Kolozsvár, 1890. július-december (4. évfolyam, 147-298. szám)
1890-11-08 / 256. szám
256. szám. IV-ik évfotyam. 1890. Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnep- és vasárnapok kivételével. Névtelenül beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. Kolozsvár, szombat, november 8. Kiadóhivatal: BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM. ELŐFIZETÉSI DÍJAK : Egész évre....................16 frt. f ± 1 évre.....................................g frt. Negyedévre................................4 frt. hóra........................1 frt bO kr. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: □ cm. tér ára, Ciceró betűből, 4 kr Petitből 80 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyilttér sora 25 kr. RÓSZ „KEZDET.“ Kolozsvár, nov. 8. Az a békés hangulat, az a hazafias felfogás, mely a „Sachsentag“-on nyilvánult és az ott elfogadott programaiban testet is öltött, — bizonyára őszintén volt értve. Nem pillanatnyi szalmaláng, hanem a tapasztalatok hosszú sora által érlelt bölcs megfontolás eredménye volt az az egyhangú határozat, hogy a szász néppárt elejti agitácziójának azt a jellegét, mely — szerintük: alaptalanul, szerintünk: jogosan — a magyar államiság perhorreszkálását mutatta. De bármennyire bíztunk a határozat őszinteségében, —az irányt mindjárt kezdetben tisztában voltunk, hogy ez a nevezetes politikai fordulat a gyakorlatban nem fog oly gyorsan és egyszerre érvényesülni, mint ahogy ama gyűlésen megállapíttatott. A mérvadó politikusok megegyezésétől még nagy út van odáig, hogy a közvélemény egyetemleges hozzájárulása kinyeressék. A sok évtizeden keresztül fennállott kölcsönös bizalmatlanságnak, a súrlódások és összeütközések folytán támadt ellenszenvnek s keserűségnek, az ugyeólván meggyökeresedett tévhiteknek — nem elég egyetlenegy nap, hogy nyomtalanul elmúljanak közülünk. Kifejeztük mindjárt eleinte, hogy a magyar-szász béke munkálóinak türelme, elnézése még sokszor lesz kemény próbára téve, amíg elérhetjük azt, hogy úgy a magyar, mint a speciáliter szász közhangulatban a bizalmat, a barátságot és egyetértést teljesen és salakmentesen helyreállíthassuk. Elsősorban a sajtó kötelessége az, hogy a hangulatváltozást elősegítse. És e tekintetben kevésbbé fontos a magyar hírlapok feladata, mint a szászföldi német lapoké. Mert a mi közönségünkkel nagyon könnyű megértetni egy hazafias szellemű nemzetiségi irány rokonszenves és acceptabilis voltát. Míg ellenben a szász népnél a ferde fogalmak egész halmazát kell eltávolítani, hogy a magyar nemzet, a magyar államiság mivolta tisztán látszassák. A szász nemzetiségi propaganda eddig elép olyan exkluzív volt minden magyar törekvéssel és eredménynyel szemben, mint a románoké. A magyar történelem, közjog, a nemzeti eszme, kultúránk, társadalmunk, jogaink és erényeink, sikereink és érzelmeink, — eddigelé a szász tükörben is oly homályos, vagy oly ferdített világításban mutattattak, hogy maga a népesség (mely a saját fészkében nő fel s ott szerzi összes impresszióit és ismereteit) a legelemibb dolgokról sincs helyesen tájékozva. Hogy a „Kaiser“ nem „Kaiser“ — ez a fölfedezés csak mostanság kezd elterjedni a szász földön. Hogy a magyar nemzet nem bitorlója, vagy ideiglenesen kedvezményezett élvezője az állami hatalomnak — e tekintetben még sok a kétely és ingadozó vélemény a volt