Kolozsvár, 1896. január-június (10. évfolyam, 1-146. szám)

1896-02-14 / 37. szám

X-ik évfolyam. 1896. Szerkesztő-iroda: BELKÖZÉP UTCZA 4 SZÁM­­­lap szellemi részét illető minden közlemény ide intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza Megjelenik a lap minden nap, az i­n­­ep- és vasárnapok kivételével. Névtelenül beküldött közlemények te­kintetbe nem vétetnek. 37 szánt. Kolozsvár, péntek február 14. Kiadóhivatal: BELKÖZÉP UTCZA 4. SZÁM ' I ihii­ UHEHnHOMHOBIOMHI ELŐFIZETÉSI DIJAK : Egész évre ........................ Félévre ...... Negyed évre Egy hóra ........................ 16 frt. 8 frt. * frt. 1 frt. 50 kr. Egy szám ára 6 kr. HIRDETÉSI DIJAK Egy □ cm tér ára 4 kr. — Gyárosok kereskedők és iparosok árkedvezmény­ben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. Nyílttér sora 20 kr. A holt kéz, a mely fe­nyeget. Kolozsvár, febr 14. (szk.)A Pesti Napló keddi számában élénken apostrofálja a királyi kúria ple­náris határozatát, a mely kimondotta,­­ hogy a holt kézről szóló régi törvénye* * . Magyarországon hatályban levőknek nem tekinthetők. S midőn e határozatot té­vesnek jelzi s az ors­z­ág érdekében ká­rosnak, hogy a birtokok megkötöttsége előmozdittassék és a jezsuita örökség hajhászásoknak ismét itt egyengettessék, felszólítja a királyi kúriát, hogy tegye a határozatát újabb megfontolás tár­gyává s mondja ki, hogy a holt kézről szóló régi törvények érvényben vannak és alkalmazandók. A Pesti Naplónak idézett czikke ta­núságot tesz ugyan arról, hogy annak írója a nemzetgazdaság általános tanai­val ismerős s hogy magasabb szocziális szempontokból tud gondolkozni, de ar­ról is tanúságot tesz, hogy Magyarország sok százados gyakorlatát e kérdést, ille­tőleg teljességgel nem ismeri s hogy az államot fentartó és oltalmazó nemzeti szempontok helye­­ igen­is az inter­­nationális szoczialistikus szempontoknak uralma alá engedte fejét. Mindenek­előtt meg kell jegyeznünk azt, hogy a holt kéz kérdése nem spe­­c­iálisan a római katholikus egyházat illeti, hanem közös ez egyáltalán minden törvényesen elismert vallásfelekezet vagyo­nára nézve Sőt a­ki a magyar egyházi vágyó-­­ nők szerzését ismeri, tudja jól, hogy a mohácsi veszedelem óta a katholikus egyház inkább csak vesztett, mintsem nyert vagyont s azóta a holt kéz ter­mészetű vagyonszerzés sokkal nagyobb százalékban fordult elő a protestánsok­nál, mint a katholikusoknál. S mivel úgy a Királyhágón túli, mint inneni nagy jezsuita vagyon és a magyar Pálosok vagyona épen nem sze­mélyes papi, hanem kulturális czélokra fordíttatnak és egyáltalán a mohácsi veszedelem óta szerzett holt kézbeli va­gyon felekezeti különbség nélkül a leg­nagyobb részben ily kulturális alapítások czéljait szolgálja, mint például a Páz­mány féle egyetem alapítása, a kolozs­vári Báthory féle egyetem alapítása, a Nagyenyedi Bethlen főiskola, a de­bre­czeni főiskola s a többi jól dotált pro­testáns iskola, az erdélyi romai kath. alapok, a nagy gör. kath., gör keleti és szerb alapok, — egész határozottsággal mondhatjuk azt, hogy az újabb holt kéz szerzemények egészen más természetűek, mint a XI—XV évszáz­beliek; mert a legtávolabbról sem azt a czélt szolgál­ják, hogy a papi javakat az ország ro­vására aránytalanul szaporítsák. És mivel csakugyan ilyen termé­szetű volt a holt kézbeli vagyonszerzés a mohácsi vész óta, teljesen rationabilis és logikus volt eleinknek az álláspontja, a­kik e vagyonszerzésre az Ulászló féle törvényeket nem alkalmazták s az ilyen