Kolozsvár, 1897. január-június (11. évfolyam, 1-145. szám)

1897-05-26 / 119. szám

Kolozsvár, 1897. 8®geket is, mint a hazának hű fiai a köteles­,­ségeket is teljesíteni akarják. Madarász József : Tanuljanak magyarul Schmidt Károly : Azt mondják, hogy ta­nuljanak magyarul. El is fog jönni az idő, mi­dőn a hazában mindenki fog tudni magyarul írni és olvasni, de most még egy-két generáczió kizáratnék az esküdtszékből, mert nem lehetett eddig az iskolában magyarul megtanulni. Györy Elek: 30 év óta volt rá elég idol Schmidt Károly : Még nincs 30 esztendeje annak, hogy a mostani iskolai törvényt meg­hozták, a­mely kötelezővé teszi a nemzetisé- i­gekre nézve a magyar nyelv megtanulását. Az újabb generácziót nem sérti ez az intézkedés,­­ de az öregebb generáczióban, a­melyben igen tekintélyes emberek vannak, a­kik a magyar nyelvet csak az életből és gyakorlatból tanulták meg és igy a magyar nyelvet tökéletesen értik, bár írni és olvasni nem tudnak. Igen sok alkal­mas egyén volna tehát, a­ki az esküdtbíróságba bevehető. Azt mondja, te­hát, hogy ez a törvény sza­badelvű. Legyenek önök valóban szabadelvűek, adják meg a jogot minden állampolgárnak egy­formán és fogadják el Schreiber Frigyes kép­viselőtársam indítványát. (Ellenmondás a szélső­baloldalon.) Kubina József a maga nevében azt in­dítványozza, hogy esküdt lehessen az, a­ki a bíróság tárgyalási nyelvén ért és írni, ol­vasni tud. Barabás Béla nem tudja elhinni, hogy az igazságügyminiszternek az lett volna czélja e javaslattal, hogy a nemzetiségeket megsérje E javaslat czélja az, hogy az összes állampolgárokat egy szerves egészbe foglalja és arra vigye, hogy megtanuljanak magyarul. Asbóth János Serbán módosítását nem fo­gadja el. Kérdi, mit ért Serbán románok lakta terület alatt. Ilyen felosztást nem ismer. Hiszen bizonyos tekintetben Pest megye is románok lakta terület, mert itt lakik Serbán Miklós képviselő. (Derültség.) Erdély Sándor igazságügyminiszter módo­­sítványa részben megegyezik Serbán képviselő úr indítványával és arra irányul, hogy az es­­küdtbírósági padokra oly esküdtek is juthassa­nak, kik a magyar nyelvet írni és olvasni nem tudják — sőt Serbán szerint egyáltalában nem is bírják. A törvényjavaslat rendelkezése az 1844-ki törvények egy §-án alapszik, mely meghatározza, hogy a bíróságok nyelve a magyar. Igaz, hogy e törvény akkor csak a felsőbb bíróságokról beszélt, mert akkor az elsőfokú bírák még fau­­nic­ipális bírák voltak, de 30 év óta fennálló állandó, csorbítatlan gyakorlat az, hogy a tör­vénykezés nyelve Magyarországban tisztán és kizárólag magyar volt. E gyakorlat törvény­erejű, s midőn a neheztelt rendelkezést a ja­vaslatba felvettem, a törvényes állapotnak, a mai jognak tettem eleget. Ennélfogva és Schrei­ber képviselő úr módosítványát el nem fogad­hatom. (Általános helyeslés.) Kubina képviselő úr indítványa is körül­belül egy czélra törekszik a Serbán és Schrei­ber képviselő urak indítványaival; ezekre vo­natkozólag nézeteimet már előadtam és semmit, a­mi azt lehetővé tenné, hogy az esküdtbíróság padjaira olyan egyének kerüljenek, a­kik a magyar nyelvet nem értik és írni olvasni nem tudják, épen a­mint kifejtettem, a fennálló tör­vény és törvényerejű gyakorlat alapján el nem fogadhatok. (Helyeslés.) Serbán Miklós képviselő úr arra kért, hogy magyarázzam meg neki, mi az a magyar állameszme. (Halljuk! Halljuk!) Polczner Jenő: Az neki nem fér a fejébe ! (Derültség.) Erdély Sándor igazságügyminiszter. Azt hiszem, e háznak egy tagja sincs, a­kinek