Kolozsvár, 1891. január-június (5. évfolyam, 1-145. szám)

1891-02-23 / 43. szám

43. szám. V­ ik. évfolyam 1891 .Névtelenül beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek.KOLOZSVÍR Szerkesztő-iroda: FŐTÉR 7. SZ. SZENTKERESZTI-HÁZ. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap r­­inden nap, az ünnep-­es vásá­r­afok kivéte­lével. Kolozsvár, hétfő, február 23. Kiadóhivatal: BELKÖZÉP-UTCZA 4. SZÁM. ELŐFIZETÉSI DÍJAK: Egész évre ...... 16 trt. Fél évre...................................8 trt. Negyedévre..............................4 trt. Egy hóra...................................1 trt 50 kr. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK: Egy □ cm. tér ára, Ciceró betűből, 4 kr Petitből 8 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr Nyílttér sora 25 kr. AZ UJ TÖRVÉNYJAVASLAT. Kolozsvár, febr. 23. A bírói és ügyészi szervezet módo­sításáról szóló törvényjavaslat már a ház asztalán van. A hírlapok annak szö­vegét szó szerint hozzák és azt minden tekintetben egészségesnek deklarálják. Hét fejezetből áll a törvényjavaslat, mely valóban reformálni van hivatva a bírói és ügyészi szervezetet. Az első fejezet a felügyeletet, a má­sodik a gyakorlati bírói vizsga és a fel­sőbb ítélőbírói képesítési kellékek, a har­madik a szervezetet illető kiegészítési intézkedések tárgyában rendelkezik, a negyedik megállapítja azon intézkedése­ket, a­melyek az összeférhetlenségi ese­tekben válnak szükségessé; az ötödikben az összlétszám és rangsor van megálla­pítva, a hatodik fejezet az ügyészek át­helyezése és a megbízás visszavonása, az utolsó fejezet pedig vegyes átmeneti in­tézkedésekről szól. Ezt a bírói és ügyészi szervezet­­módosítást szükségessé tette és azzal szoros kapcsolatban van, a kir. táblák deczer­tralizácziója. Ha a tervezett módosítások iránt javasolt intézkedéseket vesszük szem­ügyre, el kell ismernünk, hogy azok ju­­dikáturánk előhaladt igényeinek minden tekintetben megfelelnek. A m­ig a birói és ügyészi karnak a javaslat megadja a kellő súlyt és tekintélyt, a mig minden intézkedéséből az tűnik ki, hogy a bi­rói és ügyészi kart minden tekintetben a megérdemelt és őt valóban megillető posczra akarja felemelni, a judikatura magasabb érdekeibe összeforrasztani, ad­dig egyúttal gondoskodik arról is, hogy a fák az egekig ne emelkedjenek, hogy a bíró és az ügyész ezen kiérdemelt te­kintélyét és súlyát judikáturánk hátrá­nyára fel ne használhassa. A bírói és ügyészi kar felügyele­tét illetőleg, igen megnyugtató intézke­désekre akadunk. Ez a felügyelet lehe­tetlenné teszi a hanyag, a szabálytala­nul és késedelmesen eljáró, a bírói és ügyészi állásával egyáltalában visszaélő bírót és ügyészt, mert őrködő szem van felállítva a javaslat 2. §-ában, a­mely gyorsan eljár és a­mely mindent meg­lát és a­melynek kötelessége kérlelhe­tetlen szigorral felügyelni arra, hogy tör­vénykezésünk a bírák és az ügyészek miatt csorbát ne szenvedjen. A­mikor ily szigorú felügyeletet állít fel a javaslat, egyúttal gondosko­dik arról, hogy a bírói és ügyészi kar­t­ba oly egyének ezentúl be ne jussanak, s a kik a birói feladatot és állás fontos­­­­ságát fel nem fogják, s a kik nem bir­­j­nak annyi erkölcsi érzékkel és jogi ér­telemmel ama