Kolozsvár, 1894. január-június (8. évfolyam, 2-148. szám)
1894-02-14 / 36. szám
36. szám. VIII-ik évfolyam. 1894. Kolozsvár, szerda február 14. Szerkesztő-iroda: BELKIRALY UTCZA 6. SZÁM. A lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA. Megjelenik a lap minden nap, az ünnepes vasárnapok kivételével. Névtelenül beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. Kiadóhivatal: BELKÖZÉP-UTCAA 4. SZÁM. ELŐFIZETÉSI DÍJAK : Egész évre..............................16 frt. Fél év. ...................................8 frt. Negyed év............................4 frt. Fagy hóra ...........................1 frt 50 kr. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DÍJAK: Egy □ cm. tér ára 4 kr. Gyárosok kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttér sora 20 kr. Mit akar Apponyi? Kolozsvár, febr 14. (dlk.) Talán még ő maga se tudja Tehát még ő se tudna e kérdésre megfelelni. Mi pedig meg sem kísértjük, csak konstatáljuk azt amit legújabban kijelentett Hogy ez utolsó, megmásíthatlan nézete-e: ki merné garantírozni ? Hiszen a pillangók nem mennek anynyi metamorfózison át, mint a nemzeti párt vezére. Már csaknem természetesnek találjuk ezt a legújabb alakzatot, különösen így tavasszal, mikor minden változandó teremtmény más alakot ölt. De lássuk a programmot. A zsidó recepczióról és a vallásszabadságról szóló törvényeket megszavazza. No, csakhogy el is fogad valamit a kormánytól. Ezzel mindenesetre rendkívül lekötelez. A házassági reform terén is pártolja az egységes állami házassági jogot és az egységes állami bíráskodást, amiket „két év óta vall.“ Amely bevallói dátumot azért emeljük ki, mert a nemzeti párt az egyházpolitikai reformok apaságát is minduntalan vitatja, s általában azt igyekszik elhitetni, amit a közigazgatási reformmal is fölvetett, hogy a kormány az ő morzsáiból él. Deák Ferencz szelleme és az igazság tehát, legalább ez egy pontra nézve, nem lesznek megrövidítve. A házasság megkötésének formájára nézve fenn akarja tartani az eddigi állapotot, s a polgári hatóság elé csak azon eseteket utalja, melyekben egyházi házassági akadály forog fenn. A polgári anyakönyvezés maradjon a közigazgatás szervezéséig, a 68-ks törvény revíziója a protestánsok vagyoni viszonyainak rendezéséig. Végre: a februári rendelet vonassák viszsza, s a törvény oly módon hajtassák végre, mely a lelkiismeretet nem sérti. íme, ezeket akarja Apponyi, ha ugyan a lefolyt pár nap óta ismét egyebet nem gondol. Tehát ide lyukadt ki az a hosszú titokzatosság, melybe az utóbbi időben burkolózott. Lehullt a lepel a kíváncsian várt képről, s előttünk áll egy torzszülött, melynek láttára azt se tudjuk: nevessünk-e, vagy sajnálkozzunk. Föltesszük Apponyiról, hogy komolyan mondta, amit mondott. De ő ne várja tőlünk, hogy komoly számba vegyük az ő se hús, se hal álláspontját, s azt a sok öszszeviszszaságot, mely fölállított elvei, s a logika szabályai között képződött. Jól van, hát vegyük az egységes jogot és bíráskodást. Ez a fő elv és az alap nála is. Eddig egyetértünk. De miként alkalmazza ezt a gyakorlatban ? úgy, hogy kössön és oldjon házasságot az egyház is, az állam is. Hát ugyan hol itt az egység? Hol itt az elv és a gyakorlat közt a logika? Hiszen a szerinte is létesítendő állami törvény mellett meghagyja az egyházak törvényeit is. S az államhoz csak akkor utal, ha az egyház elutasít Lenne tehát szükségbeli polgári