Kolozsvár, 1894. január-június (8. évfolyam, 2-148. szám)
1894-01-05 / 4. szám
A miniszterek a párttagokkal egyenkint w kezet fogva és beszélgetve, egy ideig együtt nárokból és más szakférfiakból álló törvényeit)- I ben felmerült pénzügyi nehézségek tSJ ?£& szervezését hozza javaslatba, az eddig élvezett hitelt megszorította «tAiMa a o»» 1» • « • ^ • -a - * Közepette a Azáltala nosszas, vánnyi* 11 BreuveaAA Kolozsvár, 1894. Jókai erdélyi tárgyú művei. Senki, prózairó, a magyar irodalomban nem tudta olyan szépen leírni mint Jókai Erdély bérezés vidékeit és olyan ragyogó fantáziával beleszőni Erdély históriáját, ezt a szép, de helyenként komor anyagot elbeszélésekbe, regényekbe. Különös előszeretettel foglalkozott Jókai, már irodalmi pályájának kezdetén Erdélylyel. Az ő költői képzelete sok-sok anyagra talált Erdélyben. Nemcsak a sziklákat, barlangokat, rohanó patakokat a „gredina drakului“-kat (ördögkertje) vette mintául és használta staffagenak, hanem az erdélyi embert is, így például a székelyt a maga nyugodt humorával, becsületességével és agyafúrtságával olyan jóízűen, olyan természetesen írja le a magyar regényírás e nagy mestere, hogy az ember szinte ott látja maga előtt elevenen, a góbét. Ép igy isinnen a szászt, az oláhot. Az első nagyobb műve Jókainak, melyben Erdélylyel foglalkozott s melyben erdélyi históriai tárgyat dolgozott fel, egészen romantikus, sőt kissé fantasztikus színezéssel, „Erdély aranykora“. Ez a regénye 1852-ben jelent meg és épen Kolozsvár környékén játszik cselekménye. Jókai regényeinek tárgyát ismertetni a mi olvasóközönségünkkel fölöslegesnek tartjuk, azért ebben az átnézetben csak annyit juttatunk olvasóink eszébe, hogy ez a regény váratlanul ragyogó kiírását adja Gyalu környékének is, midőn hősét, Bánffy Dénest a gyalui havasok között szerepelteteti. E regényben van az „ördög kertjének” híres leírása. Két év múlva, 1854-ben már két egész kötetre terjedő novella gyűjteménye jelent meg A Jókainak, „Erdélyi képek“ cz. alatt. Egyik és érdekesebb a másiknál. E novella ^i^Ale'ny első kötetében kezd a székelyekkel, a székely típussal, ennek humoros oldalaival, de bámulatra keltő szívósságával, hősiességével és okosságával részletesebben foglalkozni a mester. „A háromszéki leányok“ az a becses novella, melyben ugyszólva először dolgozott föl teljesen székely tárgyat, Szigligeti tudvalevőleg népszínműnek földolgozta ezt az elbeszélést. Ez időtájban számos erdélyi tárgyú notellája jelent meg Jókainak. Egyik legismert Bárdy család a megrázó történet, a magyar szabadságharcz egyik véres, szomorú epizódjának mesteri tollal történt leírása. E novellában, melynek alapja históriai valóság, Jókai a legutolsó adatig hűségesen beszélte el, azt a gyászos, rémes emléket, elbeszélésének ege és keresetlensége még jobban domborította ki a múltak ködéből ezt a sötét darabot. 