Kolozsvár, 1896. január-június (10. évfolyam, 1-146. szám)
1896-02-14 / 37. szám
X-ik évfolyam. 1896. Szerkesztő-iroda: BELKÖZÉP UTCZA 4 SZÁMlap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza Megjelenik a lap minden nap, az inep- és vasárnapok kivételével. Névtelenül beküldött közlemények tekintetbe nem vétetnek. 37 szánt. Kolozsvár, péntek február 14. Kiadóhivatal: BELKÖZÉP UTCZA 4. SZÁM ' I ihii UHEHnHOMHOBIOMHI ELŐFIZETÉSI DIJAK : Egész évre ........................ Félévre ...... Negyed évre Egy hóra ........................ 16 frt. 8 frt. * frt. 1 frt. 50 kr. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK Egy □ cm tér ára 4 kr. — Gyárosok kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttér sora 20 kr. A holt kéz, a mely fenyeget. Kolozsvár, febr 14. (szk.)A Pesti Napló keddi számában élénken apostrofálja a királyi kúria plenáris határozatát, a mely kimondotta, hogy a holt kézről szóló régi törvénye* * . Magyarországon hatályban levőknek nem tekinthetők. S midőn e határozatot tévesnek jelzi s az ország érdekében károsnak, hogy a birtokok megkötöttsége előmozdittassék és a jezsuita örökség hajhászásoknak ismét itt egyengettessék, felszólítja a királyi kúriát, hogy tegye a határozatát újabb megfontolás tárgyává s mondja ki, hogy a holt kézről szóló régi törvények érvényben vannak és alkalmazandók. A Pesti Naplónak idézett czikke tanúságot tesz ugyan arról, hogy annak írója a nemzetgazdaság általános tanaival ismerős s hogy magasabb szocziális szempontokból tud gondolkozni, de arról is tanúságot tesz, hogy Magyarország sok százados gyakorlatát e kérdést, illetőleg teljességgel nem ismeri s hogy az államot fentartó és oltalmazó nemzeti szempontok helye igenis az internationális szoczialistikus szempontoknak uralma alá engedte fejét. Mindenekelőtt meg kell jegyeznünk azt, hogy a holt kéz kérdése nem speciálisan a római katholikus egyházat illeti, hanem közös ez egyáltalán minden törvényesen elismert vallásfelekezet vagyonára nézve Sőt aki a magyar egyházi vágyó- nők szerzését ismeri, tudja jól, hogy a mohácsi veszedelem óta a katholikus egyház inkább csak vesztett, mintsem nyert vagyont s azóta a holt kéz természetű vagyonszerzés sokkal nagyobb százalékban fordult elő a protestánsoknál, mint a katholikusoknál. S mivel úgy a Királyhágón túli, mint inneni nagy jezsuita vagyon és a magyar Pálosok vagyona épen nem személyes papi, hanem kulturális czélokra fordíttatnak és egyáltalán a mohácsi veszedelem óta szerzett holt kézbeli vagyon felekezeti különbség nélkül a legnagyobb részben ily kulturális alapítások czéljait szolgálja, mint például a Pázmány féle egyetem alapítása, a kolozsvári Báthory féle egyetem alapítása, a Nagyenyedi Bethlen főiskola, a debreczeni főiskola s a többi jól dotált protestáns iskola, az erdélyi romai kath. alapok, a nagy gör. kath., gör keleti és szerb alapok, — egész határozottsággal mondhatjuk azt, hogy az újabb holt kéz szerzemények egészen más természetűek, mint a XI—XV évszázbeliek; mert a legtávolabbról sem azt a czélt szolgálják, hogy a papi javakat az ország rovására aránytalanul szaporítsák. És mivel csakugyan ilyen természetű volt a holt kézbeli vagyonszerzés a mohácsi vész óta, teljesen rationabilis és logikus volt eleinknek az álláspontja, akik e vagyonszerzésre az Ulászló féle törvényeket nem alkalmazták s az ilyen vagyonszerzés elé akadályokat nem gördítettek. Magyarországon nincsen is