házasság. Világos, hogy a gyakorlattal ledönti saját elvét, az egységes házasságjogot, nemcsak a kötésnél, hanem az oldásnál is. Mert hiszen abban még kevesebb a ratio, hogy az egyházi jog szerint kötött házasság világi jog és bíróság által bontassék fel. Így az eddigi caos, ahelyett, hogy elenyésznek, még növekszik. Mert az eddigi sok illetékes hatóság még szaporodik egygyel: a világi hatósággal. A miből következik, hogy az összeütközések lehetősége is még inkább fennforog. Vegyük csak a kath egyházjog szentségi tanát. Ezzel Apponyi a jövőre is fölbonthatatlanoknak hagy meg bizonyos házasságokat. De hátha egy kath. pár kénytelen lesz szükségből polgári házasságot kötni? Ennek esetleges felbontása fölött is a polgári törvény fog ítélni, s minthogy ez a házasság szentségét nem mondja ki, a frigyet föl is fogja oldani. Lesznek tehát tisztán katholikusok között is fölbontható és fölbonthatlan házasságok. Amiből következnék idővel, hogy a katholikusok szándékosan keresnék az egyházi akadályokat, hogy világi hatóságok elé kerüljenek. S ezt Apponyi megegyezőbbnek tartja a vallásossággal ? S mindenesetre fennmaradna házassági érdekekből a valláscserélés kényszere is. Hát ez jobban megfelel a vallási és erkölcsi érdekeknek? Menjünk tovább. A polgári anyakönyvezést el akarja halasztani, újabb anomália. Lenne polgári házasság anyakönyvelés nélkül. Amit a polgári tisztviselő végez, azt anyakönyveljék a papok. A felek vándoroljanak folytonosan a község és az isten házai között. Valóban, Apponyi elkésett ezekkel a farsangi tréfákkal, mert Carneval uralma véget ért. De még itt sincs vége a furcsaságoknak. Mert a 68-as törvény változatlan fenntartása mellett, a februári rendelet visszavonását is kívánja. Vagyis : az állammal diplomatikusan lerakatná a fegyvert, érvényre juttatná Róma akaratát, s meghagyná szépen a régi állapotokat a felekezeti versengésekkel, s a házasságjogi megszaporított zűrzavarokkal Az államnak pedig szépen kiszúrná a szemét néhány szükségbeli házasság megkötésének jogával, amivel az államra zúdítana minden felekezetet, melyek minden egyes polgári házasságban saját egyházjoguk állami megsértését látnák. A sok hűhó tehát, melynek tanúi voltunk és leszünk, volna mind semmiért. Ám ez még hagyján. De amenynyiben Apponyi tovább is napirenden tartaná az egyházpolitikai kérdéseket, az agitáczió és izgalom permanens maradna ki tudja meddig. Pedig ő maga is elismeri, hogy e kérdések máris annyira dominálják minden körben az elméket, hogy egyébről se lehet tárgyalni. Így talán több évre kiterjedő parlamenti meddőség és országos izgalmak elé mennénk. Sőt a közigazgatás reformjának és az Apponyi terve szerint szaporítanék ellenségeit, ha egyes egyházpolitikai kérdések végleges megoldását attól tennék függővé. Apponyi egyszerre két nyeregben akart ülni. A szabadelvűség lóczáját, s a feudál-ultramontanizmus karosszékét egyszerre akarta biztosítani. Szeretne a nép vállain is emelkedni, a papok pásztorbotján is lovagolni. De ez nem megy, s Apponyi nemsokára két szék közt a pad alatt marad, őszintén sajnáljuk, mert tehetségei arra deszinálták, hogy a szabadelvű új Magyarország vezére legyen; impressionabilis természete ellenben utoljára is oly hínárba vezeti, mely politikailag megfojtja. Legújabb föllépése pártja körében már a vergődés első tüneteit mutatja. Nem volt elég ereje és botorsága arra, hogy a múltakizonyos áramlatai és hagyományaival szakítson, skora szabadelvű irányának gyeplőit kezébe ragadja. Csak magára vessen, ha elgázolva marad az út szélén. A „KOLOZSVÁR“ TÁRCZAJA. A „tegnap.