vagyonszerzés elé akadályokat nem gör­dítettek. Magyarországon nincsen is higgadtan és józanul gondolkodó ember, a ki a holt kéztől ebből a szempontból, hogy tudniillik az örökség hajhászás újból fog kezdődni s a papi vagyon aránytalanul elszaporodik,­­ tartana. Hisz az a jelen­ség, hogy a felekezetek egymásután rá­szorulnak és kérik az állami segélyt, épen nem bizonyít azok túlvagyonosodása mellett A kongrua-rendezés, a nagyobb javadalmak önkéntes megadóztatása pe­dig azt bizonyítja, hogy az egyházban is uralkodóvá vált bizonyos szocziális fel­fogás, a mely vétót mond a vagyon túl­­halmozásának s a megélhetési minimu­mot mindenki számára követeli. Hagyjuk tehát már el a jezsuiták­nak ízléstelen szidalmazását s főleg nyu­gaton elkövetett bűneikért ne szidalmaz­zuk az idevalókat, a­kik Magyarország közművelődésének oly igen nagy szolgá­latot tettek. Azok a holt kézbeli javak, a­me­lyek Magyarországon az utolsó 4 év­száz alatt szereztettek s a­mint kimu­tattuk, legnagyobb részben iskolák ala­pítására, ösztöndíj-állomások létesítésére és tápintézetekre, árva és szegényházakra, fordíthattak, a humanizmus és kultúra egyedüli melegágyai voltak s ezek nél­kül bizony nem tudjuk, hogy Magyaror­szág a bécsi udvar hosszas germanizáló törekvése mellett megmaradt volna e ma­gyarnak mind e mai napig. És a királyi kúria nem tett egye­bet, de nem is tehetett egyebet, mint­hogy a több száz éves gyakorlat alap­ján kimondotta és tanúsította, hogy a holt kézről szóló törvények Magyaror­szágon érvényben állóknak nem tekint­hetők. Mert hiszen ezt sem a Pesti Napló, sem bármely politikus nem fogja eldön­teni, mivel ezt a tények, a százados gya­korlat már rég eldöntötték. S minden holt kézen levő birtok, a mely az Ulászló törvénye óta szereztetett, egy-egy bizo­nyíték a mellett az elv mellett, a melyet a királyi kúria kimondott. Hagyjunk békét egyházainknak s nézzünk inkább az után, hogy Magyar­­országon ne kerüljenek dobra a régi ne­mesi birtokok, hogy ne üljenek azokr a be, idegen, nyelvünket, szokásainkat nem ismerő, hagyományainkért, nemzeti dicső­ségünkért nem lelkesülő pénzes zsákok, akik soha sem ismertek és soha sem is teljesítettek kötelességeket a haza iránt. Kiváló jó indulatunk zálogául a minden mennyei adományok előjeléül pedig első­sorban neked a a többieknek mind, akikről fönt szól­tunk, a legszivesebben adjuk az apostoli áldást. Kelt Rómában, Szent Péternél, az 1896-ik év január 22-én, pápaságunk tizennyolczadik évében. Leo PP. XIII.­ ­ „KOLOZSVÁR* TÁRCZÁJA. Mikor Irén haragszik. — Elbeszélés — Irta : Molnár Gyula Az utczán heves szél söpörte a havat. A járókelők sietve haladtak, meg-megcsusszanva a síkos járdán, a csípős hideg ellen azzal vé­dekezvén, hogy nyakukat jó erősen behúzták prémes gallérjaikba. Egy-két szán csengő-bongó zaja verte fel az utcza csöndjét. Benn a szalonban ketten voltak. Szent­­pály Irén és Palugyay Endre, a fiatal szol­ga­bi­ró. Irénke egyetlen leánya a gazdag Szent­­pály Gábor földbirtokosnak s igy nem lehet csodálkozni azon, ha kissé el van kényeztetve. Különben egyike azoknak a fiatal hölgyek­nek, kikre azt szokták mondani : „jaj be csinos!