higgadtan és józanul gondolkodó ember, a ki a holt kéztől ebből a szempontból, hogy tudniillik az örökség hajhászás újból fog kezdődni s a papi vagyon aránytalanul elszaporodik, tartana. Hisz az a jelenség, hogy a felekezetek egymásután rászorulnak és kérik az állami segélyt, épen nem bizonyít azok túlvagyonosodása mellett A kongrua-rendezés, a nagyobb javadalmak önkéntes megadóztatása pedig azt bizonyítja, hogy az egyházban is uralkodóvá vált bizonyos szocziális felfogás, a mely vétót mond a vagyon túlhalmozásának s a megélhetési minimumot mindenki számára követeli. Hagyjuk tehát már el a jezsuitáknak ízléstelen szidalmazását s főleg nyugaton elkövetett bűneikért ne szidalmazzuk az idevalókat, akik Magyarország közművelődésének oly igen nagy szolgálatot tettek. Azok a holt kézbeli javak, amelyek Magyarországon az utolsó 4 évszáz alatt szereztettek s amint kimutattuk, legnagyobb részben iskolák alapítására, ösztöndíj-állomások létesítésére és tápintézetekre, árva és szegényházakra, fordíthattak, a humanizmus és kultúra egyedüli melegágyai voltak s ezek nélkül bizony nem tudjuk, hogy Magyarország a bécsi udvar hosszas germanizáló törekvése mellett megmaradt volna e magyarnak mind e mai napig. És a királyi kúria nem tett egyebet, de nem is tehetett egyebet, minthogy a több száz éves gyakorlat alapján kimondotta és tanúsította, hogy a holt kézről szóló törvények Magyarországon érvényben állóknak nem tekinthetők. Mert hiszen ezt sem a Pesti Napló, sem bármely politikus nem fogja eldönteni, mivel ezt a tények, a százados gyakorlat már rég eldöntötték. S minden holt kézen levő birtok, a mely az Ulászló törvénye óta szereztetett, egy-egy bizonyíték a mellett az elv mellett, a melyet a királyi kúria kimondott. Hagyjunk békét egyházainknak s nézzünk inkább az után, hogy Magyarországon ne kerüljenek dobra a régi nemesi birtokok, hogy ne üljenek azokr a be, idegen, nyelvünket, szokásainkat nem ismerő, hagyományainkért, nemzeti dicsőségünkért nem lelkesülő pénzes zsákok, akik soha sem ismertek és soha sem is teljesítettek kötelességeket a haza iránt. Kiváló jó indulatunk zálogául a minden mennyei adományok előjeléül pedig elsősorban neked a a többieknek mind, akikről fönt szóltunk, a legszivesebben adjuk az apostoli áldást. Kelt Rómában, Szent Péternél, az 1896-ik év január 22-én, pápaságunk tizennyolczadik évében. Leo PP. XIII. „KOLOZSVÁR* TÁRCZÁJA. Mikor Irén haragszik. — Elbeszélés — Irta : Molnár Gyula Az utczán heves szél söpörte a havat. A járókelők sietve haladtak, meg-megcsusszanva a síkos járdán, a csípős hideg ellen azzal védekezvén, hogy nyakukat jó erősen behúzták prémes gallérjaikba. Egy-két szán csengő-bongó zaja verte fel az utcza csöndjét. Benn a szalonban ketten voltak. Szentpály Irén és Palugyay Endre, a fiatal szolgabiró. Irénke egyetlen leánya a gazdag Szentpály Gábor földbirtokosnak s igy nem lehet csodálkozni azon, ha kissé el van kényeztetve. Különben egyike azoknak a fiatal hölgyeknek, kikre azt szokták mondani : „jaj be csinos!