“ — Negyvenöt év a kolozsvári színház életéből. — Irta: HEGYESY VILMOS. (Vége.) 1870-ben Mikó Imre gróf és Groisz Gusztáv (akkori belügyi államtitkári helyettes) közbenjárására, a kolozsvári nemzeti színház, a királyné ő Felsége adománya gyanánt, 15,000 frtnyi, évenként kiadandó, fejedelmi segélyt nyert. Ebből az igazgató az 1870—71-iki évadra hatezer forintot, 1871—72-re pedig ötezer forintot kapott. 1871. márczius 11-én díszelőadással ünnepelték a kolozsvári nemzeti színház megnyitásának ötvenedik évfordulóját. Szász Gera írta az ünnepi prológot, az összes személyzet énekelte a Himnuszt, Fehérváry allegóriás képletet rendezett s ezeken kívül szinre került „Bánk bán“ dalmű első felvonása és Szigeti József „Becsületszó“ czímű vígjátéka. A színházi választmány is rendezett az évforduló alkalmából két díszelőadást, ápril 1-én és 2-án. Az első napon ismét Szász Gerőtől szavaltak új prologot, Fehérváry rendezett élő képleteket és előadták Szigligeti vígjátékát: „A bajusz“-t. A második napon színre került: „A szigetvári vértanuk“, Jókaitól. A két estén a budapesti nemzeti színház tagjai közül közreműködtek : Jókainé Laborfalvy Róza, Szerdahelyiné Prielle Cornélia, Bogdanovits Krisztina, Szerdahelyi Kálmán és Feleki Miklós. Jelen voltak továbbá az ünnepi előadások darabjainak szerzői: Szigligeti Ede és Jókai Mór. Az ötven éves jubileum emlékére arany, ezüst és bronz érmeket vertek. Az emlékérem előlapján a színház 1821-iki homlokzata látható e körirattal: „Magyar nemzeti színház 1821 —1865.“ Hátsó lapján pedig e felirat: „A kolozsvári országos magyar nemzeti színház megnyitásának félszázados évfordulója örömünnepére márczius 11-én MDCCCLXXI. A három előadás jövedelme a kolozsvári színház nyugdíjalapjának adatott. 1872. elején a színházi választmány — a magánvállalkozói rendszer megszüntetésével — bééskezelés alá vette a színházat. Megvásárolta 16,000 frtért Fehérváry Antal igazgató gazdag ruhatárát és könyvtárát , az intézet élére Huszár Sándor báró személyében intendáns állíttatott.s Ezzel új korszak kezdődötta kolozsvári nemzeti színház életében. A ház korszaka. Magas műveltségű, finom ízlésű férfiúnak bizonyult Huszár Sándor báró, aki intendánsi tisztét sikeresen töltötte be és különösen a drámai szak emelése érdekében sokat tett. Mintaszerű társulattal, mintaszerű előadásokat tartatott, a közönség élénk érdeklődése mellett. Mindazonáltal mindjárt az első évben kitűnt, hogy a 15.000 frtnyi szubvenció (melyről kezdetben azt hitték, hogy elegendő lesz az intézet sorsának biztosítására) mégis csak kevés ahhoz, hogy a kolozsvári nemzeti színházat a fokozottabb igényeknek megfelelő művészeti színvonalon állandóan megtarthassák. Belátva azt, hogy az eddiginél költségesebb apparátus mellett csakhamar újabb anyagi bajok fognak bekövetkezni, Huszár báró már az első év végén lemondott állásáról. A választmány erre hármas intendatúrát nevezett ki, — mely Huszár bárón kívül — László József és Lugossy József váltagokból állott. A hármas igazgatóság aztán akként vélte megelőzhetni a financziális zavart, hogy az olcsóságra alapította programmját. Elbocsátotta a drágább — tehát a jobb — színészek, színésznők egy részét és szerződtetett olyan olcsó