“ Nevelését a Sacre-Coeurban tökéletesítette és vonzó, kellemes modoránál fogva egyike a város legfelkapottabb leányainak, kinek udva­rolni szokásban van, de kinek kegyeit eddig még senki sem tudta megnyerni. Beszédes kék szemei vannak , csinos és gömbölyded piros arczából vakító fehérségű fogsorok kandikálnak elő, ha ajka mosolyra nyílik meg. Kitűnő tán­­czosnő hírében áll. Szebben senki sem tudja a valezert tánczolni nálánál. Bizony sokan epekednek a jó parthie után, a­kinek, mint mondják, hatvanezer forint készpénz hozománya lesz. Nem lehet tehát cso­dálkozni, ha többen versenyeznek a szép és gazdag leány kezének elnyeréséért. Irénke nem kaczér, de egy kis hiúság mégis van benne a­mi azonban csak előnyére válik Mikor udvarlói czélozgatni kezdtek előtte a férjhezmenetelről, Irénke így szólt: — Bizonyos, hogy vén leány nem akarok maradni , de még rá érek várakozni . . . A fér­fiakat előbb ki kell ismernem, mert valahányat ismertem és ismerek, az mind képmutató és csalfa . . . — Szép kritika ez Irén nagysád rólunk! felelte nevetve Schmidt Ottó mérnök, ki állí­tólag a szép leánynál kiszemelt vőlegényszámba ment. Ha ítéletével igy lesújtja a hódoló fér­finemet, akkor mi lesz belőlünk? Ugyan mit kellene nagysád szerint tennie egy fiatal em­bernek, ha véletlenül kegyeit kellene keresnie ? ... — Semmi egyebet, de férfiúnak kellene lennie minden tekintetben, a­ki nőt magáért­­ és nem a saját egyéni jóvoltáért fogja szeretni! ! Irénnek már két előkelő kérője­­ volt, de mindkettőt kikosarazta, apja előtt eljárását azzal indokolván, hogy nem szereti egyiket, sem. Az öreg S­zentpály pedig sokkal jobban szereti a leányát, semhogy valakihez hozzá erőltette volna. Ha a kérő az apát kereste fel, az vállat vonva, így utasította a fiatal­embert: — Tudja, spektábilis, nekem ön ellen semmi kifogásom nincsen. De mindenesetre jó lesz, ha a leányomhoz fordul. Ha ő ki nem kosarazza, úgy éli áldásomat adom . . . És az öreg bodor füstöt eresztve a tajték­pipájából, az izgatott kérővel a házassági ügyet befejezettnek nyilvánította, s a politikáról kez­dett beszélgetni. Elmúlt egypár esztendő a­nélkül, hogy a város egyik legszebb leánya férjhez ment volna, s Irén bizony már huszonharmadik évében járt és mig barátnői már mind férjhezmentek, ő konok makacssággal utasitgatta vissza kérőit. Az öreg Szentpály egyszer szóba hozta leánya előtt: — Édes leánykám, lásd, immár huszon­­­három éves vagy, ideje lenne, ha valakit ud­varlóid közül kiszemelnél és hozzá mennél fe­leségül. Öreg vagyok már és sohá nem élek ... Nagyon szeretnélek boldognak látni! Irén szemei könyekkel teltek meg. — Hát már meguntál és nem akarsz ma­gad mellett tartani ? Atyus! hát igazán nem szeretsz már, hogy ilyenekkel állsz elő ! . . . Az öreg Szentpály sarokba volt szorítva. Megölelte és megcsókolta leányát, aztán nyája­san felelte: — Dehogy ! Ugyan hogy gondolhatod­­ azt? ... No ne sírj, többé nem feszegetem ezt a thémát.. . Olyan szép odakünn az idő, men­jünk kocsikázni. Akarod ? * Irén nem volt többé az a víg leány, minő­nek ismerték. Valami különös átalakuláson ment keresztül. A szellemes és csaknem bohókás le­ányka nagyon megkomolyodott. Okát pedig maga sem ismerte, csak sejtette. És ennek tör­ténete volt. Alig fél év előtt jelent meg a városban Palugyay Endre, az újonnan áthelyezett szolga­­biró. Csinos, szőke fiatal ember, hatalmas ba­­juszszal, mely arczának impozáns jelleget köl­csönzött. Me­gjelenésében van valami férfias, határozott, a­mi lebilincselte azt, akivel beszélt. Alighogy a városban megtelepedett és lá­togatásait megkezdte, az előkelő társaság, a­hol megfordult, nagyon megszerette. A leányos ma­mák igen szívesen látták a kedves fiatal em­bert, ki e jelzőnek minden tekintetben meg­felelt.Meglátogatott mindenkit, csak épen Szent, pályákat hagyta ki. Miért? ... Azt nem tudni. És a­mint