Kolozsvár, 1894. január-június (8. évfolyam, 2-148. szám)

1894-01-05 / 4. szám

A miniszterek a párttagokkal egyenkint w kezet fogva és beszélgetve, egy ideig együtt nárokból és más szakférfiakból álló törvényeit)- I ben felmerült pénzügyi nehézségek tSJ ?£& szervezését hozza javaslatba, az eddig élvezett hitelt megszorította «tAiMa a o»» 1» • « • ^ • -a - * Közepette­­ a Azáltal­a nosszas, vánnyi*­­ 1­1 BreuveaAA Kolozsvár, 1894. Jókai erdélyi tárgyú művei. Senki, prózairó, a magyar irodalomban nem tudta olyan szépen leírni mint Jókai Er­dély bérezés vidékeit és olyan ragyogó fantá­ziával beleszőni Erdély históriáját, ezt a szép, de helyenként komor anyagot elbeszélésekbe, regényekbe. Különös előszeretettel foglalkozott Jókai, már irodalmi pályájának kezdetén Erdélylyel. Az ő költői képzelete sok-sok anyagra talált Erdélyben. Nemcsak a sziklákat, barlangokat, rohanó patakokat a „gredina drakului“-kat (ördögkert­je) vette mintául és használta staffagenak, ha­nem az erdélyi embert is, így például a székelyt a maga nyugodt humorával, becsüle­tességével és agyafúrtságával olyan jóízűen, olyan természetesen írja le a magyar regény­írás e nagy mestere, hogy a­z ember szinte ott látja maga előtt elevenen, a góbét. Ép igy is­innen a szászt, az oláhot. Az első nagyobb műve Jókainak, mely­ben Erdélylyel foglalkozott s melyben erdélyi históriai tárgyat dolgozott fel, egészen roman­tikus, sőt kissé fantasztikus színezéssel, „Er­dély aranykora“. Ez a regénye 1852-ben­­ jelent meg és épen Kolozsvár környékén ját­szik cselekménye. Jókai regényeinek tárgyát ismertetni a mi olvasóközönségünkkel fölösle­gesnek tartjuk, azért ebben az átnézetben csak annyit juttatunk olvasóink eszébe, hogy ez a regény v­áratlanul ragyogó kiírását adja Gyalu környékének is, midőn hősét, Bánffy Dénest a gyalui havasok között szerepelteteti. E regény­ben van az „ördög kertjének” híres leírása. Két év múlva, 1854-ben már két egész kötetre terjedő novella gyűjteménye jelent meg A Jókainak, „Erdélyi képek“ cz. alatt. Egyik és érdekesebb a másiknál. E novella ^i^Ale'ny első kötetében kezd a székelyekkel, a székely típussal, ennek humoros oldalaival, de bámulatra keltő szívósságával, hősiességével és okosságával részletesebben foglalkozni a mester. „A háromszéki leányok“ az a becses novella, melyben ugyszólva először dolgozott föl teljesen székely tárgyat, Szigligeti tudvale­vőleg népszínműnek földolgozta ezt az elbe­szélést. Ez időtájban számos erdélyi tárgyú no­­tellája jelent meg Jókainak. Egyik legismert Bárdy család a megrázó történet, a magyar szabadságharcz egyik véres, szomorú epizódjának mesteri tollal történt leírása. E novellában, melynek alapja históriai valóság, Jókai a legutolsó adatig hűségesen beszélte el, azt a gyászos, rémes emléket, elbeszélésének ege és keresetlensége még jobban dom­borította ki a múltak ködéből ezt a sötét da­rabot. 1860-ban jelent meg Jókainak egy er­délyi tárgyú regénye, mely nagy port vert föl, sok mende-mondára adott okot s mely miatt­­ maga Jókai is kénytelen volt nyilatkozni.