királyföld területén. És hogy nekünk az állambirtoklás jogán kívül, amúgy mellékesen, még elég jóravaló nemzeti kultúránk, tudományos fejlettségünk, szépirodalmunk stb. is van — no, ezt a tudatot s az ebben való tájékozottságot mentői kisebb mértékben engedték mindekkoráig bejutni a szász nép alsóbb rétegeibe. Azoknak, akik a szászföldön a békét, a kölcsönös becsülést és megismerést valóban akarják: a sajtóban, az iskolában és a néppel való egyéb érintkezésekben, a történelmi, államjogi, kulturális informácziók valóságos tömegét kell nyújtaniok, hogy bevezessék népüket az igazi Magyarországba, az ismeretlen tartományba, mely eddig — ne tagadjuk — el volt függönyözve előle. Teljesíti-e pl. a szász sajtó ezt a hazafias feladatot? —Sokkal kevésbbé teljesíti, mint ahogy ez az általa is melegen óhajtott kibékülés érdekében kívánatos volna. Sőt utóbbi időkben is gyakran találkozunk e lapokban fejtegetésekkel, melyek a „Sachsentag“-on inaugurált politikával ellentétben állanak. A nagyszebeni Tageblatt egy czikksorozata, mely „Politika és morál“ czímet visel, a magyar állam nemzetiségi politikáját a gyarmatpolitikához hasonlítja, ez erőszakos hódítási törekvéshez. íme, egy mutatvány a fejtegetésből : „A magyarok, kiknek újabb időben nemcsak kiválókép kedvez a szerencse, de tökéletesen el is vannak vakítva általa szintén egy nemét folytatják a belső gyarmatpolitikának. Magyarország nemzetiségei azok a népek, kikre a kultúra érdekében a magyar nemzeti jelleget akarják rányomni . . . Nagy buzgalommal szólaltatták hosszú időn keresztül a reklámdobot, hogy az egész földkerekségén sehol se dédelgetik jobban a nemzetiségeket és hogy sehol sincsenek boldogabb emberek, mint Magyarországon. Hogy változást hozzanak a taktikába, manapság urbi et orbi hirdetik, hogy Magyarországon nincsenek nemzetiségek, hanem az idegennyelvü bárányszelid magyar honpolgárok készségesen csatlakoznak a vezérlő magyar nemzethez és az egységes nemzeti államhoz. Minő önámitás! Magyarországnak nemmagyar lakosai nem zulukafferek vagy szomálik, kik őseredeti barbárságban tengenek. A németek oly kultúrával bírnak, melynek nem kell elbújnia a magyar mögött, s a többi nemzetiségek annyira át vannak hatva kulturális haladásuk szükségérzetétől, hogy épen zavartalan és háborítatlan kulturfejlődésük érdekében állanak ellent az uralkodó rendszernek“. Ez a hang, ez a túlzott és becsmérlő nézet a magyar nemzetiségi politikáról, ez a ferde megvilágítása a magyar államiságnak, — mind arra a gyűlöletes ellenszenvre, arra a merev negaczióra emlékeztet, mellyel a „Sachsentag“ végleg szakítani látszott. Az ilyen beszéd ellentétben van a szászság új programmjával és nem alkalmas arra, hogy egyengesse a közeledés és kibékülés útjait. Más húrokat kell pengetnünk, más felfogásoknak érvényt szereznünk, ha azt akarjuk, hogy a kölcsönös egyetértés ne csak papíron maradjon s lassanként még onnan is eltűnjék, mint egy efemer írásgyakorlat. Talán a Tageblatt is igazat fog adni nekünk abban, hogy a béke módjainak, eszközeinek megválogatásában óvatosaknak, mérsékelteknek és mindenekfölött igazaknak kell lennünk. Az általános vita eredményei. . Kolozsvár, nov. 8. Hozzá voltunk szokva ahhoz, hogy a költségvetések általános tárgyalása hetekig eltartson. A képviselő urak minden tárgyat belevontak a vita keretébe, melyben mindenki elkesereghette