feladatnak minden irány­ban megfelelhetni. Ehhez képest a gya­korlati birói vizsgát a Budapesten fel­­­­állítandó vizsgáló bizottság előtt kellene­­ letenni, mely bizottságnak tagjait az i igazságügyminiszter a minisztérium tag­jai, az ítélő bírák, ügyészek, egyetemi jogtanárok és gyakorló ügyvédek köré­ből nevezi ki. Ezt a vizsgát valaki csak akkor teheti le, ha kimutatja, hogy a jogtudorságot valamely belföldi egyetemen letette. És ebben mi az ügyvédi és bírói kar között lévő egyenlőtlenségnek ele­­nyésztetését látjuk. Eddig ugyanis leg­alább­is furcsának tűnt fel, hogy a tör­vény az ügyvédtől, a­ki döntőleg nem hat az igazságszolgáltatásnál, mert nem ítél, csak az ügyet készíti elő az íté­letre, hogy attól jogtudorságot követelt és attól, a­ki igazságot oszt, a király nevében ítélt, a­kinek kezében volt te­hát a jog és hatalom dönteni a felme­rült vitás kérdésekben, attól a tör­vény kevesebb kvalifikácziót követelt. Az egyensúly tehát e tekintetben a két testület között helyreállott. A törvényjavaslat további helyes intézkedései közé számítjuk azt is, hogy a vizsgáló bírák ezentúl a bírói karból az igazságügyminiszter által fognak ki­rendeltetni két esztendőnként, a­miért külön kétszáz forint tiszteletdíjban ré­szesülnek. Ha meggondoljuk, hogy az eddigi ulus szerint gyakran a legkészü­­letlenebb egyénekre bízták a vizsgáló­bírói funkcziókat s e miatt sok vizsgá­lat vagy meghiúsult, vagy elhúzódott, örömmel fogjuk venni az újítást. Igen helyesen intézkedik a törvény­­javaslat a tekintetben, hogy megállapít­ja a kellékeket, a­melyek folytán vala­ki magasabb bíróságokhoz kineveztethe­tik és megszabja, hogy valamely első folyamodású bíró is nyerhet magasabb bírói rangot és jelleget. Mindent összevéve a javaslat te­norja a bírói és ügyészi kart emelni, abba a helyzetbe juttatni, hogy judiká­turánk kifogástalan jó és az adott körülmények szerint gyors legyen, a minek mi igaz lelkünkből örvend­hetünk. (Budapest, febr. 23.) A megyei közigaz­gatás államosítása. Gr. Szapáry kormányelnök belügyminiszteri minőségében a jövő hét ele­jén fogja a képviselőház elé terjeszteni a me­gyei közigazgatás államosítására vonatkozó tör­vényjavaslatot. Hogy a ház bizottságának ide engedtessék úgy ezen, mint a bírói és ügyészi szervezett módosítását illető törvényjavaslat­nak előkészítő tárgyalására, az említettük ja­vaslatnak benyújtása után a képviselőház hu­­zamos­ ideig nem fog érdemleges üléseket tartani. Az országházból. Budapest, febr. 21. A consuli bíráskodás törvényjavaslata ma már ötödik napja foglalkoztatta a képviselő­házat s a vita még hétfőre is átterjedt. Ma Horváth Lajos beszélt a javaslat ellen, me­lyet a 67-iki kiegyezéssel meg nem egyező­nek tart, pártolta az Apponyi határozati ja­vaslatát s különösen megtámadta a törvényja­vaslat azon intézkedéseit, melyek a közös had­ügyminiszter befolyására s azután a kormány­nak adandó tág körű fölhatalmazásról szólnak. Horváthot beszéde végeztével a mérsékelt el­lenzék tagjai üdvözölték. Szilágyi Dezső igazságügyminiszter fentartva magának a részletes c­áfolat jogát, Horváthnak két kifogására azonnal megadta a szükséges felvilágosítást. Először is a külügy­miniszter befolyását a consuli bíráskodás szer­vezésére