1860-ban jelent meg Jókainak egy erdélyi tárgyú regénye, mely nagy port vert föl, sok mende-mondára adott okot s mely miatt maga Jókai is kénytelen volt nyilatkozni. A „Szegény gazdagok“-ról van szó. E regényben, mely a festői szépségekben gazdag Hunyad megyében játszik, egy haramia főnök szerepel, a Fatia negra“. Ezt az alakot összeköttetésbe hozták egy előkelő főur nevével, az a köztudat terjedt el, hogy az a főur lett volna ifjabb éveiben a „Fatia negra“ Jókai maga nyilatkozott , kijelentette, ahogy alkalmat kaphatott reá, hogy ez az alak az ő fantáziájának szülötte. Jó darabig-ideig csupán egyes elbeszéléseiben fordult a mester ezután Erdély felé. De aztán egymásután két kis regényben „A Damokosok“ és „Bálványosvár“ czíműekben a székelyföldről írt, a maga varázsecsetével festvén örökké szép képeket a székelyföldről s legkivált Háromszékről. Itt említjük föl azt a hires regéjét, mely a Szent Anna tavánál játszik s melyben e tóról van olyan leírás, a mely maga is elég volt arra, hogy híressé tegye ezt a szép tengerszemet. Egyik hallétnek, melyet pár évvel ezelőtt adtak az operában s melyet korán elhunyt Szabados zeneszerző irt, ez a rege szolgált tárgyául. Mielőtt egyik leghíresebb s legszebb regényéről szólnánk, említsük meg, hogy „Dósa György“, színműve szintén erdélyi tárgyú. Jókai legkedveltebb erdélyi regénye: „Egy az Isten“. Ennek megírására lejött a mester ide közénk és beutazta ama vidékeket: Torda környékét és Toroczkó vidéket melyen e regény színterének nagy része foly. Soha a tordai hasadékot és Toroczkót olyan remekül, annyi színnel, olyan bájosan, helyenként olyan fölemelő, fenséges nyelvezettel le nem fogják írni mint az e regényben van. A toroczkaiak akkoriban küldöttség utján egy diszes bányász-tarisznyát küldtek Jókainak, hálájuk jeléül azért, hogy róluk olyan rokonszenvesen, olyan melegen emlékezett meg e regényben. Akkor nem is sejtették, hogy ez a mű egykoron felépítője lesz Toroczkó egy részének, és gyámol a sok hajléktalannak. Történt ugyanis, hogy pár évvel e regény megjelenése után Toroczkó nagy része leégett. Épen e sorok írójának jutott az a szomorú kötelesség, hogy a „Kolozsvár“ szerkesztőségének megbízásából ki utazott oda tudósítást írni. A szerkesztőség nagy része akkor Toroczkót jóformán Jókai regényéből ismerte. Emlékszem jól, hogy milyen páratlan részvétet érzet mindenki e helység iránt, mert mindenkivel megszerettette Jókai Toroczkót. És azután, mikor a szerencsétlenség híre és részletei elterjedtek! Országszerte akkora érdeklődés, olyan részvét támadt, hogy, bár akkoriban volt Nagy-Károly és még néhány más város katasztrófája, az országos adakozás nem csak teljesen kárpótolta az összes leégetteket, hanem azonfelül maradt jelentékeny összeg, melyből egy iskolát építettek. Kétségtelennek tartom és határozottan konstatálom, hogy ezt az eredményt, ezt a nagy adakozást a toroczkaiak egyenesen Jókai Mórnak köszönhetik, mert bizony az ő szívhez szóló, elbájoló leírása hozta a közönség szívéhez oly közel Toroczkót. Legutolsó, erdélyi műve Jókainak Fráter György, melyben históriai érdekes részletekben gazdagon ír a régi Erdélyről. Íme, látható, hogy ha röviden és felületesen nézzük át Jókai műveit, akkor is kitűnik, hogy milyen szeretettel, van mi bérezés kis hazarészünk iránt a nagy mester. Legutóbb az erdélyi színészet százéves jubileumára írott ódája megkoronázza erdélyi tárgyú fényes műveit. GYALUI FARKAS.