az a körülmény feltűnt sokaknak, úgy Irén is tudomást vett róla. A dolog nagyon boszantotta. Talán kévé­séi­g gondolá magában, de ezt a nevetséges gondolat, legott elűzte magától. Valami kifogása van ellenem, hogy így megsért bennünket ? — Volt nálatok az új szolgabiró, Irén ? — kérdik a barátnői. És Irénnek mindanyiszor ezt a monoton, egyhangú szót kell ismételnie : Nem. Boszankodott, főleg, mikor a dicséretek egész lavináját zúdították a fejére. Milyen csi­nos! Milyen fess! Milyen kedves! Minő udva­rias! Ah minő szellem! Vége — hossza nem volt a beszédnek. Irén maga sem tudta miért, de gyűlölni kezdte a férfit, akit nem is ismert, jóformán csak egyszer látott. Akkor is az ablakon ke­resztül, amint fogatán házuk előtt elrobogott. Szerette volna megölni azt az embert, aki őt és házukat oly nagyon megé­rtette azáltal, hogy elmulasztotta látogatást tenni. Majd ne­vetségesnek tűnt fel előtte az egész. Istenem! hiszen az a fiatal ember szabadon választhatja meg magának a házakat,,a­hová járni akar ! . . . Apja előtt is szóba hozta a dolgot, de bizony az öreg Szentpály nem tulajdonított en­nek semmi nagyobb jelentőséget. Sőt, mi több, ő is bizonyos magasztalással beszélt a szolga­­bíróról, kit a városi kaszinóból már jól ismert. — Kellemes és igen derék embernek látszik! mondta az apja. Egyszer meghívom, hogy látogasson meg ! . . . Még csak az kellene ! Irén elpirult harag­jában szeretett volna sírni, de nem tudott. Torkát mintha összeszorította volna valami . Azt csak nem teszed, atyás­­ viszonzá erőltetve. Én nem akarok vele megismerkedni. Az öreg Szentpály ennek sem tulajdoní­tott jelentőséget. Megszokta már leánya különc­ségeit. Irén egy párszor az utczán is összetalál­kozott az új főszolgabíróval, amint apjával ren­des esti sétájára ment. A fiatal­ember udva­riasan köszöntötte apját és merően nézett Irénre, a­mikor mellette elhaladt. Irén érezte, mint tolál arczába a vér és lélekzete csaknem elállt. Oh I minő nagy kedve lett volna ebben a pillanatban ahhoz, hogy arczul üsse a szem­telent. Hogy csinos férfiú, azt nem tagadhatta. Volt arczában valami megnyerő vonás, ami az első pillantásra feltűnt Irénnek. A tornászok bálján találkoztak legelőször. Irén remek rózsaszín toalletjében oly jól nézett ki, hogy szebb volt, mint valaha. Rendes ud­varlói méhek gyanánt zsongták körül. De mit törődött ezzel Irén ? . . . Homályos előérzet kellemes gondolatokat ébresztett fel szivében. Kissé szórakozott volt és hanyagul társalgott az udvarlóival, kik nem késtek megjegyezni, hogy Irén nagymám ma rosz latinéban van. Irén elszédült a valezerben. Megköszönte tánczosának a tourt és leült nagynénje mellé, hogy kissé kipihenje magát. Tekintete szórako­zottan tévedt a tánczolókon végig. Észrevette egyik pillanatban, hogy a főszolgabíró a terem egyik sarkából hosszabb időn át szemléli. S­il­­tásuk találkozott és Irén abban a perezben gő­gösen fordította el a fejét. A vér az arczába szökött, kissé zavarba jött és hogy zavarát palástolja, dr. Hilmer ügyvéddel tánczolni ment. Irén az első négyest Lánczos Gyula föld­­birtokossal tánczo­t. Mikor hű lovagjától, ki keze után csengett, megkérdezte, hogy ki lesz a vis á-vis-tök, az ifjú annyit felelt: — Ugyebár kiváncsi rá ? . . . Még, mint tudom, nem ismerni . . . Egy jó tánczos és még kellemesebb férfiú . . . Mikor faggatni kezdte, a fiatal ember ne­vetve válaszolt: A pápa Schlauch bíboroshoz. Schlauch Lőrincz nagyváradi püspök is üdvö­zölte XIII. Leó pápát az újév