szabatosan formulázta, midőn kifej­tette, hogy a külügyminiszter meghallgatása absolute nem jelenti azt, hogy az elhatáro­zásra ez a meghallgatás döntő befolyással bír. A kormánynak adandó fölhatalmazásról pedig részletes fölvilágositásokkal mutatta ki az igazságügyminiszter, hogy gyakorlati szempont­ból föltétlen szükség van arra s ugyanezen fölhatalmazást az angol parlament is megadta az angol cabinetnek. Sőt a magyar törvények egész sorozatában Fiuméra nézve sokkal tá­gabb körű fölhatalmazást adtak a kormánynak, midőn fölhatalmazták egyes törvényeknek kü­lön rendelettel való életbeléptetésére s esetle­ges módosítására is. Pedig Fiume oly közel van hozzánk, hogy viszonyairól a törvényho­zás tájékozva lehet, míg azoknak a helyeknek viszonyairól, melyeken a consuli bíráskodásnak most tárgyalt törvényjavaslata érvényesülni fog, vajmi kevés fogalma van a törvényhozás­nak s így meg kell adni a kormánynak a föl­hatalmazást, hogy a helyi jogviszonyoknak meg­­felelőleg alkalmazhassa a consuli bíráskodást. Mert például lehetetlen oly gyámügyi törvényt hozni, mely a Sanghajban Marokkóban és Bu­karestben élő magyar honosokra egyenlően al­kalmazható, mert a magyar honosok alkalmaz­kodnak az illető helyi szokásokhoz, teljesen beleélik magukat ezekbe s nem lehet őket be­lekényszeríteni a hazai jogszokásokba, melyek­től teljesen elidegenedtek s melyeknek válto­zatlan alkalmazásában igazságtalanságot lát­nak. Egyébként pedig a törvényhozás, épen a javaslat rendelkezése folytán, utólagosan min­dig tudomást fog vehetni a kormánynak ez irányban tett intézkedéseiről. Az igazságügy­miniszternek tárgyilagos és meggyőző érvei látható hatást tettek még az ellenzékre is. Ezután Horánszky Nándor védelmezte Apponyi Albert gróf határozati javaslatát, a­miben Vesz­ter Imre segített neki. A függet­lenségi pártról Irányi Dániel beszélt a javas­lat ellen. Ismét román gyűlés. Szászváros, febr. 21. A szászvárosi, dévai, vajda-hunyadi és m­­ilyei román választóknak dr. Miha, dr. Tincu és Hosszu-Longiu ügyvédek által, a kisdedóvás­ról szóló törvényjavaslat ellen való tiltakozás czéljából összehívott gyűlése ma délután tarta­tott meg. Először is meg kell említenem, hogy a­­ gyűlés rendben folyt le, miben bizon­nyal több része van a nagyobbára egyszerű bérekből álló, vásárra bejött hallgató falusi em­közön­­­­ségnek, mint a szónokoknak, kik bár kerülték a durvább, egyenesen kihívó kifejezéseket, de­­ nem fukarkodtak a saját szájuk íze szerinti attikai sónak használatában. A burkoltabb ki­fejezéseket azonban az „urak“ nem mindnyájan értették meg. És így nem csodálkozhatunk, ha heves tiltakozás zúgott fel akkor, midőn a kis­dedóvói pótadóról beszélt dr. Tinen, előadó, mig alig hangzott néhány „protestem !”, mi­dőn a legnagyobb bajra tért, mire pedig azt hívé, hogy eléggé előkészítette a kedélyeket, t. i. hogy az óvónő „a miniszter szolgálója“ a magyar nyelvet tudni köteles. Hiában, e nép előtt, akárhogy csűrik-csavarják vezetőik a dolgot, nagyobb baj a pótadó, mint a magyar nyelv. Ez csak a tisztelt vezetőknek szálka a szemében, kik rémitően csalódnak, ha fölte­szik a műveit Európáról, hogy annak nincs egyébb dolga, mint a maihoz hasonló meetin­­gekről venni tudomást. Végezhetném