* Emlékeset Jókairatáa bizony nem krok bevezetést. Koromhoz nem illik már az ömlengés; a közönség nem szereti már a dagályt, s Jókai sem szorult az én magasztalásomra. Kezdem tehát ott, hogy életemben, fájdalom, csak háromszor, s akkor is rövid időre láttam Jókait. Mindannyiszor itt Kolozsvárit. Első ízben még a boldogemlékű Sámi László és Teleki Sándor vendége volt. Forró nyári délután érkezett meg, s „egész Kolozsvár“ a vasútnál várta. Sámi fogadta egy szívből jövő, rövid beszéddel. Jókai oly hajadon fővel szállt ki a kocsiból, hogy Teleki azt hitte : fejet cseréltek. — Hogy megfiatalodtál! — mondá Sámi a fogadtatás után, hiányzó parókájára ezorozva. — Süvegelem a napot ! világositá föl a melegtől izzadó költő.* Aztán bekísértük a „Nemzeti szállóba“, hol akkor is, mint rendesen, azokat a szobákat foglalta el, melyek belszén-utczára néztek. Talán azért keresztelte el Kolozsvár most ép ez utczát „Jókai-utczának.* Ott már anynyian várták, hogy a kíséretet is oda számítva, szinte maga a vendég szorult ki. Teleki bemutatott. Kezének érintése szivembe rezgett, lágyan csengő öblös hangja telkembe szállt, szelíd tekintete átszellemitett. Másnap volt a Kolozsvárit emlékezetessé vált „Szalonna-reggeli“, melyben Jókain kívül e város írói és művészi crémeje vett részt, s melyhez magam literáltam a b. monostor-utczai Teleki-ház kamrájának és pinczéjének speczialitásait, ezek közt Kővár-vidék legöregebb szilváriumát és Krakó legtüzetesebb „czelnaiját.“ Mondanom se kell, hogy ez mind „vinkó“ volt ahoz a spiritushoz képet, melylyel az a hajadon fő a társaságot elmámorosította.* Második emlékem szálai egy vacsorához vannak kötve: a Biasini-vacsorához. Akkor adták színpadunkon először az „Arany embert“, s a premiere értékét emelte a szerző személyes megjelenése. Előadás után nagy vacsorát adott K. Biasini Domokos, a Jókai egyik legrégibb és legnagyobb tisztelője. Illustris társaság volt jelen, írói és művészi körünk legválogatottabb tagjából. Én igazi bohéme-módjára jutottam oda, a Szász Gerő szárnyai alatt, ki „saját szakállára“ (a mivel nem kevés van mondva) vezetett be a boldog kiváltságosok körébe. Ismervén a házigazda szívességét, s tudván, hogy Jókai ott van, könnyű volt Katót tánczba vinni, mert mentem, mint a pille, melyet ösztöne is fényes láng felé ragad. Reám nézve pedig Jókai mindig ily fénysugár volt. Lucullus vendégségei bojtos étkezések lehettek e vacsorához mérve, hol egyebeken kívül, különösen a szellemi menü olyan volt, hogy mi, a minorum gentium, csak a morzsáival is sokáig gazdagok voltunk. Természetesen, sok szó folyt az előadásról. Jókai nagy elismeréssel nyilatkozott a szereplőkről, különösen Tímár Mihályról (Kovács Gyula), de legkülönösebben a páratlan Noémiről (Gerő Lina.) Volt, aki e fölött évelődött is vele. — Hisszük bizony, hogy tetszett, mondá az illlető, de még jobban tetszett volna, ha elragadtatásában neked mondja, hogy : „te, te, te!“ — Meghiszem az különösen, ha az utolsó „te“ nekem szólott volna, felelte malicziosusan Jókai Tudvalevőleg ez utolsó „te“ után ugrik Noémi csókokkal Timár Mihály nyakába. . . Harmadik emlékem pedig egy ebéddel áll kapcsolatban. A hollós király születési emléktábláját lepleztük le, s az ünnepélyen Jókai személyesen szavalta el ez alkalomra írt gyönyörű költeményét. Díszmagyar öltözetében, hazafias eszmével, mélabúsan dübörgő hangjával úgy állt ott az emelvényen, akár egy ősregész, egy középkori lantos, nagy idők szép emlékeivel lelkesítve és szórakoztatva hallgatóit. Még a jelenet színhelye, az óvár mohos épületei, szűk utczái, fejedelmeink emlékétől megszentelt kövei és hozzájárultak, e benyomás fölidézéséhez. Ha