szíve bánatát, akár valódi, akár képzelt volt volna az. — E mellett voltak még nagyobb szabásúaknak elismert kérdések is, amelyeknek felhozásával az ellenzék mindig hatni igyekezett, mint például az általános elszegényedés, a nyomor, a pusztulás, az adóknak rendkívül felcsigázására, azoknak elviselhetlenségére stb. Az idegen, aki a költségvetés általános tárgyalása közben az ellenzéki szónokok által elzengett elégiák után alkotott magának képet a mi állapotainkról, méltán várhatta az állami tönköt s méltán zárhatta be tárczáját mi előttünk ilyen nyomorult, koldus náczió elől. A helyzet ma megváltozott. Az 1891 -ki költségvetés általános tárgyalása alig pár napi vita után véget ért, s a részletes tárgyalás sem igér több hetet, úgy hogy talán már e hónapban maga a felsőház is hozzászólhat a kérdéshez. Ez a lefolyt általános tárgyalás bizonyos kellemes benyomást tett. Az általános tárgyalás után némely következtetésekre jövünk, amelyeknek kötelességünk hangot adni. Mindenekelőtt figyelmet érdemel az a körülmény, hogy a mérsékelt ellenzék ezúttal felhagyott a meddő opponálással, felmondta a szélső baloldalnak a szolgálatot s az 1891 -ki költségvetést részletes tárgyalás alapjául elfogadta. Akármely szempontból tekintsük a dolgot, mégis csak bizalmi nyilatkozat a Szapáry kormánnyal szemben. Mi annak vesszük és meghajtunk ezúttal a mérsékelt ellenzék igazságossága előtt, letért a konok tagadás teréről, meghajolt a tények előtt, amelyek mindenesetre hatalmasan demonstrálják jobblétünket. A mérsékelt ellenzék magatartása lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy a költségvetés általános tárgyalása rövid legyen. Nem látunk mi haladást, legalább nagyot, a szélső baloldalon. A konok tagadás hívei egy lépést tettek ugyan előre, általános nyomorról, állami tönkről, elszegényedésről sok frázist ugyan nem hallottunk; meghajlott ugyan ő is a költségvetés realitása előtt, elismeri a pénzügyi eredményeket, elismeréssel adózik az egyensúly helyreállításáért, de a költségvetést mégis elutasítja magától s azt a Szapáry kormánynak, mely a kiegyezés alapján áll nem szavazza meg. Mi nem is vártunk egyebet. A tárgyalás maga kiderítette, hogy a mérsékelt ellenzék elveszítette azt az ingatag létalapot is a mellyel bírt, a szélsőbaloldalnál pedig kiderült, hogy ma már alig van fegyvere, amellyel sikeresen küzdeni tudjon. A Kossuth kérdés már bevégzett kérdés a ház előtt s azoknak kik még hatni akarnak vele Tisza István hatalmasan mondta meg, hogy a 88 éves aggastyán történelmi alakját a saját czéljaira mindannyiszor szent korteseszközül akarják felhasználni s „azt politikai tőkének tekintik, amelyből uzsorakamatot szednek a maguk külön és nem is mindig szép czéljai számára“. Ha a vita erkölcsi eredményeit vesszük szemügyre, arról győződünk meg, hogy a kormánypárt a költségvetés aktualitása tekintetében kifejtett komoly higgadt magatartásával fényes diadalt aratott. De egyáltalában nincs okunk panaszolni, mert hisz a pártok elég tárgyilagossággal kezelték a kérdést, ami a vitát gyorsította s az általános tárgyalás gyors befejezését eredményezte. Konstatálnunk kell, hogy a pártok kellő, az ügyhöz illő nyugodtsággal tárgyaltak, ami arra vall, hogy törvényhozásunk némely elemei elfogadhatóbb alapokra helyezkedtek s szakítottak az eljárással, melynek formái mélyen sértették