ezt megmagyarázni kellene. (Helyeslés.) Meg vagyok győződve, hogy ezzel maga Serbán képviselő úr is teljesen tisztában van. Ezzel csak azok nincsenek tisztában, a­kik az eszmének ellen­ségei és a­kik a maguk boldogulását nem Ma­gyarországban és annak intézményeiben ke­resik. (ügy van!) Csak ennyit kívántam neki megjegyezni. Kérem a javaslatnak elfogadását, úgy, a­mint az előterjesztetett. (Helyeslés a jobboldalon.) A ház az eredeti szöveget fogadja el. A többi indítványt pedig mellőzi. Az 5-ik § nál Schreiber Frigyes: Az általános vita al­kalmával az 5. §. 1. pontja, ugyanannak 2. pontja egybevetése után nem egészen látom in­dokoltnak (Nagy zaj) ... ez oly fontos, hogy a szakasz mintegy inkonveniencziát látszik tar­talmazni (Zaj), erre a tapasztalat volt befolyás­sal, hogy erre nézve nyilatkozzam A jelen idő egyik fő, ha nem is egyedüli jellege az, hogy végtelen élvezethajhászat és annak megfelelő nyereségvágy mutatkozik. A törvénynek kell, hogy nevelő ereje is legyen s azért maradjon ezen szakasz első pontja vál­ozatlanul. Engedje meg a t. ház, hogy ezt az alkal­mat felhasználjam, hogy a módosítványomra tett egynéhány ellenvetésre most reflektáljak. Az igen­­. igazságügyminiszter úrnak vagyok kénytelen megjegyezni, hogy én a nyelv érté­kének szükségét sohasem vettem kifogás alá és nem is nyilatkoztam az ellen, már azért sem, mert a bűnvádi perrendtartás 343. §-a már határo­zott törvény. A­mennyiben Győry Elek, általam nagyon tisztelt képviselőtársam képtelenségnek mondotta azt, hogy az esküdttől ne lehessen az írni és olvasni tudást követelni, arra nézve az a válaszom, hogy az esküdt nem államha­tósági közeg, nem rendes bíró, a­kit az állam kinevez és a kinek a minősítését az állam meg­állapítja, hanem a rendes bírák mellé és mögé a vétkesség megállapítására kirendelt összes la­kosság köreiből veendő laikus népelem. A­meny­nyiben pedig az én módosítványom a nemzeti eszmével hozatott kapcsolatba, van szerencsém tisztelettel megjegyezni, hogy már szombati be­szédemben kifejezést adtam annak, hogy az ál­­lameszme következményeit elfogadjuk, sőt a nyelvbeli viszonyok leküzdésére készek vagyunk és a­mennyiben hozzám röpíttetett az a szó „hogy tanuljanak magyarul“, válaszom az, hogy igen tanulnak magyarul és az e részbeli hala­dás mutatkozik is, mihelyt az intézkedések a közigazgatási és törvénykezési szükségnek ha­tárain belül maradnak és nem öltik magukra az anyanyelv elnyomása és kiirtására való tö­rekvést. Ezt akartam megjegyezni. Kerékpározás közben tele van a mi szí­vünk úgy is sok kedves gondolattal. A­helyett, hogy megerőltessük, adjunk helyet annak a boldog érzésnek, mely akkor keletkezik, mikor kirepültünk a szabadba, hol Isten szabad ege alatt, hűs erdők­ányában megpihenve, hallgatjuk a madárkák bájos dalolását, aztán jól megpihenve iszunk a tiszta csermelyből, mely csörgedezve szakítja át a kerékpárral nagyobb részt köny­­nyen megközelítő szebbnél szebb sziklás erdő­ket, hogy elfolyhasson egy-egy daliás időkből megmaradt rom lábai alatt s elő­törjön a völgy­ben, melynek szélén a kerékpáros barátságos kis házikóban nyugalomra hajthatja fáradt iz­mait. És igy tovább ! A kerékpáros előtt meg­nyílik a világ, szerezhet terep- sőt nagyobb föld­rajzi ismereteket. De újra hangoztatom, hogy csakis az egészségi viszonyok szorgos szemmel tartása mellett boldogulhat. (Vége következik.) A hasonlat. — Bourger Pál elbeszélése. — (Vége.) — Magyarázza meg, hogyan volt az le­hetséges, hogy e levelére, melyet újra és újra szivszorongva olvastam el, nem rohantam azon­nal hozzá s nem borultam lábaihoz e szavak­kal : Hívtál, ime itt vagyok ! . . . — Egy kis regényt kellett egyik napilap­nak írnom, mely napon minti folytatásokban je­lent meg. Ha hirtelen megbetekedek, akkor se kaphattak volna tőlem kéziratot. Pénzem se volt sok, de ha e pénzemet eljátszom, akkor is sokkal többet kaptam volna kölcsön, mint amennyi e kirándulásra kellett .