Munkácsy ekkor látja, bizonyára még nagyobb inspiráczióval festi a kelvonásait honfoglaló őseink közé... Az ünnepélyt követő banketten, a világi és egyházi hatóságok fejei, s a társadalom és szellem kiválóságai közvetlen környezetében megint ismeretes szerénységébe burkolózott, a társalgás közben pazarul szórt szellemi szikráin kívül, csak abban az emlékezetes tósztban vétette észre Toszlénkarmait, melyben csillogó pohárral és csillogó szemekkel a vigadó karzatán a szemenszedett hölgyközönségére mutatva bebizonyította, hogy nemcsak hajdan volt, hanem ma is „kincses Kolozsvár.“ Ez alkalmak valamelyikét használta föl arra, hogy az egyetemi könyv- és régiségtárakat meglátogassa. A könyvek közt, egy egy unikum forgatása közben, nagy könyvészeti tájékozottságra valló nyilatkozatokat tett, s végül megígérte a később elhalt boldogemlékű Szabó Károlynak, hogy valamely akkor tervezett regényéhez adatokat gyűjtendő, nemsokára hoszabban búvárkodik a könyvtárban. Ez ígéretét mi, kik akkori kíséretéből életben vagyunk, még mindig számon tartjuk, s annak beváltását a legodaadóbb várakozással lessük. Az érem- és régiségtárban különösen a múltunkra vonatkozó tárgyak érdekelték. Lelkes áhítattal merengett el nemzeti hőseink emlékein. Lelkében bizonyosan oda képzelte mindenikhez a megfelelő legendát, dalt és regényt. Mert sok, sok megírni valója lehet még az olyan kifogyhatatlan embernek, mint Jókai. Nem is tartjuk befejezettnek azt a frigyet, mit Ő a múzsával ötven év előtt kötött. Tőle nem elég az aranylakodalom, elvárjuk gyémántlakodalmát is. Neki ez is könnyű, merthiszen már úgyis örökéletű. Jókai és aMagyar Polgár.“ A „Magyar Szalon“ legújabb füzetében, mely egészen Jókainak van szentelve, dr. Gopcsa László a következő érdekes visszaemlékezést írja meg. Több évvel ezelőtt Jókai Kolozsvárra utazott. Már leutazásának híre is nagy érdeklődést keltett városszerte, de legnagyobb volt az öröm akkor, mikor a legnagyobb íó megérkezett a városba, hol is rövid időzése alatt állandóan ünnepelték nagyszámú tisztelői. Az ünnepélyességek során élénken emlékezetembe vésődött többek között az a magyar szokás szerint szépen rendezett díszebéd, melyet az úgynevezett Redoutteban tartottak meg , melyre én is (nem annyira mint joghallgató, hanem inkább mint gyorsíró) meghívást kaptam Ajtai K. Albert kolozsvári lapkiadó, akkoriban a „Magyar Polgár“ szerkesztője révén, ki nagy súlyt helyezett arra, hogy a Jókai tiszteletére kiadott „Magyar Polgár“ mentül kimerítőbb tartalommal jelenjék meg. Ajtai, hogy ezen czélját elérhesse, általam legyorsiratta Jókainak minden szavát, melyet az indóháztól kezdve elutazásáig elmondott. És lestenografáltatta azon szavait is, melyeket a diszebéden mondott el. — Nekem öröm volt gyorsírni, mert Jókai épen gyorsírónak való szónoknak született. Még most is emlékszem szavaira. Az első toasztot úgy kezdte, hogy ha a kincses Kolozsvárból ki is mentek az anyagi kincsek, a szellemiek még bőven ott maradtak. A második és utolsó toasztot pedig a szép kolozsvári hölgyek éltetésével végezte. Stenografálásom nemcsak jól sikerült, hanem leleményesen is, amennyiben a rögtön leirott felköszöntőket gyorsan a nyomdába vitték és ott kiszedték, hogy aztán a délutánonként megjelenő lapban közölhessék. Mire a kéziratom a nyomdába került, a lap már készen