alkalmából. Üd­vözletére most kapta meg a pápa sajátkezű vá­laszát, amely így hangzik : Szeretett Fiunknak, Schlauch Lőrincznek, a római S­­zentegyház áldozár-bíbornokának, nagy­váradi latin szertartásu püspöknek. Nagyvárad. Szeretet Fiunk, üdvöt és apostoli áldást. Neveledben ismét elénk tárult annak a kiváló kegyeletnek a nyilvánulása, amely téged ez apostoli szék iránt és irántunk eltölt. És ez annál kedvesebb volt, mert egyszersmind tudó­sít arról a nagyszerű emlékünnepről is, ame­lyet épen a folyó évben tart nemzetetek, mert egy ezredév múlt el azóta, hogy az ősök e föl­dön hazát alapítottak. A magyarok, a­mint magad jól kifejtve mondod, nem is emlékezhetnek meg hazájuk bölcsőjéről, virágzásáról, dicsőségéről úgy, hogy egyszersmind méltó hálával ne gondoljanak az egyháznak és elődeinknek sok és nagy jótéte­ményeire. És a dolgok eme kapcsolatának ter­mészetes folyománya, hogy mi ehhez a ti ör­­vendezéstekhez helyeslésünket és támogatásun­kat már most szíves készséggel megad­juk Hiszen mondanunk sem kell, hogy mily buzgó gondossággal és szeretettel visel­tetünk irántatok , ugyannyira, hogy bennünket a legnagyobb mértékben érdekel minden ami né­peseknek, különösen vallási tekintetben, elő­menetelére és dicsőségére szolgálhat. És hogy ezt jelentékenyen elő fogja mozdítani amaz ese­mény küszöbön álló megünneplése, bizton re­méljük, főleg mert beigazoltan áll előttünk Magyarország püspökeinek úgy okossága, mint igyekezete. Szívből kérem egyszersmind, hogy az Is­ten bőségesen viszonozza a magad, káptalanod, egész papságod s hivő néped legjobb kivána­­tait. Neked különös hálánkat nyilvánítjuk azért hogy nekünk és a keleti egyház szükségeire kegyes bőkezűséggel segélyt nyújtottál. A majorsági zsellérbirtok Az 1848-iki törvények által megszüntetett úrbéri kapcsolatból s az ehhez hasonló jogállapotból eredő birtokviszonyoknak egy része máig sincs úgy szabályozva, hogy azokra nézve a fölme­rülő kérdéseknek birtói után való megoldása biztos alapon s az ellentétes érdekek sérelme nélkül megtörténhetnék. Ide tartoznak az osz­tott tulajdon ama különleges esetei, melyeket azon majorsági birtokterületek tekintetében fön­­forgó jog- és birtokviszonyok tüntetnek föl, melyeket a volt földesúr egyeseknek vagy töb­beknek írásbeli vagy szóbeli egyezkedés útján évenkénti szolgálmányok mellet mivelés, beül­tetés, beépítés vagy másnemű haszonvétel vé­get engedett át. Az igazságügyminiszter szük­ségesnek találta a gondolkodást eme jogviszony törvényhozási rendezéséről s az ily ügyekkel foglalkozó bíróságok és az érdekelt szakkörök észrevételeinek figyelembevételével kidolgoztatta a majorsági zsellérbirtokról s hason természetű más birtokterületekről szóló törvényjavaslatot, amely még ez év folyamán az országgyűlés elé kerül. A magyarok ellen. — Újabb botrány Bécsben. — Réva, febr. 13. Piekert képviselő a tartománygyűlés mai ülé­sében referál Vergauinak a Magyarországgal kö­tött vám- és kereskedelmi szerződés felbontá­sára vonatkozó indítványáról és azt indítvá­nyozza a bizottság nevében : hivassák fel a kormány, hogy 1. még az 1896. év folyamán lépjen a kormány tárgyalásokba a magyar kor­mánynyal a két állam eddigi viszonyából az osztrák állam félre nézve származott bajoknak különösen a fogyasztási adók, az őrlési ked­vezmény és a vasúti tarifák dolgában felmerül­teknek elhárítására, s a mezőgazdasági, ipari és kereskedelmi hiteligények kielégítésére. Ha megfelelő egyesség létre nem jöhetne, a szö­vetség idejekorán felmondandó volna; 