­­ A „S­z­e­gé­n­y gaz­dago­k“-r­ó­l van szó. E regényben, mely a festői szépségekben gaz­dag Hunyad megyében játszik, egy haramia fő­nök szerepel, a Fatia n­e­gr­a“. Ezt az ala­kot összeköttetésbe hozták egy előkelő főur ne­vével, az a köztudat terjedt el, hogy az a főur lett volna ifjabb éveiben a „Fatia negra“ Jókai maga nyilatkozott , kijelentette, ahogy alkal­mat kaphatott reá, hogy ez az alak az ő fan­táziájának szülötte. Jó darabig-ideig csupán egyes elbeszélé­seiben fordult a mester ezután Erdély felé. De aztán egymásután két kis regényben „A D­a­­mokosok“ és „Bálványosvár“ czí­­műekben a székelyföldről írt, a maga varázs­­ecsetével festvén örökké szép képeket a szé­kelyföldről s legkivált Háromszékről. Itt említ­jük föl azt a hires regéjét, mely a Szent Anna tavánál játszik s melyben e tóról van olyan leírás, a mely maga is elég volt arra, hogy híressé tegye ezt a szép tengerszemet. Egyik hallétnek, melyet pár évvel ezelőtt ad­tak az operában s melyet korán elhunyt Szaba­dos zeneszerző irt, ez a rege szolgált tár­gyául. Mielőtt egyik leghíresebb s legszebb re­gényéről szólnánk, említsük meg, hogy „Dósa György“, színműve szintén erdélyi tárgyú. Jókai legkedveltebb erdélyi regénye: „Egy az Isten“. Ennek megírására lejött a mester ide közénk és beutazta ama vidékeket: Torda környékét és Toroczkó vidéket melyen e regény színterének nagy része foly. Soha a tordai hasadékot és Toroczkót olyan remekül, annyi színnel, olyan bájosan, helyenként olyan fölemelő, fenséges nyelvezet­tel le nem fogják írni mint az e regényben van. A toroczkaiak akkoriban küldöttség utján egy­ diszes bányász-tarisznyát küldtek Jókainak, hálájuk jeléül azért, hogy róluk olyan rokon­szenvesen, olyan melegen emlékezett meg e re­gényben. Akkor nem is sejtették, hogy ez a mű egykoron felépítője lesz Toroczkó egy részének, és gyámol a sok hajléktalannak. Történt ugyanis, hogy pár évvel e regény megjelenése után Toroczkó nagy része leégett. Épen e sorok írójának jutott az a szomorú kö­telesség, hogy a „Kolozsvár“ szerkesztőségének megbízásából ki utazott oda tudósítást írni. A szerkesztőség nagy része akkor Torocz­kót jóformán Jókai regényéből ismerte. Emlék­szem jól, hogy milyen páratlan részvétet ér­zet mindenki e helység iránt, mert mindenki­vel megszerettette Jókai Toroczkót. És azután, mikor a szerencsétlenség híre és részletei elterjedtek! Országszerte akkora érdeklődés, olyan részvét támadt, hogy, bár akkoriban volt N­a­g­y-K­á­r­o­l­y és még né­hány más város katasztrófája, az országos ada­kozás nem csak teljesen kárpótolta az összes leégetteket, hanem azonfelül maradt jelenté­keny összeg, melyből egy iskolát építettek. Kétségtelennek tartom és határozottan konstatálom, hogy ezt az eredményt, ezt a nagy adakozást a toroczkaiak egyenesen Jókai Mórnak köszönhetik, mert bizony az ő szív­hez szóló, elbájoló leírása hozta a közönség szívéhez oly közel Toroczkót. Legutolsó, erdélyi műve Jókainak Frá­ter György, melyben históriai érdekes rész­letekben gazdagon ír a régi Erdélyről. Íme, látható, hogy ha röviden és felüle­tesen nézzük át Jókai műveit, akkor is kitű­nik, hogy milyen szeretettel, van mi bérezés kis hazarészünk iránt a nagy mester. Legu­tóbb az erdélyi színészet százéves jubileu­mára írott ódája megkoronázza erdélyi tárgyú fényes műveit. GYALUI FARKAS.