volt, csupán az utolsó hasáb volt üres, hogy abba még a Jókairól szóló tudósítás folytatásakép az elhangzott két felköszöntőjét beékelni lehessen. Igen rövid idő alatt a beékelés megtörtént s a lap ilykép oly hamar volt kész, hogy esti 5 órára (mikor még a diszebéd javában folyt) már több példányban volt szétküldhető. Az első példány természetesen Jókai kezébe került, ki rendkívül elbámult ezen valóban amerikaiasnak tetsző gyorsaság felett. A leleményes szerkesztő a keltett öröm hatása alatt, munkámat honorálni akarván, én tiszteletdíjul csak azt kértem, hogy amenynyiben a kiváló iró netán érdeklődnék csekélységem iránt, legyen szives mutasson be neki. Ajtai még a diszebéden készséggel bemutatott s a nagy iró kézszoritással fejezte ki megelégedését. A Petőfi-társaság egyik diszebédjén láttam utóljára Jókait. Én nem mertem megismerni. Ő azonban emlékezett, hogy én voltam a kolozsvári gyorsírója. Nekem ez jól esett, mert meggyőződtem arról, hogy a legnagyobb író nemcsak arra tud viszszagondolni, ami nem történt meg, hanem arra is, ami megtörtént. több emberekkel való bánásmódja oly melegen udvarias, behizelgőleg őszinte, humorosan igazságos, előzékeny és nyájas, hogy mint e szelíd lombok közül, bár önérzetének fönségesen dél- rézeg sudarát igen is láttam kimagaslani; de annak tetején nem a dicsvágy merész sasa nézett gyémánt hideg szemmel az elérhetlen napba, sem az önhittség lusta jellege nem borongott sötét hallgatással, hanem a költészet fülmiséje csattogott édesen ismerős s mégis fokszép dalokat, s a képzelődés színes pillangói repkedtek föl-alá, gyönyörködtetve a szemet, s a humor mézhozó, fullánktalan méhei zsongtak szanaszerte, elbájolva a lelket, lerázván könynyű szárnyaikról a szellem virágaiból odatapadt illatos ragyogó himport. Bajos dolog valamely politikus jellemét festeni akarni, s szépirodalmi műveiről, ha vannak olyanok, merőben hallgatni. Nem is látom át, hogy ép ellenkezőleg, a politikus jellemét, ki már állásánál fogva is hallgatagabb más halandónál, mert ne illustrálhatnak szépirodalmi tevékenysége által. Hien a politika és a költészet nem különbözőszellemi források, sőt inkább a tudomány és a költészet valamenynyi csermelyének és folyamának csak egy forrása van: a lélek. Ha tehát valakinek jellemét akarjuk megvilágítani, lelkét kell megismernünk; s ha a titkolódzó politikus lelkét regényeiből vonjuk el átlátszó alommá, — ez nem veszit az által sem hitelességéből, sem értékéből. Jókai regényeiben és szomorujátékaiban s szellemének és működésének alapföltételeit épp u£y megtaláljuk mint politikai cselekedeteiben. S megértjük mért van Jókaiban néhány elvonás is, mit politikusnál nem keresünk, nem bánunk — azért, mert ezek a költőnél dizetes tulajdonok. Jókai a compositió egységét és kerekdedgét nem emeli oly magas érvényre, mint ■rnény Zsigmond a „Férj és nő“ czimű renyhén, mely mű különben is unicumnak tekinthető a magyar irodalomban s oly kiváló értelemmel van átgondolva és az alapeszme oly mesterileg keresztülvive, hogy bátran állíthatjuk azt az angol minták mellé. De a compositió ilyetén egységének hiányát mily gazdagon kárpótolja Jókai, hogy többet ne említsünk az „Egy magyar nábob“ban a magyar élet közvetlen elevenségű festése, az eredeti alakoknak a megszólamlásig hű kidomborítása és mindenekfölött pedig