“ Nevelését a Sacre-Coeurban tökéletesítette és vonzó, kellemes modoránál fogva egyike a város legfelkapottabb leányainak, kinek udvarolni szokásban van, de kinek kegyeit eddig még senki sem tudta megnyerni. Beszédes kék szemei vannak , csinos és gömbölyded piros arczából vakító fehérségű fogsorok kandikálnak elő, ha ajka mosolyra nyílik meg. Kitűnő tánczosnő hírében áll. Szebben senki sem tudja a valezert tánczolni nálánál. Bizony sokan epekednek a jó parthie után, akinek, mint mondják, hatvanezer forint készpénz hozománya lesz. Nem lehet tehát csodálkozni, ha többen versenyeznek a szép és gazdag leány kezének elnyeréséért. Irénke nem kaczér, de egy kis hiúság mégis van benne ami azonban csak előnyére válik Mikor udvarlói czélozgatni kezdtek előtte a férjhezmenetelről, Irénke így szólt: — Bizonyos, hogy vén leány nem akarok maradni , de még rá érek várakozni . . . A férfiakat előbb ki kell ismernem, mert valahányat ismertem és ismerek, az mind képmutató és csalfa . . . — Szép kritika ez Irén nagysád rólunk! felelte nevetve Schmidt Ottó mérnök, ki állítólag a szép leánynál kiszemelt vőlegényszámba ment. Ha ítéletével igy lesújtja a hódoló férfinemet, akkor mi lesz belőlünk? Ugyan mit kellene nagysád szerint tennie egy fiatal embernek, ha véletlenül kegyeit kellene keresnie ? ... — Semmi egyebet, de férfiúnak kellene lennie minden tekintetben, aki nőt magáért és nem a saját egyéni jóvoltáért fogja szeretni! ! Irénnek már két előkelő kérője volt, de mindkettőt kikosarazta, apja előtt eljárását azzal indokolván, hogy nem szereti egyiket, sem. Az öreg Szentpály pedig sokkal jobban szereti a leányát, semhogy valakihez hozzá erőltette volna. Ha a kérő az apát kereste fel, az vállat vonva, így utasította a fiatalembert: — Tudja, spektábilis, nekem ön ellen semmi kifogásom nincsen. De mindenesetre jó lesz, ha a leányomhoz fordul. Ha ő ki nem kosarazza, úgy éli áldásomat adom . . . És az öreg bodor füstöt eresztve a tajtékpipájából, az izgatott kérővel a házassági ügyet befejezettnek nyilvánította, s a politikáról kezdett beszélgetni. Elmúlt egypár esztendő anélkül, hogy a város egyik legszebb leánya férjhez ment volna, s Irén bizony már huszonharmadik évében járt és mig barátnői már mind férjhezmentek, ő konok makacssággal utasitgatta vissza kérőit. Az öreg Szentpály egyszer szóba hozta leánya előtt: — Édes leánykám, lásd, immár huszonhárom éves vagy, ideje lenne, ha valakit udvarlóid közül kiszemelnél és hozzá mennél feleségül. Öreg vagyok már és sohá nem élek ... Nagyon szeretnélek boldognak látni! Irén szemei könyekkel teltek meg. — Hát már meguntál és nem akarsz magad mellett tartani ? Atyus! hát igazán nem szeretsz már, hogy ilyenekkel állsz elő ! . . . Az öreg Szentpály sarokba volt szorítva. Megölelte és megcsókolta leányát, aztán nyájasan felelte: — Dehogy ! Ugyan hogy gondolhatod azt? ... No ne sírj, többé nem feszegetem ezt a thémát.. . Olyan szép odakünn az idő, menjünk kocsikázni. Akarod ? * Irén nem volt többé az a víg leány, minőnek ismerték. Valami különös átalakuláson ment keresztül. A szellemes és csaknem bohókás leányka nagyon megkomolyodott. Okát pedig maga sem ismerte, csak sejtette. És ennek története volt. Alig fél év előtt jelent meg a városban Palugyay Endre, az újonnan áthelyezett szolgabiró. Csinos, szőke fiatal ember, hatalmas bajuszszal, mely arczának impozáns jelleget kölcsönzött. Megjelenésében van valami férfias, határozott, ami lebilincselte azt, akivel beszélt. Alighogy a városban megtelepedett és látogatásait megkezdte, az előkelő társaság, ahol megfordult, nagyon megszerette. A leányos mamák igen szívesen látták a kedves fiatal embert, ki e jelzőnek minden tekintetben megfelelt.Meglátogatott mindenkit, csak épen Szent, pályákat hagyta ki. Miért? ... Azt nem tudni. És amint az a körülmény feltűnt sokaknak, úgy Irén is tudomást vett