­­. S mégis azt válaszoltam neki, hogy úgyis visszatér, a kö­­rülményeim meggátolnak, — majd elég alkalma lesz meggyőződni az én hűségemről és szerel­memről. — De mikor e választ elküldtem, bánkó­­dás fogott el. Azt vártam, hogy a szemrehá­nyások özönével borit el, de félreismertem az ő jó lelkét. — Azt válaszolta, hogy jól tettem, ha nem jöhettem . . . S ő tért vissza. De mikor először hozzám látogatott s karjaimba zárhat­tam, akkor láttam csak, hogy egyet mélyen el­titkolt minden levelében : az ő betegségét, mely gyógyulás helyett fokozott mérvben uralta. Ha­lálos betegen tért vissza. — Ah, e perczben a szégyenpir égette arczom és nedves kezeiről éreztem, hogy utolsó erejét szedte össze e látogatáshoz s mintha tit­kos szemrehányás szólalt volna belőle. — Miért nem teljesítetted ezt az utolsó kívánságomat . . . De, persze, nem tudhattad ... Ó, Istenem! . .. — Megérti, ugy­­, hogy 20 évi visszaté­rés után Velenczébe, mennyire elfogott elhalt kedvesem édes emléke? A lagúnák partjain, ahol együtt álmodoztunk, újra meg újra elém állt az ő légies alakja . . . Mikor a vonat be­robogott a keskeny földsávon, mely a lagúnák városába visz, a zavaros vizek fölé már az est­homály borult , a nyugvó nap utolsó sugarait ragyogtatta. — Milyen szomorunak tűnt föl ez a hal­dokló fény! De mennyire vidámnak tetszett volna, ha az a tudat él bennem, hogy ott ked­vesem vár, akivel néhány édes órát tölthetek. — Nehogy a fájó emlékeim még inkább gyötörjenek, másik szállodába akartam szállni,­­ a gondolásnak mégis önkéntelenül a régi szál­­lodám czimét kiáltottam. S mikor a szobám ablakán kitekintve, a sötétedő égbolton a csil­lagok ezreit pillantot­tam meg s a harangok csengő hangját hallottam, azt hittem, hogy a régi ifjú vagyok, aki epedve várja kedvesét ... — A sors kezének kellett közrejátszania abban, hogy ép e helyen bukkanjak az ő leg­tökéletesebb képmására . . . — Már néhány napja Velenczében időz­tem, bejárva a keskeny utczákat, tereket és si­kátorokat, mik Velenczének olyan bájt kölcsö­nöznek , eközben látogatásaimat végeztem. Az ottani szokás szerint az esti órákat szenteltem látogatásaimnak . . . s egy ilyen alkalommal öltött újra testet az én szivem régi látománya. Egy hölgy lépett a szalonba, aki inkább csinos volt, mint csúnya, mást se mondhatnék róla, de mégis megdöbbentő hatást tett reám. Az az át­tetszően finom sápadtság, az a fájdalmas kife­­jezésű piezi száj, azok a jóságos szemek, ami­ket az elhunyt kedvesemen annyiszor megbá­multam, mind hiányzottak rajta, de karcsú ter­mete és arisztokratikus megjelenése egészen az övé volt. Ez a futólagos összehasonlítás csak addig tartott, amig meg nem szólalt. Az első szava hallatára borzalom fogott el s a második szava után olyan heves szívdobogást kaptam, mintha csak régi kedvesem szólalt volna meg előttem. Annyira az ő hangjára emlékeztetett ez a be­széd, hogy ha szemeim behunytam, vele együtt képzeltem magam. Leírhatatlan az a hatás, amit ez a hölgy reám tett. Szerettem volna kö­­nyörögni hozzá, hogy kedvesem egyik-másik édes emlékű szavát mondja el, susogja ő is olyan