* Emlékeset Jókaira­­táa bizony nem krok bevezetést. Korom­hoz nem illik már az ömlengés; a közönség nem szereti már a dagályt, s Jókai sem szo­rult az én magasztalásomra. Kezdem tehát ott, hogy életemben, fájda­lom, csak háromszor, s akkor is rövid időre láttam Jókait. Mindannyiszor itt Kolozsvárit. Első ízben még a boldogemlékű Sámi László és Teleki Sándor vendége volt. Forró nyári délután érkezett meg, s „egész Kolozs­vár“ a vasútnál várta. Sámi fogadta egy szív­ből jövő, rövid beszéddel. Jókai oly hajadon fővel szállt ki a kocsiból, hogy Teleki azt hitte : fejet cseréltek. — Hogy megfiatalodtál! — mondá Sámi a fogadtatás után, hiányzó parókájára ezo­­rozva. — Süvegelem a napot ! világositá föl a melegtől izzadó költő.*­ Aztán bekísértük a „Nemzeti szállóba“, hol akkor is, mint rendesen, azokat a szobá­kat foglalta el, melyek belszén-utczára néz­tek. Talán azért keresztelte el Kolozsvár most ép ez utczát „Jókai-utczának.* Ott már anynyian várták, hogy a kíséretet is oda szá­mítva, szinte maga a vendég szorult ki. Teleki bemutatott. Kezének érintése szi­vembe rezgett, lágyan csengő öblös hangja telkembe szállt, szelíd tekintete átszellemitett. Másnap volt a Kolozsvárit emlékezetessé vált „Szalonna-reggeli“, melyben Jókain kívül e város írói és művészi crémeje vett részt, s melyhez magam literáltam a b. monostor-utczai Teleki-ház kamrájának és pinczéjének speczia­­litásait, ezek közt Kővár-vidék legöregebb szil­­váriumát és Krakó legtüzetesebb „czelnaiját.“ Mondanom se kell, hogy ez mind „vinkó“ volt ahoz a spiritushoz képet, melylyel az a hajadon fő a társaságot elmámoro­­sította.* Második emlékem szálai egy vacsorához vannak kötve: a Biasini-vacsorához. Akkor ad­ták színpadunkon először az „Arany embert“, s a premiere értékét emelte a szerző személyes megjelenése. Előadás után nagy vacsorát adott K. Biasini Domokos, a Jókai egyik legrégibb és legnagyobb tisztelője. Illustris társaság volt je­len, írói és művészi körünk legválogatottabb tagjából. Én igazi bohéme-módjára jutottam oda, a Szász Gerő szárnyai alatt, ki „saját szakállára“ (a mivel nem kevés van mondva) vezetett be a boldog kiváltságosok körébe. Is­mervén a házi­gazda szívességét, s tudván, hogy Jókai ott van, könnyű volt Katót tánczba vinni, mert mentem, mint a pille, melyet ösztöne is fényes láng felé ragad. Reám nézve pedig Jó­kai mindig ily fénysugár volt. Lucullus vendégségei bojtos étkezések le­hettek e vacsorához mérve, hol egyebeken kí­vül, különösen a szellemi menü olyan volt, hogy mi, a minorum gentium, csak a morzsái­val is sokáig gazdagok voltunk. Természetesen, sok szó folyt az előadás­ról. Jókai nagy elismeréssel nyilatkozott a sze­replőkről, különösen Tímár Mihályról (Kovács Gyula), de legkülönösebben a páratlan Noémiről (Gerő Lina.) Volt, a­ki e fölött évelődött is vele. — Hisszük bizony, hogy tetszett, mondá az illlető, de még jobban tetszett volna, ha elragadtatásában neked mondja, hogy : „te, te, te!“ — Meghiszem az különösen, ha az utol­só „te“ nekem szólott volna, felelte maliczio­­susan Jókai Tudvalevőleg ez utolsó „te“ után ugrik Noémi csókokkal Timár Mihály nyakába. . . Harmadik emlékem pedig egy ebéddel áll kapcsolatban. A hollós király születési emléktábláját lepleztük le, s az ünnepélyen Jókai személyesen szavalta el ez alkalomra írt gyönyörű költemé­nyét. Díszmagyar öltözetében, hazafias eszmé­vel,­­ mélabúsan dübörgő hangjával úgy állt ott az emelvényen, akár egy ős­regész, egy k­özépkori lantos, nagy idők szép emlékeivel lelkesítve és szórakoztatva hallgatóit. Még a jelenet színhelye, az ó­vár mohos épületei, szűk utczái, fejedelmeink emlékétől megszen­telt kövei és hozzájárultak, e benyomás föl­idézéséhez. Ha Munkácsy ekkor