színtársulatot, mely mellett lehetetlenség lett volna megbukni, ha a közönség elfogadta volna a spórolásnak ezt a rendszerét. De nem fogadta el. A jutányos színtársulat már 1873. nyarán szétrobbant s az intendatura kénytelen volt még évközben visszahozni az elbocsátott tagok közül azokat, akik erre megnyerhetők voltak. A túlzott takarékosság fölösleges költekezéseket, sok mindenféle kellemetlenséget eredményezett, melyek károsan hatottak a színház látogatására is. Bebizonyult, hogy a 15.000 frtnyi segély nem volt megoldása a színházi kérdésnek. Bebizonyult, hogy ez meghalásra sok, de megélhetésre kevés. Mert azonkívül, hogy tetemes beruházásokról kellett gondoskodni, nagy és költséges társulatot tartani, mellőzni kellett az igazgatásban olyan üzleti szempontokat,, amelyek a művészeti érdek rovására hoznak jövedelmeket. Már-már vissza akartak térni a magánvállalkozói rendszerhez, ami annyit jelentett volna, mint egyszerűen felhagyni azzal a reménynyel, hogy a kolozsvári színházat olyan műintézetté fejleszthetik, mely tartalmasan, céltudatosan, következetesen tölti be nemzeti és színészeti magasabb rendeltetését. Ekkor (1874 tavaszán) jött Korbuly Bogdán ajánlata, ki vállalkozott az intendanei állásra, azon feltételek alatt, hogy: állandósítja a szintársulatot, a szinhánat a fejlettebb kielégítő színvonalra helyezi és sajátjából fedezi az esetleg fölmerülő pénztári hiányokat. A színház hánykodó hajója, ép oly váratlanul, mint megnyugtató módon, biztos kikötőbe jutott. Korbuly Bogdán kitűnő erőkből álló drámai és operai társulatot szervezett, fölépítette a nyári színházat s mindjárt az első esztendőben télen nyáron át Kolozsvárit maradt a színtársulat, — ami a legelső ilyen eset volt színészetünk keletkezése óta, sőt (minthogy kezdetben szünidőt nem tartottak) a maga nemében páratlanul állt az egész magyar színészet történetében. A kolozsvári színpadon ismét a vidék legjobb erői működtek. A játékrend rohamosan meggazdagodott, nagyszabású beruházások történtek, eleven művészeti élet fejlődött ki, hírneves művészek vendégszerepeltek színházunkban, szóval : az annyi küzdelmet átélt legrégibb magyar színház igazi aranykorát élte ama négy esztendő alatt, amíg Korbuly volt az intendáns. Csakhogy ez az állandósítás ez a nyugodt élet, ezek a fényes sikerek sok pénzbe is kerültek. Korbuly Rogán (a fejedelmi szubvenczión kívül) mindjárt az első esztendőben 19.805 frt 27 krral, a másodikban 3731 frt 24 krral, a harmadikban 16,600 írttal a negyedikben pedig 15,133 frt, 27 krral pótolta sajátjából a színházi kiadásokat. 1878-ban, amikor Korbuly Bogdán az intendánsi állástól, illetőleg az addig viselt kötelezettségektől visszalépett, a királyi segélyt 20,000 írtra emelték és újból hármas intendantura alakult, melynek tagjaivá Esterházy Kálmán gróf, Korbuly Bogdán és Ferenczy Miklós választottak. Az intendatura meghívta művezetőnek Benedek Józsefet, a budapesti nemzeti színház tagját, aki azonban még egy esztendeig sem viselte ez állást minthogy a négy éven át szünetelt financziális zavarok újból bekövetkeztek 1884-ben, mikor az intendatura tagjává lett Kemény Endre báró is, Molnár György vállalta el a művezetést, de ő sem tarthatta sokáig magát a kellő sikerrel. 