a mutatvány számokat nyomatni, az egyetlen nyomdász nem győzte a lapokat nyomni, expediálni, kihordani. Mindenki a Csekeli Hírkürtöt olvasta, erről beszélt az egész város és erről írtak az ország lapjai. Erről írtak az ország lapjai, de ebben nem volt köszönet. Az ismertetések hatása alatt a redakczió egyhangúlag elhatározta, hogy ezután csak eredeti dolgozatok jelennek meg a lapban. Ez elhatározás miatt a következő szám csak egy heti késéssel jelenhetett meg. A késéshez az is hozzájárult, hogy a nyomdász időközben verhenybe esett és folytonosan az egyes czikkekből szavalt lázas álmaiban. Mikor aztán a lap végre megjelent, nagy volt a társaság meglepetése. Az egyik czikkben a pap szidta az igazgatót, a másikban az igazgató a papot; mind a ketten egyházpolitikai szempontból. A hírek között az elemi iskolai szépírás tanító a gymnasiumi rajztanár adósságairól szólott, a rajztanár a szépírás tanító stréberségéről.Az alszerksztő pedig egy antiszemita jellegű czikket írt a város regale bérlőjéről. Mikor aztán mindezek nyomtatásban olvasták a lapot, rohantak a felelős szerkesztőre. Ez pedig lefegyverezte őket néhány üveg vörös borral s ezzel a kijelentéssel: — Ti írjátok fiaim a lapot, ti tudjátok, hogy mit irtok. A kéziratokat én nem nézhetem át, mert ez ellen a ti ambicziótok tiltakozik. E pillanattól kezdve elhatározták, hogy a szerkesztőségi tagoknak egymás ellen nem szabad írni, hanem inkább dicsérniök kell egymást, minthogy épen a hírlapirodalom terén szerzett érdemeik és a közügyek szolgálata érdemessé teszik őket a dicsőítésre. Hanem a közönség jól fogadta ezt a számot is. Milyen derék lap! A saját embereinek is szemébe mondja az igazat. A zsidók pedig fogták a nyomda-részvényeket és összetépve kidobták az utczára. A másik számban minden munkatársról egy egy hosszú dicshymnusz jelent meg, mellékletet is kellett adni a laphoz. Ezúttal mindenki magamagáról czikkezett. Nagyszerű életrajzok kerültek ki a lapból s a dicsérő jelzők rengeteg halmazban hemzsegtek a nevek előtt. A munkatársak erősen meg voltak elégedve lapunk ezen számával. S minthogy ily erősen meg voltak elégedve, a jövő számot és a többieket is állandóan emez elv szerint csinálták. Csupa a munkatársak szép dolgaival volt tele a lap. És az alszerkesztő a kaszinóban lelkesen szónokol: — Igen! Lapunk a közvélemény szava, terjesztjük vele a művelődést és szolgálván a közérdeknek, babért fon számunkra a hálás közönség széles e hazában. A hálás közönség azonban csodálatos képen nem font koszorút, hanem hetenként elűzte közeléből a nyomdászinast, aki a „Csekeli Hírkert“-öt kínálja. — — S a redakczió most állandóan azon töri a fejét, hogy nem kellene-e egy dorgáló czikksorozatot írni a közönségnek a helyi irodalommal szemben tanusitott közönyéről. B.