látja, bizonyá­ra még nagyobb inspiráczióval festi a kelvoná­­sait honfoglaló őseink közé... Az ünnepélyt követő banketten, a világi és egyházi hatóságok fejei, s a társadalom és szellem kiválóságai közvetlen környezetében megint ism­eretes szerénységébe burkolózott, a társalgás közben pazarul szórt szellemi szik­ráin kívül, csak abban az emlékezetes tósztban vétette észre Toszlénkarmait, melyben csillogó pohárral és csillogó szemekkel a vigadó kar­­zatán a szemenszedett hölgyközönségére mutatva bebizonyította, hogy nemcsak hajdan volt, ha­nem ma is „kincses Kolozsvár.“ Ez alkalmak valamelyikét használta föl arra, hogy az egyetemi könyv- és régiségtára­kat meglátogassa. A könyvek közt, egy egy unikum forgatása közben, nagy könyvészeti tá­jékozottságra valló nyilatkozatokat tett, s vé­gül megígérte a később elhalt boldogemlékű Szabó Károlynak, hogy valamely akkor terve­zett regényéhez adatokat gyűjtendő, nemsokára hoszabban búvárkodik a könyvtárban. Ez ígé­retét mi, kik akkori kíséretéből életben vagyunk, még mindig számon tartjuk, s annak beváltá­sát a legodaadóbb várakozással lessük. Az érem- és régiségtárban különösen a múltunkra vonatkozó tárgyak érdekelték. Lel­kes áhítattal merengett el nemzeti hőseink em­lékein. Lelkében bizonyosan oda képzelte mindenikhez a megfelelő legendát, dalt és regényt. Mert sok, sok megírni valója lehet még az olyan kifogyhatatlan embernek, mint Jókai. Nem is tartjuk befejezettnek azt a frigyet, mit Ő a múzsával ötven év előtt kötött. Tőle nem elég az aranylakodalom, elvárjuk gyémántlakodal­mát is. Neki ez is könnyű, mert­­hiszen már úgyis örökéletű. Jókai és a­­Magyar Polgár.“ A „Magyar Szalon“ legújabb füzetében, mely egészen Jókainak van szentelve, dr. Gop­­c­s­a László a következő érdekes visszaemléke­zést írja meg. Több évvel ezelőtt Jókai Kolozsvárra utazott. Már leutazásának híre is nagy érdeklő­dést keltett városszerte, de legnagyobb volt az öröm akkor, mikor a legnagyobb í­ó megérke­zett a városba, hol is rövid időzése alatt ál­landóan ünnepelték nagyszámú tisztelői. Az ünnepélyességek során élénken emlé­kezetembe vésődött többek között az a magyar szokás szerint szépen rendezett díszebéd, me­lyet az úgynevezett Redoutteban tartottak meg , melyre én is (nem annyira mint joghallgató, hanem inkább mint gyorsíró) meghívást kap­tam A­j­t­a­i K. Albert kolozsvári lapkiadó, ak­koriban a „Magyar Polgár“ szerkesztője révén, ki nagy súlyt helyezett arra, hogy a Jókai tisz­teletére kiadott „Magyar Polgár“ mentül ki­merítőbb tartalommal jelenjék meg. Ajtai, hogy ezen czélját elérhesse, általam legyorsiratta Jó­kainak minden szavát, melyet az indóháztól kezdve elutazásáig elmondott. És lestenografál­­tatta azon szavait is, melyeket a diszebéden mondott el. — Nekem öröm volt gyorsírni, mert Jókai épen gyorsírónak való szónoknak született. Még most is emlékszem szavaira. Az első toasztot úgy kezdte, hogy ha a kincses Kolozsvárból ki is mentek az anyagi kincsek, a szellemiek még bőven ott maradtak. A má­sodik és utolsó toasztot pedig a szép kolozs­vári hölgyek éltetésével végezte. Stenografálásom nemcsak jól sikerült, hanem leleményesen is, amennyiben a rögtön leirott felköszöntőket gyorsan a nyomdába vit­ték és ott kiszedték, hogy aztán a délutánon­ként megjelenő lapban közölhessék. Mire a kéziratom a nyomdába került, a lap már ké­szen volt, csupán