róla. A dolog nagyon boszantotta. Talán kévéséig gondolá magában, de ezt a nevetséges gondolat, legott elűzte magától. Valami kifogása van ellenem, hogy így megsért bennünket ? — Volt nálatok az új szolgabiró, Irén ? — kérdik a barátnői. És Irénnek mindanyiszor ezt a monoton, egyhangú szót kell ismételnie : Nem. Boszankodott, főleg, mikor a dicséretek egész lavináját zúdították a fejére. Milyen csinos! Milyen fess! Milyen kedves! Minő udvarias! Ah minő szellem! Vége — hossza nem volt a beszédnek. Irén maga sem tudta miért, de gyűlölni kezdte a férfit, akit nem is ismert, jóformán csak egyszer látott. Akkor is az ablakon keresztül, amint fogatán házuk előtt elrobogott. Szerette volna megölni azt az embert, aki őt és házukat oly nagyon megértette azáltal, hogy elmulasztotta látogatást tenni. Majd nevetségesnek tűnt fel előtte az egész. Istenem! hiszen az a fiatal ember szabadon választhatja meg magának a házakat,,ahová járni akar ! . . . Apja előtt is szóba hozta a dolgot, de bizony az öreg Szentpály nem tulajdonított ennek semmi nagyobb jelentőséget. Sőt, mi több, ő is bizonyos magasztalással beszélt a szolgabíróról, kit a városi kaszinóból már jól ismert. — Kellemes és igen derék embernek látszik! mondta az apja. Egyszer meghívom, hogy látogasson meg ! . . . Még csak az kellene ! Irén elpirult haragjában szeretett volna sírni, de nem tudott. Torkát mintha összeszorította volna valami . Azt csak nem teszed, atyás viszonzá erőltetve. Én nem akarok vele megismerkedni. Az öreg Szentpály ennek sem tulajdonított jelentőséget. Megszokta már leánya különcségeit. Irén egy párszor az utczán is összetalálkozott az új főszolgabíróval, amint apjával rendes esti sétájára ment. A fiatalember udvariasan köszöntötte apját és merően nézett Irénre, amikor mellette elhaladt. Irén érezte, mint tolál arczába a vér és lélekzete csaknem elállt. Oh I minő nagy kedve lett volna ebben a pillanatban ahhoz, hogy arczul üsse a szemtelent. Hogy csinos férfiú, azt nem tagadhatta. Volt arczában valami megnyerő vonás, ami az első pillantásra feltűnt Irénnek. A tornászok bálján találkoztak legelőször. Irén remek rózsaszín toalletjében oly jól nézett ki, hogy szebb volt, mint valaha. Rendes udvarlói méhek gyanánt zsongták körül. De mit törődött ezzel Irén ? . . . Homályos előérzet kellemes gondolatokat ébresztett fel szivében. Kissé szórakozott volt és hanyagul társalgott az udvarlóival, kik nem késtek megjegyezni, hogy Irén nagymám ma rosz latinéban van. Irén elszédült a valezerben. Megköszönte tánczosának a tourt és leült nagynénje mellé, hogy kissé kipihenje magát. Tekintete szórakozottan tévedt a tánczolókon végig. Észrevette egyik pillanatban, hogy a főszolgabíró a terem egyik sarkából hosszabb időn át szemléli. Siltásuk találkozott és Irén abban a perezben gőgösen fordította el a fejét. A vér az arczába szökött, kissé zavarba jött és hogy zavarát palástolja, dr. Hilmer ügyvéddel tánczolni ment. Irén az első négyest Lánczos Gyula földbirtokossal tánczot. Mikor hű lovagjától, ki keze után csengett, megkérdezte, hogy ki lesz a vis á-vis-tök, az ifjú annyit felelt: — Ugyebár kiváncsi rá ? . . . Még, mint tudom, nem ismerni . . . Egy jó tánczos és még kellemesebb férfiú . . . Mikor faggatni kezdte, a fiatal ember nevetve válaszolt: A pápa Schlauch bíboroshoz. Schlauch Lőrincz nagyváradi püspök is üdvözölte XIII. Leó pápát az újév alkalmából. Üdvözletére most kapta meg a pápa sajátkezű