188/s-ban újjá alakult az indendatura, melynek tagjaivá lettek . Páll Sándor Korbuly Bogdán és Szász Béla dr. 1880-ben már csak Korbuly Bogdán és Szász Béla dr. voltak az indendánsok, amely tiszt a következő évben Esterházy Kálmán grófra szállt, aki 1887-ig maradt meg abban. A művezetői tisztet 1872-től 1886-ig — a nevezeteken kívül — Fehérváry Antal, Mátrai Beteg Béla és leghosszabb ideig E. Kovács Gyula vitték. Az operai és operetteelőadásokat sok éven keresztül Marczell Géza rendezte. Mindnyájan, úgy ez intendánsok, mint a művezetők (és ez utóbbiak közül különösen E. Kovács Gyula) híven, buzgóan teljesítették feladataikat. Mindezek mellett azonban a színház pénzügyi helyzete következetesen súlyosbodott. A szubvenczió nem volt elég; sem a 15, sem a 20, sem az 1880-tól 1884-ig adott 30 ezer forint. Az állandósításra való törekvés költségei, a közönség és a színészek fokozódó igényei, a tetemes beruházások , financziális bajokba sodorták a színházat. A folytonos, kénytelen experimentálás, a gyakori mentési kísérletek szintén növelték a kiadást. Aki pénzzavarban van, az rendszerint többet költ. És bár e küzdelmek közepette is a lehető legjobb társulatokat és működési programmot igyekeztek fentartani, az örökös anyagi gond és bizonytalanság, az úgyszólván évenkénti válságok, mégis káros hatással voltak a színház belső életére és nem kevéssé disgusztálták a közönséget is. A színházi alap egy részét fölemésztették az invesztíciók és a deficzit, sőt már függő adósságai is voltak az intézetnek. Ellenzéki újabb „reverzális.“ Egyaránt csodálni és sajnálni való az a jelenség, — írja a Nemzet — hogy a nemzeti párt vezérlő politikusainak, akik szombaton és vasárnap oly lelkes üdvriadallal fogadták a népszerűséget megvető vezérük legújabb politikai színváltozását és a szükségbeli polgári házasság dicsőséges eszméjét, mennyire megfogyatkozott az emlékező tehetségük, ami általános egészségi okokból is aggasztó tünet. Véletlenül előttünk van a képviselőház naplóiból az a kötet mely az 1891. évi kultuszbudget tárgyalásáról referál, és ebben a kötetben ott találjuk Grünwald Béla 1840. nov. 21-én mondott beszédét, melyben a polgári háziságot az igazi nemzeti politika legsürgősebb postulátumaként állította oda és a mely beszéd az egész házban, de különösen a bal- és szélsőbaloldalon oly hatást idézett elő, hogy az ülést öt perczre felfüggesztették. Beöthy Ákos az ugyan ez alkalommal mondott beszédében kifejtette azon okokat, melyeket Irányi Dániel határozati javaslatának elfogadására indítják , mely határozati javaslat tudvalevőleg a vallásszabadság és a kötelező polgári házasságról szóló törvényjavaslatok beterjesztésére utasította a kormányt. Ezt a határozati javaslatot az 1890. nov. 27-én megejtett, névszerinti szavazáson elfogadták a nemzeti párt köréből Szentiványi Árpád, Ugrón Ákos, Wenckheim Frigyes gr. Andreánszky Gábor br. Apponyi Albert gr. Ábrányi Kornél, Bernáth Béla, Bolgár Ferencz, Horánszky Nándor, Kovács Albert urak. 1890-ben tehát ugyanezek az urak utasították a kormányt a kötelező polgári házasságról szóló javaslat beterjesztésére — ma ezt feleslegesnek, károsnak, korainak mondják. De azért Brutus mégis derék, tiszteletre méltó férfiú! A legtöbb adót fizetők névjegyzéke. A belügyminiszter egyik vármegye közönségének felterjesztésére kijelentette, hogy a legtöbb adót fizető törvényhatósági bizottsági tagok névjegyzékének összeállításánál számításba veendő az általános jövedelmi pótadó is, miután az szintén állami egyenes adót képez. Az országos gyűlés. Az országos szabadelvű