törvényhozásunk méltóságát. Ilyen csendes mederben folyó higgadt vitatkozással elsősorban magunkat tiszteljük és becsüljük meg. II. A részletes tárgyalás, Budapest, nov. 7. A képviselőház ma letárgyalta a jövő évi költségvetés úgynevezett kisebb tárczáit s eljutott a belügyminisztérium budgetjéig, mely holnap kerül tárgyalásra. A magyar király udvartartásának tétele keltette föl az első vitát, melyet Meszlényi Lajos kezdett meg, kijelentvén, hogy a függetlenségi párt megszavazza ugyan az előirányzott költségeket, de csak azzal az óhajtással hogy azok egy igazi magyar udvartartásra fordittassanak, mert a mai nem az. Sza Ipáry Gyula gróf miniszterelnök a Meszlényi felszólalásához mért rövid beszédben válaszolt, kijelentvén, hogy az 1867-iki 12-ik törvényczikk azzal, hogy az udvartartás költségeit külön-külön állapíttatja meg a két állammal, nem rendeli el, hogy az udvartartás is különkülön szerveztessék. Ugrón Gábor és Helfi Ignácz törtek ezután a fenálló udvartartás ellen, polemisáltak Wekerlével s Ugrón Gábor még azt is fölpanaszolta, hogy a királyi család tagjai nem a nyilvános iskolákban nevelődnek s így szellemük szerinte a közszellemtől nem saturálódhatik és ezért fontos a külön magyar udvartartás. Az udvartartás ellen intézett támadásokat erre Wekerle Sándor pénzügyminiszter fogta föl s hévvel és sikerrel verte vissza. Ne A KOLOZSVÁR TÁRCZAJA. Elveszett csók. írta AUGUSTE DUVIARDI. Ki ne hallgatná szívesen az árnyékos park legmélyéből felhangzó női éneket? Alkonyodik . . . szürke felhők fenyegetnek. Michel elbájolva figyelt a friss és mély hangra. A rács mellé ültetett sürü bokrokon túl látta a házat, s a földszint egy nyitott ablakát ahonnan az ének hallatszott. Pár pillanatra félbe szakadt a dallam, gyors zongora accordok — sebes skálában veszve el — következtek, aztán újra hallható lett a tiszta, nyugodt ének. Itt a Saint-Germain negyed végén, ebben a tiszta utczácskában, amely olyan volt, mint valami park sétánya, úgy érezte magát az ember, mint egy kihalt városban. Nem mutatkozott egyetlen élőlény sem az utczában, sem a kertekben, sem az ablakokban, sem a közel levő erdő szélén. Az égen szürke felhők kergették egymát fantomok gyanánt, s gyönge szél által űzött lassú libegésök olyan idegenszerű, érthetetlen volt. A fiatalember leült a kerítés mellé, hátra támasztva fejét az oszlophoz szórakozottan nézte a fák mozgását, teljes lelkéből a hangokra figyelt. Mozart egy andantéjának trilláit könnyű zongora accordok kísérték. A szél el-el kapta a dallam édes hangjait, a fák csöndes suttogásánál egyéb nem volt hallható, míg egyszerre csak a messze távolból felhangzó éles locomoitiv fütty, mint valami hívó szó törte át a levegőt. Michel álmodozott.. . .........Művelt, szelíd fiú. Szülői egykor kiskereskedők voltak, de megengedték, hogy fiuk jogi pályára lépjen. Kisegítő hivatalnok a kereskedelmi minisztériumban. Házon kivül, a a collegium szorgalmas békéjében nevelkedett fül csak a nagy szünidőkre kerülvén haza. Nem volt közötte és szülői között semmi közös. Regényes olvasmányokkal, álmodozásaival foglalta el magát. Minden akarata az övéi előtt ezen ismeretlen magasabb élvezet, ezen elszigeteltség felé irányult, melynek szükségét triviális környezetében kétszeresen érezte. Az élet közönséges dolgaira nézve, tökéletesen kielégítették azok az egyszerű lények, akiket szeretett és akik nem zavarták őt álmodozásaiban, és nem akadályozták, hogy a kiválasztott utón haladjon. Ezen az estén teljesen megfeledkezett az ebéd idejéről, nem aggasztották a mind jobban tornyosuló felhők, azzal sem törődött, a mint az eső nagy cseppekben megeredt. Nyugodtan ülve maradt, tulajdonképen nem is gondolta meg miként lesz az lehetséges, hogy ha majd a fiatal I .e.