is soraimat, ha csak a kis­dedóvásról lett volna szó a híres meetingen. Ám az előadó tanult szónoklattan is. Tanulta, hogy a szónoknak a közönséget maga és tárgya iránt benevolássá kell tennie. Tehát megpró­bálta. De hiában panaszolta fel a románul czímzett hivatalos levelek szomorú sorsát is. Sem zúgás nem hallszott, sem könnyeket nem láttunk hallani. Gondolta a jó közönség: mire is az a sok levél ? És ekkor gondolt még egyet a szónoklattanból az előadói is : faciamus igitur docilem! És kezdett tanítani. Felhozta a ma­gyar uralommal­­ szemben még az absolutismus korszakát is. Csak amúgy nyerte a közönség a sok igazságot. Nem voltam illetékes a szólásra; elmon­dom tehát most, mint akkor gondoltam. A ki önként vette föl a zsarnokság igá­ját, méltó reá, hogy azt elhurczolja is, s aligha lehet igazságos és illetékes bíró, midőn magát a szabadságra méltónak ítéli. Ám a magyar állam egyenlően részelteti a szabadság és egyen­lőség áldásaiban azon gyermekeit, kik szere­tettel csüngenek rajta,s azokat, kik az ősi va­gyonra áhítozva, mohón olvassák az apa éveit. Mit akarnak többet ? Azért szüntette-e meg a magyar az egyenlőtlenséget az ők javára, hogy most az egyenlőséget buktassa meg a maga kárára ? Az előadó azon állításában, hogy Romá­nia függetlenségét az 1878-iki győzelmes had­járatnak , Magyarország pedig visszanyert jogait az 1866-iki vereségnek köszönheti , va­lóban nem tudjuk, a tudatlanságnak vagy a vakmerőségnek van-e nagyobb része. Ez utób­bit inkább hisszük, de mert az előbbit is föl­tesszük, válaszolunk reá. Ám töltse el kebelét nemes büszkeséggel Romániának harczi dicső­sége, de tudnia kellene, hogy köszönhet bizony Románia valamicskét az európai hatalmaknak s első­sorban monarchiánknak is, s ha itt la­kik közöttünk, még inkább tudnia kellene, hogy ezt a földet nem Königgrätz, hanem 1000 év története tette Magyarországgá. Nem egy vesztett hadjáratnak, nem is a magyar faj erő­szakoskodásának, hanem a világtörténet bírás­kodásának műve ez! — És aztán még ha sé­relmeik valók volnának is, a magyarországi románoknak Magyarországgal szemben Romá­niára kell appellálniok ? Hát ez ama hazasze­retet, melyre egyik szónokuk áradozó szavak­kal hivatkozott ? Nem uraim, a nép, melyre önök nem hatottak, szeretheti a hazát, melyen neki is élni és halni kell, de ki az önök hang­ján beszél, annak a hazaszeretet szent nevét ajkára venni nem szabad. Végül még egyet. A gyűlésen sokszor em­legetett román nemzetet Magyarország területén mi nem ismerjük. Legyenek végre valahára a nemzet fogalmával tisztában. Ve­gyék tudomásul, hogy egy hazában csak egy nemzet lehet, s e nemzet mint Romániában a román, Magyarországon a magyar. Bármilyen nyelven imádja istenét, magyar az, magyarnak kell lennie, ki hazájának e földet nevezi. Ve­gyék tudomásul, hogy nem csak a nyelv és vér a nemzetképző tényezők. Ide tartoznak a közös földön a közös történelem, a közös jo­gok és kötelességek, közös szenvedések és re­mények, s a belőlük csírázó s általuk virágzó nemzeti szellem. A magyar nemzetnek román, tót, szerb stb. ajkú tagjairól beszélhetnek te­hát csupán, de Magyarországon román, tót stb. nemzetről, „quae non sunt, nulla fiat qua­­estio“. Én A birói és ügyészi