2. has­son oda, hogy a közös költségekhez való hozzá­járulás quótája a két állam mai gazdasági vi­szonyainak megfelelő módon szabályoztassék. Az előadó újból hangsúlyozza az osztrák értékek megóvásának, valamint a felemelésnek szükségét. Fürnkranz azt kívánja, hogy a kvóta 50 és 50 százalékban állapíttassák meg. Jax kifejti, hogy Ausztriát a mostani ki­egyezés súlyosan károsítja és Magyarország rabszolgájává teszi, mely illegális társ, a­kivel szakítani kell, ha Ausztria jogosult igényeit figyelembe nem veszi. Lueger szerint a legutóbbi magyarországi események bizonyítják azt a rendkívüli rotha­dást, mely Magyarországon elterjedt. Ez a zsidó uralom gyümölcse. Minden korrumpált... (Abensberg-Traun tartománygyűlési elnök félbe­szakítja szónokát.) Szónok kifejezi részvétét Magyarország népei iránt, beleértve a magyaro­kat is, a­kiket egy zsidó tolvajbanda kizsák­mányol. A magyarok arra használták fel az 1866. évet, hogy Ausztriát rabszolga helyzetbe szo­rítsák. Elvették Ausztriától még a nevét és a közös czimert is. A milleniumi szédelgést a zsidók gondol­ták ki és inscenáltak. Ezt itt nyugodtan eltűrik és elég gyávák hozzá, hogy eltűrjék. Abens­berg-Traun tartománygyűlési elnök rendreutasí­tással fenyegeti szónokát. Viharos tetszés az antiszemiták padjain, mely megújul, midőn Lueger emelt hangon ismétli szavait. Piquet báró képviselő élénken tiltakozik. Az antiszemita képviselők mindenféle szavakat kiáltanak felé, viharosan tapsolnak Luegernek és lábaikkal dobognak. Lueger (folytatva): A császári színeket meggyalázzák és nem találkozik Magyarorszá­gon senki, aki a bűnösöket kinyomozza és megbünteti. Magyarországnak köszönhetjük po­­zíc­iónk elvesztését a Balkánon, a szentszékkel felmerült bonyodalmat és az osztrák ipar ar­­czátlan elnyomását. A petróleum és az őrlési kérdésben Magyarország oly magatartást tanú­sított, melyet egyszerűen csalásnak lehet ne­vezni. A magyarok szövetségesei a lengyelek, mert ezeknek nincs mit fizetniök. Lengyelek és magyarok felváltva vájkálnak a német Michl és cseh Venczel zsebében. Mi nagyon ostobák vagyunk. (Tetszés: Hauck: Nagyon gyengék vagyunk!) Legyen becsületes kiegyezés, akkor jól van. Ha nem, akkor legyen harcz. Az utóbbi esetben Magyarországnak meg kell fúlnia saját zsírjában. Nem Ausztria, ha­nem Magyarország van utalva a kiegyezésre. Ha arról van szó, hogy a svábtól pont vegyen el, akkor ért németül; ha neki kell fizetni, ak­kor azt mondja: „Nix bájcs!“ (Tetszés és de­rültség.) A javasolt határozat túl gyenge. Szó­nok azért élesebben szövegezett határozati ja­vaslatot indítványoz, mely a szerződési intézke­déseknek Magyarország részéről való megtartá­sára nézve biztosítékokat követel, a magyar kvótát felemeli és felhívja a reichsrathi kép­­zelőket, hogy teljes határozottsággal védjék meg az osztrák érdeket. (Élénk tetszés az antisze­miták padjain.) Lustkandl hangsúlyozza a kiegyezés tör­vényét és az osztrák érdekek megóvásának fontosságát. Abban a véleményben: csak Ma­gyarország van a kiegyezésre utalva, szónok nem osztozik. Tény ugyan, hogy Magyarország Ausztria nélkül nem állhatna fenn. Kossuth eszméi fontos magóriák. A magyar parlament sohasem támadta meg a közös hadsereget. Lueger beszéde folyamán, mikor az a magyarokat szidta, a karzatról odó­­­kiáltások hallatszottak, mire az elnök a karzat kiüríté­sével fenyegetőzött. Lueger védelmére kelt a karzat többi közönségének s azt mondta, hogy csak azt a két zsidó-magyart kell kidobni, a­ki közbeszólt.

Next