az irály igéző bűbája s keletiesen kábító illata által! — Már, mi a magyaros, ősnövény, tőből metszett, zamatos irályt illeti, Jókai egyedül áll irodalmunkban. Túlzás nélkül mondható, hogy mint Vörösmarty, a magyar költői nyelvezetbe addig nem hallott zenzetességet öntött, s megalapitá a magyar epikai irályt, úgy Jókai a körmön fönt magyar prózának utánozhatlan mestere, teremtője. Nyelvének elragadó hatalma, s képzelődésének dús forrása, melyből egy varázsütésre, szapora elevenséggel s vakító ragyogással uj és ismeretlen világok bontakoznak ki, most csábos dallamossággal ömleng, morajlik, cseveg és harsog, majd magasra szökkenő sugarakká oszolva, szertecsillog a legsötétebb tájakon s aláperdülve, mint a hold aranyesője, megzománczozza, kiszínezi, átszellemiti a titkosan gonosz és lábatlanig fekete tárgyait is. Irályának sokatmondó szakgatottsága irtott drámaivá tömörül, de többnyire mégis epikai emelkedettségben gördül tova hatalmas folyó gyanánt. Egy csonka sor, egy szó néha többet mond nála, mint a középszerűség egy egész kötetben. Lángesze kifürkészi mindig azt, ami a legjellemzőbb, s eszmeinek oly megkapó kifejezést tud adni, hogy egy odavetett kép, egy kurta kitörés, lelkiállapotokat fest, helyzeteket világít, meg és jellem- és cselekvény, sőt az egész műnek erélyeit és belszerkezetét az olvasó lelkébe vési kiolthatlan vonásokkal. Szomorújátékai közül Manliust tartjuk legsikerültebbnek, de a többiek is önálló be Cűűek. Epikai irálya inkább regény- mint drámaírásra utalja, nem compositiójának hiányossága miatt, mint némelyek túlságos pedantériával állították. Irálya az oka, ha drámai hősei inkább csodálatot keltenek mint részvétet, s ezáltal igaz, hogy vét Aristoteles elmélete ellen, mely szerint a bámulat csak nyugpontot képezhet a tragoediában, s az is igaz, hogy drámai hőseiben nemcsak az ágába (mi majdnem „hibát“ jelent) nem található, hanem például Zrínyiben (Szigetvári vértanuk) és Dózsa Györgyben még a hiba is erénynyé válik; no de Aristoteles föltevése nem szentírás, és ha Jókai tragoediái másképen megfelelnek a szép fogalmának, azaz a közönség jó izlésének, önálló becsüket nem lehet elvitatni. Jókai túlnyomólag epikai iránya nem engedi meg, hogy politikai értekezéseiben, hírlapi vezérczikkeiben meglegyen az a szigorú világosság, élesen körvonalazott definitió, s öszszevágó logikai egység, melyet ilyen dolgozatoknál megszoktunk. Már politikai beszédeiben, hol a politikai elmélkedések víz-szin-fátyolát pompás virágokkal törheti át, stylje nemcsak a kifejezés erejében és közvetlenségében nyer, hanem elragadó, sőt gyújtó, melegségig fokozódik, — ami természetes, miután a szónoki beszéd, öszszekötő híd a költészet és a valóság, a költői és a prózai styl között. A régi szónokok ereje a mesteri alkotásban állott, a mai szónokoké a mély meggyőződésben gyökerezik. A meggyőződés az a rendkívüli erő, mely Jókai regényeiben és tragoediáiban is nyilvánul, s mely őt a politikai pályára terelte, hogy ott is érvényt szerezzen magának. — Ez ad irányt politikai szerepének, ez sugárzik ki műveinek minden sorából és beszédeinek minden szavából. Jókait bizonyára sem baráti összeköttetés, sem politikai számítás, hanem lelkének majdúr, nem ösztönszerű sugallata Űzte ellenállhatatlanul a baloldal zárt soraiba, s vele született mérséklete unszolható, hogy a balnak a czentrum felé gravitáló padjain foglaljon helyet. Jókai humora, meggyőződésünk szerint, ma páratlan egész Európában, s ha humorának angol, franczia, vagy akár csak német nyelven adott volna kifejezést, ma európai hirű humorista volna és Jean Paul, Thakerey és Boileau mellett foglalná el helyét. 