szervezet. A bírói és ügyészi szervezet módosításá­ról szóló törvényjavaslat főbb intézkedéseit az alábbiakban ismertetjük: Az első fejezet az igazságügyminiszternek , a bírósági és ügyészségi főnököknek felügye­leti jogát szabályozza, a­melynek köréhez tar­tozik különösen: a) őrködés az ügyvitel szabályszerűségé­re, az alkalmazottaknak hivatalos működésére és arra, hogy magaviseletük állásuknak megfe­lelő legyen, b) megvizsgálása szabálytalan vagy kése­delmes ügyvitel miatt tett panaszoknak; c) intézkedés úgy a tapasztalt rendetlen­ség, késedelmeskedés és visszaélés megszünte­tése, mint azoknak megtorlása iránt. A KOLOZSVÁR TÁRCZÁJA. Az árva az árvának. Rajz a székely népéletből. Irta HARMATH LUJZA. (Vége) Jóska hirtelen átölelte a leányt s csókot nyomott ajkára. — Enyje Jóska! — sikoltott a leány — de gonosz kigyelmed! — Tizen csak megköszöntem a bokrétát! — mentegetődzött a legény. — De nem illik ám! — durrogott Bo­­riska — hátha megtudná valaki? — De nem tudja meg senki, ne félj! ... Én bizony isten inkább négy felé vágatnám magamat, mintsem valakinek elmondjam s te is megesküdtél, hogy nem szólsz róla senkinek! — Ha megtudná a tekintetes asszony! Látja a múltkor is azt mondá, hogy mind czé­­da leány az a ki csókot ad a legénynek! — Hiszen nem te adtál Boriska, ha­nem én! — A’ bizony igaz! — szólt megkönnyeb­bülten a kis leány. — Azt nem is mondhatja, hogy én adtam! — Nem is mondom. Isten mentsen! Hát mér’ húzódtál el oly messzire. — Jó nekem itt is! — Jer közelebb Boris. — Olyan má’ nincs! — Tán megint fun­­dál valamint a fejébe! — Nem én! — Látom én jól! — Akkor nincs más mód, minthogy én menjek hozzád közelebb, mert erősen nagy be­szédem van. — Csak maradjon ott veszteg! Jobb úgy! Nem vagyok én olyan tacskó, hogy ne lás­sam mit forgat fejébe! Beszélgetni így is lehet untig. — Hát igazán megharagudtál rám Bo­riska ? — Na nem épen olyan igazán, de mégis . . . — Hát ha mondok valamit, kibékülsz ? — Attól függ, milyen lesz a beszéd. — Ne nézz rám. — Nézek. — Te Boriska: én bizony elveszlek fele­ségül ! A leány előbb meglepetve nézett rá, majd sértődve húzódott messzibbre. — Hát mi bajod Boriska: bántottalak ? — Ne tudja Jóska bá’ Isten ellen való vétek igy csúfolkodni egy szegény árvával! — Hisz nem csúfolkodom én, Isten látja lelkem. Oly igazán mondom, a hogy itt látsz szinről-szinre. Elveszlek feleségül, el én Isten ügyese’! — Nem vagyok én férjemhez menni való Jóska bá! Nincs nekem semmim. — Nekem sincs, épen össze illünk ! Az árva az árvával! Szakadjon rám az ég, ha hi­tegetlek ! . . . Nem én ! . . . Szentül látom, hogy nekem vagy teremtve s úgy gondolom, hogyha kiszolgálom a királyt, lakodalmat tartunk, ha nem bánnád. A leány e szavak alatt ismét közelebb jött a legényhez s mind jobban kigyuló atez­­czal hallgatta. — Szegények leszünk, de nem baj, erős két karunk van, dolgozunk egymásért- Nekem édes lesz az a kenyér a mit te sütsz számom­ra, neked meg kedves lesz az a viganó a mit én szerzek számodra. Ugye Boris ? — Nagyon, nagyon kedves. — Kapunk zsellérházat a gazdámtól s oda építjük fészkünket. Kicsi, de annál köze­lebb leszünk egymáshoz. Aztán szeretni fogjuk egymást erőssen, erőssen, mert csak ma le­szünk ketten egymásnak az egész