az utolsó hasáb volt üres, hogy abba még a Jókairól szóló tudósítás foly­tatásakép az elhangzott két felköszöntőjét be­ékelni lehessen. Igen rövid idő alatt a beéke­­lés megtörtént s a lap ilykép oly hamar volt kész, hogy esti 5 órára (mikor még a diszebéd javában folyt) már több példányban volt szét­küldhető. Az első példány természetesen Jókai kezébe került, ki rendkívül elbámult ezen va­lóban amerikaiasnak tetsző gyorsaság felett. A leleményes szerkesztő a keltett öröm hatása alatt, munkámat honorálni akarván, én tiszte­­letdíjul csak azt kértem, hogy amenynyiben a kiváló iró netán érdeklődnék csekélységem iránt, legyen szives mutasson be neki. Ajtai még a diszebéden készséggel bemutatott s a nagy iró kézszoritással fejezte ki megelége­dését. A Petőfi-társaság egyik diszebédjén lát­tam utóljára Jókait. Én nem mertem megis­merni. Ő azonban emlékezett, hogy én voltam a kolozsvári gyorsírója. Nekem ez jól esett, mert meggyőződtem arról, hogy a legnagyobb író nemcsak arra tud viszszagondolni, a­mi nem történt meg, hanem arra is, a­mi meg­történt. több emberekkel való bánásmódja oly melegen ud­varias, behizelgőleg őszinte, humorosan igazsá­gos, előzékeny és nyájas, hogy mint e szelíd lombok közül, bár önérzetének fönségesen dél- r­ézeg sudarát igen is láttam kimagaslani; de annak tetején nem a dicsvágy merész sasa nézett gyémánt hideg szemmel az elérhetlen napba, sem az önhittség lusta jellege nem bo­rongott sötét hallgatással, hanem a költészet fülmiséje csattogott édesen­ ismerős s mégis fokszép dalokat, s a képzelődés színes pil­langói repkedtek föl-alá, gyönyörködtetve a szemet, s a humor mézhozó, fullánktalan mé­­hei zsongtak szanaszerte, elbájolva a lelket, lerázván könynyű szárnyaikról a szellem virá­gaiból odatapadt illatos ragyogó himport. Bajos dolog valamely politikus jellemét festeni akarni, s szépirodalmi műveiről, ha vannak olyanok, merőben hallgatni. Nem is látom át, hogy ép ellenkezőleg, a politikus jellemét, ki már állásánál fogva is hallgatagabb más halandónál, mert ne illustrál­­hatnak szépirodalmi tevékenysége által. Hi­­en a politika és a költészet nem különböző­­szellemi források, sőt inkább a tudomány és a költészet valamenynyi csermelyének és folya­mának csak egy forrása van: a lélek. Ha te­hát valakinek jellemét akarjuk megvilágítani, lelkét kell megismernünk; s ha a titkolódzó politikus lelkét regényeiből vonjuk el átlátszó alommá, — ez nem veszit az által sem hi­telességéből, sem értékéből. Jókai regényeiben és szomorujátékaiban s szellemének és működésének alapföltételeit ép­p u£y megtaláljuk mint politikai cselekedeteiben. S megértjük mért van Jókaiban néhány elv­­­onás is, mit politikusnál nem keresünk, nem b­ánunk — azért, mert ezek a költőnél di­­zetes tulajdonok. Jókai a compositió egységét és kerekded­­gét nem emeli oly magas érvényre, mint ■rnény Zsigmond a „Férj és nő“ czimű­ re­nyhén, mely mű különben is unicumnak te­kinthető a magyar irodalomban s oly kiváló értelemmel van átgondolva és az alapeszme oly mesterileg keresztülvive, hogy bátran állíthat­juk azt az angol minták mellé. De a compositió ilyetén egységének hiá­nyát mily gazdagon kárpótolja Jókai, hogy többet ne említsünk az „Egy magyar nábob“­­ban a magyar élet közvetlen elevenségű fes­­t­ése, az eredeti alakoknak a megszólamlásig hű kidomborítása és min­denekfölött pedig az irály