válaszát, amely így hangzik : Szeretett Fiunknak, Schlauch Lőrincznek, a római Szentegyház áldozár-bíbornokának, nagyváradi latin szertartásu püspöknek. Nagyvárad. Szeretet Fiunk, üdvöt és apostoli áldást. Neveledben ismét elénk tárult annak a kiváló kegyeletnek a nyilvánulása, amely téged ez apostoli szék iránt és irántunk eltölt. És ez annál kedvesebb volt, mert egyszersmind tudósít arról a nagyszerű emlékünnepről is, amelyet épen a folyó évben tart nemzetetek, mert egy ezredév múlt el azóta, hogy az ősök e földön hazát alapítottak. A magyarok, amint magad jól kifejtve mondod, nem is emlékezhetnek meg hazájuk bölcsőjéről, virágzásáról, dicsőségéről úgy, hogy egyszersmind méltó hálával ne gondoljanak az egyháznak és elődeinknek sok és nagy jótéteményeire. És a dolgok eme kapcsolatának természetes folyománya, hogy mi ehhez a ti örvendezéstekhez helyeslésünket és támogatásunkat már most szíves készséggel megadjuk Hiszen mondanunk sem kell, hogy mily buzgó gondossággal és szeretettel viseltetünk irántatok , ugyannyira, hogy bennünket a legnagyobb mértékben érdekel minden ami népeseknek, különösen vallási tekintetben, előmenetelére és dicsőségére szolgálhat. És hogy ezt jelentékenyen elő fogja mozdítani amaz esemény küszöbön álló megünneplése, bizton reméljük, főleg mert beigazoltan áll előttünk Magyarország püspökeinek úgy okossága, mint igyekezete. Szívből kérem egyszersmind, hogy az Isten bőségesen viszonozza a magad, káptalanod, egész papságod s hivő néped legjobb kivánatait. Neked különös hálánkat nyilvánítjuk azért hogy nekünk és a keleti egyház szükségeire kegyes bőkezűséggel segélyt nyújtottál. A majorsági zsellérbirtok Az 1848-iki törvények által megszüntetett úrbéri kapcsolatból s az ehhez hasonló jogállapotból eredő birtokviszonyoknak egy része máig sincs úgy szabályozva, hogy azokra nézve a fölmerülő kérdéseknek birtói után való megoldása biztos alapon s az ellentétes érdekek sérelme nélkül megtörténhetnék. Ide tartoznak az osztott tulajdon ama különleges esetei, melyeket azon majorsági birtokterületek tekintetében fönforgó jog- és birtokviszonyok tüntetnek föl, melyeket a volt földesúr egyeseknek vagy többeknek írásbeli vagy szóbeli egyezkedés útján évenkénti szolgálmányok mellet mivelés, beültetés, beépítés vagy másnemű haszonvétel véget engedett át. Az igazságügyminiszter szükségesnek találta a gondolkodást eme jogviszony törvényhozási rendezéséről s az ily ügyekkel foglalkozó bíróságok és az érdekelt szakkörök észrevételeinek figyelembevételével kidolgoztatta a majorsági zsellérbirtokról s hason természetű más birtokterületekről szóló törvényjavaslatot, amely még ez év folyamán az országgyűlés elé kerül. A magyarok ellen. — Újabb botrány Bécsben. — Réva, febr. 13. Piekert képviselő a tartománygyűlés mai ülésében referál Vergauinak a Magyarországgal kötött vám- és kereskedelmi szerződés felbontására vonatkozó indítványáról és azt indítványozza a bizottság nevében : hivassák fel a kormány, hogy 1. még az 1896. év folyamán lépjen a kormány tárgyalásokba a magyar kormánynyal a két állam eddigi viszonyából az osztrák állam félre nézve származott bajoknak különösen a fogyasztási adók, az őrlési kedvezmény és a vasúti tarifák dolgában felmerülteknek elhárítására, s a mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi hiteligények kielégítésére. Ha megfelelő egyesség létre nem jöhetne, a szövetség idejekorán felmondandó volna; 2. hasson