1848—49-ik tevékenysége inkább csak politikai szárnypróbálgatásnak nevezhető, s azon körülmény, mely őt már akkor előtérbe állította, nem saját egyéniségében, hanem is sokkal mélyebben, a mozgalom általános okaiban leli magyarázatát. Jókai megáldva minden tehetséggel, sokoldalú készültséggel lépett 1865-ben ismét a politikai arzenálra. De azóta Ghyczyvel, Tiszával együtt akkora haladást ten, hogy ma a baloldal tekintélyének egyik főtényezője, s még azok is, kik 1861-ben kicsinyítő mosolylyal néztek politikai miveleteire, ma már tisztelettel és elismeréssel nyilatkoznak felőle. Midőn szónokol, szép magas alakja nyugodt méltósággal s mégis szerényen válik ki a követek közül; nagy, sima homloka most komolyan borong, majd derülten ragyog, szelíd szemei egész lényének alapjóságát sugározzák a hallgatóságra. Politikai meggyőződésének nyílt és vonzó kifejezést bír adni; új eszmékben, meglepő fordulatokban s politikai leleményességben gazdag beszédét kifogástalan szabatossággal adja elő. Hangja rokonszenvesen csengő, bár kissészokatlanul lágy. Beszédei mindig nagy hatás s nem ritkán a hallgatóság valódi lelkesedése kiséri. Soha sem sért, még akkor sem, ha igazat mond, s pedig mindig igazat mond, még akkor is, ha tréfálkozik. Statisztikai ismereteit elmés ötletekkel fűszerezi s az osztrák garázdálkodásnak találó képét festvén, sötét háttér gyanánt mindig különös gonddal alkalmazza hazája szomorú helyzetét, mely amabból eredt. Ember- és szabadságszeretete e telivéri demokratát oly türelmessé teszi a nemzetiségek és vallásfelekezetek iránt, hogy majdnem közönyös kozmopolitának tarthatnék, ha nem látnák miveltségének csöndes tengere alatt magyarságának örök tüzü vulkánait lüktetni. Nemzetgazdasági reflexiói mélyen behatók, s nagy igazságokat rejtenek. Anglia példájából becses következtetéseket lehet vonni, s a párhuzam London és Pest között igen tanulságos. Mert Londonban minden szeg Anglia nagyságáról beszél. Ha az időt a tárgyak és politikai intézkedések tartóssága szerint osztanék fel és viszonyítanék a különböző országok életerejével, azt kellene mondanunk, hogy Londonban az ember egy nap alatt például tíz osztrák esztendőt él. A természet rendelte, hogy itt nappal is éjszaka legyen s az angolok ezt úgy magyarázzák, hogy nappallá teszik az éjszakát. A félhomályos gőz, mely London utczáin lebeg, isteni eredetének fényes jeleit adja csodáiban. A küléletben az emberek árnyoldalaik mekkoraságával a nap hoszát méregetik, a beléletben a mivelődését. Angliában a társadalomnak nagyon csekély az árnyéka, mert ottan örökös dél van, mint a tropicus országokban szokott lenni, ellenben Ausztriában a társadalom árnyéka kétszerte hosszabb a társadalomnál, jele, hogy itt még mindig reggel van. Börne mondja valahol, hogy „a hajnal a nap tavasza“, ez igaz is, de nekünk nyárra és őszre van szükségünk, mert éhesek és rongyosak vagyunk, s virággal már ma csak a rovarok táplálkoznak s a mesebeli tündérek ruházkodnak KOLOZSVÁR Január 5. o .