igéző bűbája s keletiesen kábító illata által! — Már, mi a magyaros, ősnövény, tő­ből metszett, zamatos irályt illeti, Jókai egye­dül áll irodalmunkban. Túlzás nélkül mond­ható, hogy mint Vörösmarty, a magyar költői nyelvezetbe addig nem hallott zenzetességet öntött, s megalapitá a magyar epikai irályt, úgy Jókai a körmön fönt magyar prózának utánozhatlan mestere, teremtője. Nyelvének el­ragadó hatalma, s képzelődésének dús forrása, melyből egy varázsütésre, szapora elevenséggel s vakító ragyogással uj és ismeretlen világok bontakoznak ki, most csábos dallamossággal ömleng, morajlik, cseveg és harsog, majd magasra szökkenő sugarakká oszolva, szerte­­­­csillog a legsötétebb tájakon s aláperdülve, mint a hold aranyesője, megzománczozza, ki­színezi, átszellemiti a titkosan­ gonosz és láb­­­atlanig fekete tárgyait is. Irályának sokatmondó szakgatottsága irt­ott drámaivá tömörül, de többnyire mégis epi­kai emelkedettségben gördül tova hatalmas folyó gyanánt. Egy csonka sor, egy szó néha többet mond nála, mint a középszerűség egy egész kötetben. Lángesze kifürkészi mindig azt, a­mi a legjellemzőbb, s eszmeinek oly meg­kapó kifejezést tud adni, hogy egy odavetett kép, egy kurta kitörés, lelkiállapotokat fest, helyzeteket világít, meg és jellem- és cselek­­vény, sőt az egész műnek erélyeit és belszer­­kezetét az olvasó lelkébe vési kiolthatlan vo­násokkal. Szomorújátékai közül Manliust tartjuk legsikerültebbnek, de a többiek is önálló be­ Cűűek. Epikai irálya inkább regény- mint drá­­maírásra utalja, nem compositiójának hiányos­sága miatt, mint némelyek túlságos pedanté­riával állították. Irálya az oka, ha drámai hő­sei inkább csodálatot keltenek mint részvétet, s ezáltal igaz, hogy vét Aristoteles elmélete ellen, mely szerint a bámulat csak nyugpontot képezhet a tragoediában, s az is igaz, hogy drámai hőseiben nemcsak az ágáb­a (mi majd­nem „hibát“ jelent) nem található, hanem például Zrínyiben (Szigetvári vértanuk) és Dózsa Györgyben még a hiba is erénynyé válik; no de Aristoteles föltevése nem szentírás, é­s ha Jókai tragoediái másképen megfelelnek a szép fogalmának, azaz a közönség jó­ izlésének, ön­álló becsüket nem lehet elvitatni. Jókai túlnyomólag epikai iránya nem en­gedi meg, hogy politikai értekezéseiben, hír­lapi vezérczikkeiben meg­legyen az a szigorú világosság, élesen körvonalazott definitió, s ösz­­szevágó logikai egység, melyet ilyen dolgoza­toknál megszoktunk. Már politikai beszédeiben, hol a politikai el­mélkedések víz-szin-fátyolát pompás virágok­kal törheti át, stylje nemcsak a kifejezés ere­jében és közvetlenségében nyer, hanem elra­gadó, sőt gyújtó, melegségig fokozódik, — a­mi természetes, miután a szónoki beszéd, ösz­­szekötő híd a költészet és a valóság, a költői és a prózai styl között. A régi szónokok ereje a mesteri alkotás­ban állott, a mai szónokoké a mély meggyőző­désben gyökerezik. A meggyőződés az a rendkívüli erő, mely Jókai regényeiben és tragoediáiban is nyilvá­nul, s mely őt a politikai pályára terelte, hogy ott is érvényt szerezzen magának. — Ez ad irányt politikai szerepének, ez sugárzik ki mű­veinek minden sorából és beszédeinek minden szavából. Jókait bizonyára sem baráti összeköttetés, sem politikai számítás, hanem lelkének majd­úr, nem ösztönszerű sugallata Űzte ellenállhatatla­nul a baloldal zárt soraiba, s vele született mérséklete unszolható, hogy a balnak a czen­­trum felé gravitáló padjain foglaljon helyet. Jókai humora, meggyőződésünk szerint, ma páratlan egész Európában, s ha humorá­nak angol, franczia, vagy akár csak német n­yel­ven adott volna kifejezést, ma európai hirű hu­morista volna és Jean Paul, Thakerey és Boi­­leau mellett foglalná el helyét. 