oda, hogy a közös költségekhez való hozzájárulás quótája a két állam mai gazdasági viszonyainak megfelelő módon szabályoztassék. Az előadó újból hangsúlyozza az osztrák értékek megóvásának, valamint a felemelésnek szükségét. Fürnkranz azt kívánja, hogy a kvóta 50 és 50 százalékban állapíttassák meg. Jax kifejti, hogy Ausztriát a mostani kiegyezés súlyosan károsítja és Magyarország rabszolgájává teszi, mely illegális társ, akivel szakítani kell, ha Ausztria jogosult igényeit figyelembe nem veszi. Lueger szerint a legutóbbi magyarországi események bizonyítják azt a rendkívüli rothadást, mely Magyarországon elterjedt. Ez a zsidó uralom gyümölcse. Minden korrumpált... (Abensberg-Traun tartománygyűlési elnök félbeszakítja szónokát.) Szónok kifejezi részvétét Magyarország népei iránt, beleértve a magyarokat is, akiket egy zsidó tolvajbanda kizsákmányol. A magyarok arra használták fel az 1866. évet, hogy Ausztriát rabszolga helyzetbe szorítsák. Elvették Ausztriától még a nevét és a közös czimert is. A milleniumi szédelgést a zsidók gondolták ki és inscenáltak. Ezt itt nyugodtan eltűrik és elég gyávák hozzá, hogy eltűrjék. Abensberg-Traun tartománygyűlési elnök rendreutasítással fenyegeti szónokát. Viharos tetszés az antiszemiták padjain, mely megújul, midőn Lueger emelt hangon ismétli szavait. Piquet báró képviselő élénken tiltakozik. Az antiszemita képviselők mindenféle szavakat kiáltanak felé, viharosan tapsolnak Luegernek és lábaikkal dobognak. Lueger (folytatva): A császári színeket meggyalázzák és nem találkozik Magyarországon senki, aki a bűnösöket kinyomozza és megbünteti. Magyarországnak köszönhetjük pozíciónk elvesztését a Balkánon, a szentszékkel felmerült bonyodalmat és az osztrák ipar arczátlan elnyomását. A petróleum és az őrlési kérdésben Magyarország oly magatartást tanúsított, melyet egyszerűen csalásnak lehet nevezni. A magyarok szövetségesei a lengyelek, mert ezeknek nincs mit fizetniök. Lengyelek és magyarok felváltva vájkálnak a német Michl és cseh Venczel zsebében. Mi nagyon ostobák vagyunk. (Tetszés: Hauck: Nagyon gyengék vagyunk!) Legyen becsületes kiegyezés, akkor jól van. Ha nem, akkor legyen harcz. Az utóbbi esetben Magyarországnak meg kell fúlnia saját zsírjában. Nem Ausztria, hanem Magyarország van utalva a kiegyezésre. Ha arról van szó, hogy a svábtól pont vegyen el, akkor ért németül; ha neki kell fizetni, akkor azt mondja: „Nix bájcs!“ (Tetszés és derültség.) A javasolt határozat túl gyenge. Szónok azért élesebben szövegezett határozati javaslatot indítványoz, mely a szerződési intézkedéseknek Magyarország részéről való megtartására nézve biztosítékokat követel, a magyar kvótát felemeli és felhívja a reichsrathi képzelőket, hogy teljes határozottsággal védjék meg az osztrák érdeket. (Élénk tetszés az antiszemiták padjain.) Lustkandl hangsúlyozza a kiegyezés törvényét és az osztrák érdekek megóvásának fontosságát. Abban a véleményben: csak Magyarország van a kiegyezésre utalva, szónok nem osztozik. Tény ugyan, hogy Magyarország Ausztria nélkül nem állhatna fenn. Kossuth eszméi fontos magóriák. A magyar parlament sohasem támadta meg a közös hadsereget. Lueger beszéde folyamán, mikor az a magyarokat szidta, a karzatról odókiáltások hallatszottak, mire az elnök a karzat kiürítésével fenyegetőzött. Lueger védelmére kelt a karzat többi közönségének s azt mondta, hogy csak azt a két zsidó-magyart kell kidobni, aki közbeszólt.