^ny. távozik hozzá lép, egyszerűen a karját ajánlja, együtt mennek az erdő felé, hallgatják az eső hullását, gyönyörködnek az égre fölszálló szivárványban, beszívják a föld, a nedves levelek illatát . . . A hang nem volt előtte ismeretlen. Minden határozott visszaemlékezés nélkül az a meggyőződése támadt, hogy az énekesnő szép. A zápor sokkal sebesebb és finomabb jön, valódi esővé változott. A most már zárt ablakokon olykor keresztül tört néhány elmosódott hang . . . Michel élvezte az elszálló dallamot, a vihar által felfrissült erdő szépségét, s a fák leveleiről homlokára hulló hűvös esőcseppeket.... Sebesen kergetődztek a felhők a csöndes eső után. Michel minden vágya, ebben a pillanatban egy gondolatban összpontosult: kitárta karjait, vissza akarta tartani a szelet, hogy szárnyaira bízza egy fiatal leányát, kinek a lábainál ült egykor, akit azóta ma láthatott, aki gyöngéden dédelgette, de soha többé vissza nem tért. A szél azonban elmenekült mindig, gyöngéden ingatta a fákat, melyek ellentállva erejének, csakhamar visszanyerték nyugalmukat. A kert mélyében álló villa ajtaja fölnyilt, a kövezeten könnyű léptek kopogtak. Az eső megszűnt, s újra kiderült az ég . Michel a félig nyitott rács ajtó mellől szemlélődött; az énekesnő kétségkívül elérkezettnek látta, az időt, hogy távozzék. Két nő haladt egymás mellett mérsékelt léptekkel. Beszélgetésük egy-egy szava eljutott hozzá a fákon és bokrokon át. Az egyik hang megköszönte az énekleczkét, minden melegség nélküli hideg szavak voltak. A másik hang, — az énekesnő azonnal fölismerhető hangja, — azt feleli, hogy végre is dolgozni kell, csupán a mestert hallgatni még nem komoly tanulás, a tanítványnak sokat kell gyakorolni és próbálgatni. Egyszerre csak mind a két nő látható lett. A tanítvány szőke, húsz év körüli jelentéktelen egyéniség. Michel égő tekintete az énekesnő arczára tapadt. Magas, karcsú, fiatal nő volt, halvány, szabályos ovál arczczal, hosszúkás ragyogó fekete szemekkel. Bus gesztenye szin, magasan fölfűzött haja, szabadon hagyta gyönyörű nyakát. Igen fölismerte őt. De milyen külömbség, ebben az egyszerű ruhában, vagy a fényes bálteremben látni káprázatos öltözékben, így sokkal bájosabb volt ez a művésznő, kit a világ nem tudott rágalmazni, ki egyszerűen visszavonulva élt, kinek egyéniségét bizonyos legenda szerű nimbusz kinyerte, oh . . . sokkal szebb volt igy, mint azon a diadal estén, mikor énekelni hallotta, s mikor hódolva körülrajongták! . . . A két fiatal nő udvarias búcsú után elvált egymástól. Az egyik visszatért a házba, a másik befordult az utcza szegletén, s határozottan az erdő felé tartott. Augusztus vége felé volt. Az alkonyodó nappal két óránál nem tarthatott tovább. Michel minden czél nélkül bizonyos távolságból követte az énekesnőt, ki egyszerű fekete ruhájában gyorsan, könnyedén, harmonikusan lépdelt. A villák mentén elhaladva, az erdőbe ért, Michel meglehetős előnyt adott neki, egy pillanatra sem tévesztve szem elől bájos alakját. Michel hirtelen oda szólít egy suhanczhoz, ki őt üdvözölte : „Szaladj föl szüleimhez, és értesítsd őket, hogy én ma Carriéres-éknél ebédelek. Csak későn jövök haza ...