világon. A leány önkénytelenül, ártatlan szive édes sugallatára fonta gömbölyű karjait a le­gény nyaka körül s önfeledt boldogsággal ki­sérte az édes szavakat. — Oly szépen beszél kigyelmed, hogy el­hallgatnám napestig — szólt felsóhajtva a leány] — Hát hallgass napestig. — De nem lehet, mert haza kell men­nem ! Látja? A nap arany sugaraira mutatott, mely ezen közben diadalmasan küzdötte ki magát a fellegek közül. — Úgy szeretném, ha soha sem mennél el többé mellőllem! — szólt a legény. — Csak nem vinne el katonának is ? — — A mennyi eszem van elvinnélek biz én ! Úgy jön nekem, hogy inkább néznélek té­get mint a napot s szeretnélek elnyelni a sze­memmel, hogy ne lehessen másnak jussa hozzád! — Ne attól ugyan ne féljen Jóska, nem vagyok én aféle bokor­ugró ! Aztán úgy tele töltötte a szivemet, hogy nem hinném, hogy más is férjen bele. Úgy érzem tele van­­ egészen. — Három esztendőt kell várnod. — Nem olyan nagy dolog! Egy árváért­­ elvárok én szívesen! Az erre következett csókot már lehet, hogy Boriska is vissza­adta, mert szörnyű szé­­gyellősen bujt ki a széna alól, s piruló arczát nem merte a legény felé fordítani egész az erdő aljáig a­meddig Jóska elkísérte. A szellő megállt, a virág kandján tekin­tett oda , az énekes madár kidugta fejét a levelek alól, hogy meghallhassa, a­mit két tiszta gyermeki szív az ébredő szerelem édes bizal­mával suttogott egymásnak, a boldogságban ra­­gyogó jövőről. Kincsek nélkül, csupán egymás iránti bizalomra volt építve ez a jövő , mégis mennyi boldogság rejlett benne számukra. Kéz kézben mentek együtt az erdő al­jáig, ott elváltak. A piros zsebkendő — mely annyi örömet okozott Boriskának — a Jóska lájbija zsebébe vándorolt s a Jóska ujjáról az ócska réz karika meg a Boriska keszkenyője szögébe. Mert dehogy merné viselni az ujján ! . .. Ha meglátnák ! .. . Első lenne a tekintetes as­­­szony ki észrevenné s ki tudja mit gondolna ! Csak ne firtatná nagyon a vásárlás dolgát! Az a piros zsebkendő ott virít a távozó legény zsebében Ő úgy örvend, hogy ott van, még a szive is olyan furcsán dobog: nem jó azt más­nak is megtudni! .. Elég, ha a jó Isten tudja. Q bizonnyára helyben hagyja, hogy az árva az árvának van teremtve. Odin frigykötése. Turley Grant után angolból ford. Párád! Kálmánná. (6) (Folytatás.) — Ki volt ön valaha Párizsban ? — kér­dezte Gáspártól. — Voltam. — Oh, kérem beszéljen nekem róla — milyenek a házak, mit dolgoznak az emberek, hogyan élnek és beszélnek? Gáspár nem úgy ismerte Párizst, mint a­kik rendesen ott laktak, neki csak ünnepi fogalma volt róla; igy elbeszélése óriás utczáiról, bou­levard­­airól, színházairól, kertjeiről, telve volt fénnyel és színpompával, árnyék nélkül, még jobban felzaklatva a tapasztalatlan leány vá­gyódását. — Ah, ha én mind­ezt megláthatnám ! — sóhajtott Tora midőn elbeszélését bevé­gezte. — Sok hely azok közzül nem oly szép mint az ön hona, mademoiselle. — válaszolt Gáspár. — Midőn Traill úrral a nagy cirkus­­ban állottam azt gondoltam egész világon nincs több oly különös, oly bűbájos szép mint a kilátás Stennis kövéről. — Igazán oly nagyon szépnek találta Stennis kövét? — kérdezte megzavarodva, de egyszersmind hitetlenül. — Ah, mit ér a szegény szó a tenné-

Next