1848—49-ik tevékenysége inkább csak politikai szárnypróbálgatásnak nevezhető, s azon körülmény, mely őt már akkor előtérbe állí­totta, nem saját egyéniségében, hanem is sokkal mélyebben, a mozgalom általános okaiban leli magyarázatát. Jókai megáldva minden tehetséggel, sok­oldalú készültséggel lépett 1865-ben ismét a politikai arzenálra. De azóta Ghyczyvel, Tiszá­val együtt akkora haladást ten, hogy ma a ba­loldal tekintélyének egyik főtényezője, s még azok is, kik 1861-ben kicsinyítő mosolylyal néztek politikai miveleteire, ma már tisztelet­tel és elismeréssel nyilatkoznak felőle. Midőn szónokol, szép magas alakja nyu­godt méltósággal s mégis szerényen válik ki a követek közül; nagy, sima homloka most ko­molyan borong, majd derülten ragyog, szelíd szemei egész lényének alapjóságát sugározzák a hallgatóságra. Politikai meggyőződésének nyílt és vonzó kifejezést bír adni; új eszmék­ben, meglepő fordulatokban s politikai lelemé­nyességben gazdag beszédét kifogástalan sza­batossággal adja elő. Hangja rokonszenvesen csengő, bár kissé­­szokatlanul lágy. Beszédei mindig nagy hatás s nem ritkán a hallgatóság valódi lelkesedése kiséri. Soha sem sért, még akkor sem, ha iga­zat mond, s pedig mindig igazat mond, még ak­kor is, ha tréfálkozik. Statisztikai ismereteit elmés ötletekkel fűszerezi s az osztrák garázdálkodásnak találó képét festvén, sötét háttér gyanánt mindig kü­lönös gonddal alkalmazza hazája szomorú hely­zetét, mely amabból eredt. Ember- és szabadságszeretete e telivér­­i demokratát oly türelmessé teszi a nemzetisé­gek és vallásfelekezetek iránt, hogy majdnem­­ közönyös kozmopolitának tarthatnék, ha nem­­ látnák miveltségének csöndes tengere alatt ma­­­­gyarságának örök tüzü vulkánait lüktetni. Nemzetgazdasági reflexiói mélyen beha­tók, s nagy igazságokat rejtenek. Anglia példá­jából becses következtetéseket lehet vonni, s a párhuzam London és Pest között igen tanul­ságos. Mert Londonban minden szeg Anglia nagyságáról beszél. Ha az időt a tárgyak és politikai intézkedések tartóssága szerint oszta­nék fel és viszonyítanék a különböző országok életerejével, azt kellene mondanunk, hogy Lon­donban az ember egy nap alatt például tíz osztrák esztendőt él. A természet rendelte, hogy itt nappal is éjszaka legyen s az angolok ezt úgy magyarázzák, hogy nappallá teszik az éj­szakát. A félhomályos gőz, mely London ut­­czáin lebeg, isteni eredetének fényes jeleit adja csodáiban. A küléletben az emberek árnyoldalaik mekkoraságával a nap hoszát méregetik, a bel­­életben a mivelődését. Angliában a társadalom­nak nagyon csekély az árnyéka, mert ottan örökös dél van, mint a tropicus országokban szokott lenni, ellenben Ausztriában a társadal­­­om árnyéka kétszerte hosszabb a társadalom­nál, jele, hogy itt még mindig reggel van. Börne mondja valahol, hogy „a hajnal a nap tavasza“, ez igaz is, de nekünk nyárra és őszre van szükségünk, mert éhesek és rongyosak vagyunk, s virággal már ma csak a rovarok táplálkoznak s a mesebeli tündérek ruház­­kodnak KOLOZSVÁR Január 5. o .

Next