nagygyűlés határnapja — a mint tegnapi egyik táviratunk jelenté — 1894. márczius 4-ére, vasárnapra tűzetett ki. Szó volt kezdetben egy közelebbi vasárnapról is, azonban ettől a végrehajtó bizottság eltekintett, azon szempont által vezéreltetve, hogy az országos nagygyűlésen az ország legtávolabbi vidékei is képviselve lehessenek. A végrehajtó bizottság mint már szintén említettük Budapesten a „Magyar Király“ szálloda III-ik emeletén, 44 sz. a. már meg is nyitotta irodáját; ennélfogva minden levél és tudakozódás „az országos szabadelvű nagygyűlés végrehajtó irodájához“ címezve Budapestre a „Magyar Király“ szállodába intézendő. A végrehajtó bizottság elnöksége addig is, míg a nagygyűlés programmja végleg megállapítható és közölhető volna, időnyerés czéljából a sajtó útján kéri fel minden párt és felekezeti különbség nélkül a szabadelvű elvtársakat, az egész országban, hogy az egyház-politikai reformok mellett tömörüljenek, s állást foglaljanak s a budapesti végrehajtó bizottsággal, illetőleg annak ügyvezető elnökével, Radocza János kir. tanácsossal mielőbb szíveskedjenek tudatni, hogy az országos nagygyűlésre küldötteik mily számban fognak megjelenni. Amennyiben a küldötteik névsora még ezúttal bizton megállapítható nem volna, a névsor beküldése utólag is eszközölhető. A vidéken is, azonkép amint az ország fővárosában történt, a szabadelvű katholikusok kötelességüknek tartják, — tekintve a kát. nagygyűlés határozatait, — kezdeményezőleg fellépni. A végrehajtó bizottsághoz beérkezett jelentések szerint már is biztosítva van, hogy a szabadelvű nagygyűlés impozáns módon fog sikerülni, 8 egyike lesz nemzeti fejlődésünk története legszebb napjainak. A népfölkelők. A népfölkelők jelentkezési kötelezettségét megállapító 1893-ik évi 37. t.-czikk végrehajtása tárgyában a honvédelmi miniszter az öszszes törvényhatóságokhoz és népfölkelési járásparancsnokságokhoz a legutóbbi napokban oly czélból bocsátott ki körrendeletet, hogy ennek alapján a jelentkezésre köteles népfölkelők részére a jelentkezési állomásokat a járási tisztviselők, a népfölkelési parancsnokságokkal egyetértőleg megállapítsák. Hogy a népfölkelő egyéneknek évenkénti egyszeri jelentkezését megkönnyítsék, a megyének közigazgatási járásai a szükséghez képest, egy vagy több jelentkezési körre lesznek felosztva, azonkívül minden ily jelentkezési körön belül, az illetők részére egy-egy jelentkező állomás lesz. E körök és jelentkező állomások kijelölésére nézve a közigazgatási járási tisztviselő a népfölkelő járásparancsnokságokkal egyetértőleg készíti elő a tervezetet, amelynek jóváhagyása a honvédelmi miniszternek van föntartva. A honvédelmi miniszteri rendelet e részben úgy intézkedik, hogy a törvényhatósági joggal fölruházott és rendezett tanácsú városokat, valamint a közigazgatási járások székhelyeit a saját területük és esetleg még ezen fölül egy körülöttük fekvő községi csoport köre számára föltétlenül jelentkező állomásul kell kijelölni. Minden közigazgatási járás annyi jelentkezési körre lesz osztva, hogy az egy körhöz tartozó községekben nyilvántartott népfelkelők száma a 250 főt meg ne haladja. A körnek jelentkező állomását a közlekedési viszonyok figyelembe vétele mellett, lehetőleg a körön belül kell kijelölni és pedig akként, hogy a népfelkelők, a jelentkezésre szükséges idő beszámításával lakóhelyükről egy nap alatt a jelentkező állomásra és onnan visz.