“ Vakmerősége remegéssel tölte el. Hisz ez valóságos kaland, amilyenre eddig csak képzelme csapongásaiban vetemedett !... Nem tudta mit akar, nem is sejtette mit nyújt majd az alkalom. Egyetlen gondolata volt csupán: nem szem elől téveszteni az előtte lebegő fekete ruhás alakot, ki az erdő kis ösvényein haladt, s kinek finom silhonettje a könnyű ködben mindinkább elmosódott. Hová megy?... Miféle bizzar szeszély feledteti el vele a visszatérést Párisba?.. Gond nélkül bolyong az erdei utakon, nem félve semmi veszedelemtől... ha az erdő labyrintjában el találna tévedni?... Minél jobban esteledett, Michelt annál inkább meglepte babonás álmodozása. Egészen átengedte magát képzeletének, józan esze tökéletesen elszunnyadt, jól esett, hinnie, hogy az előtte lebegő alak valamelyik óriási tölgyfából kirepült tündér. Minden hozzájárult ahoz, hogy egy földöntúli nő illusióját keltse föl benne, a mint lágyan árnyékszerűleg tűnik el szemei előtt A távolból J követte, nem hallotta lépteinek neszét. Időről- időre, az utón heverő letört száraz ágak ropogása szakította meg a csendet. Az erdő lármája elszunnyadt a madarak fészkeikben pihentek, csak egy rigó himbálta magát hangos szóval egy magas fa tetejében, s egy nyúl lépegetett a sűrűben nagy óvatossággal... És a széles uton, a gothikusan összeboruló fák alatt, fekete ruhába öltözött fantom lépegetett hol lassan, hol sebesebben, hol sietve, de mindig zajtalanul. Egyszer csak eltűnt. Michel megállt, mindenfelé tekintett, szinte félt. Merre mehetet ?... Miért is maradt el tőle olyan messzire?... Futásnak eredt. .. Mintegy kétszáz lépésnyi távolságból édes gyöngéd hangok ütötték meg a fülét, a kert mélyéből fölhangzó, az egész zápor alatt gyönyörködve élvezett hang volt ez, az egész dallam oly hízelgő, bódító mint egy szerelmi álom : „ . . . . Mon cygne aimé . . . reviens reviens . . . .“ Aztán újra csend jön. Lábujhegyen, visszafojtott lélegzettel, mintha elárulná lehelete, a fa törzsek, a bokrok mellé rejtőzködve folytatta útját Michel . . . Egészen eltévesztette az ut irányát, hirtelen elbukott, hangosan fölkiáltván. Ekkor megpilantotta őt az ut bal oldalán. A vadrózsa bokor feléje boruló ágai félig látni engedték, egy odvas vén fa törzsére telepedett. A földből egy méternyire kiálló csonka törzs természetes karszéket képezett, fejét hátra hajtotta a vastag ágakra, melyek támlányul szolgáltak, szemeivel fölnézett a zöld lombokhoz, lábait minden aggodalom nélkül a levegőben himbálta, fekete harisnyái fehér szoknyájának fodra kilátszol, a mint dúdolva szórakozottan evett, a térdeire fektetett kis táskából szedegetve a magával hozott eleséget. Kétségkívül örömmel számított erre az ebedre, mely gyermekségének fényes emlékeit idézte föl, oly szívesen röpült ezek felé tekintete ! . . . Élvezte a magányba szabadságot, a nyugalmat, a levegőt, az estét, fiatalságát, talán azokat az intim fájdalmakat is, melyeket bizonyos órákban oly édesen el lehetet altatni. Kissé előre hajlott, lenézett a táskába, fölvonta vállait, kis leányos grimace-t csinált, elővett egy üveget s kiáltá : — Bah! ... a la guerre comme a la guerre! . . . . Mulatatta saját hangjának csen-