édesen e szavakat: Ah, édes istenem!... De az idegen hölgy egészen közönséges dolog­ról társalgott. — Egy orsztrák grófnő volt ő, aki Ve­­lenczébe jött szórakozni s épen abban a szál­lodában vett lakást, ahol én. Ez az utóbbi tu­dat annyira fölingatott, hogy szinte az őrület­től féltem. Mikor távozásunkkor aggódva emlí­tettem, hogy a szűk sikátorok közt könnyen eltévedek, a fiatal grófnő a saját gondolájá­ban kínált meg helylyel, amit persze örömmel fogadtam. — Ha ön még sohasem járt, tavasszal Velenczében, fogalma sincs arról a végtelen bájról, melyet a lagúnák városa ilyenkor áraszt A sötéten ringó vizek fölött halkan surran el a gondola, a hallgatag palotasorokra bársonyos kék ég borul, s hol a holdvilág fényében, hol az éj sötétjében villog a viz itt. Csak az eve­zősök kiáltásai zavarják álmodásunkat. — A gondola tehát ilyen környezetben surrant tova , én a homályos háttérbe húzódva, a fülke nyitott ablakán át bámultam ezt a tün­­dérici látványt s eközben úcitársnőm szavait hallgattam. Hangja szinte visszhangzott ebben az úszó koporsóban. Csak akkor válaszoltam, a mikor lehetetlen volt kikerülnöm, nehogy ő is elhallgasson s az én feltámadt kedvesem hangjától megfoszszon . . . Nem, hisz ő meg se halt! Ő volt ez maga, a beszéde összes babá­jával S leszállt hozzám, hogy ő feled­etlenül édes estén át velem legyen . . . — És mialatt ezeket az emlékeket mind fölidéztem , szinte önfeledten merültem a bű­vös múlt visszaidézésébe, — útitársnőm elhall­gatott. De azután — kétségkívül valamely hirte­len benyomás hatása alatt — egyszerre csak egészen az én kedvesem szokása szerint sóhaj­totta: Az édes Istenem! . . . — És azután ? kérdeztem én tőle, mi­kor azt vettem észre, hogy az elbeszélését nem folytatja. — Semmi azután! — felelte ő szárazon. Kétségkívül valami elfeledett megbízásra, vagy kimaradt levélre gondolt. Ezalatt megérkeztünk szállodánkhoz s kiszálltunk. Az előcsarnokban észrevettem, hogy egy fiatal ember mily türelmet­lenül siet már eléje . . . — A férje volt, akinek azonnal bemuta­tott és akit bizonyára szeretett, mert a hangja ezt mindjárt elárulta . . . Ebben a szerelem­ittas pillanatban hangja annyira megegyezett az elhunyt kedvesemével, de a helyzet any­­nyira más volt, hogy álmodozásaimból egyszerre fölriadtam. — Magam előtt láttam a rideg valóságot , éreztem, hogy mennyire elhagyatottan, milyen árván állok itt a világban ! Milyen éjét virasz­­tottam át, siratva az egyetlen asszonyi lényt, akit valaha szerettem s akitől egyedül szerettet­tem! . . . De minek is akarnám ezt önnel meg­értetni? Egyik ember se érti meg tökéletesen a másikat ! S azzal röviden elbúcsúzott tőlem. Nem tartóztattam . . . Azóta megbolondult. Az őrü­lete talán nem gátolta meg abban, hogy szel­leme újra meg újra vissza ne térjen az egyet­len nőhöz, akit szeretett s aki feledhetetlen ma­radt e­lőtte. Az osztrák obstrukczió: Béc. máj. 24. Mindenfelől nagy érdeklődéssel néztek az osztrák képviselőház mai ülése elé, a­mely erő­próbának ígérkezett a ház elnöksége és az obs­truáló baloldal között. A múlt hét elején tartott utolsó ülést tudvalevőleg föl kellett függeszteni, mert az ellenzék nem engedte a napirend tár­gyalását. Az ellenzék el volt rá szánva, hogy a na­pirend tárgyalását ma sem engedi meg. És új eszközt eszeltek ki a tárgyalás lehetetlenné te­vésére. A házszabályoknak abba a rendelkezé­sébe kapaszkodtak, hogy a beérkezett kérvé­nyek fölolvasása szavazással határozható el.­­ Egész csomó olyan kérvényt olvastattak tehát föl, a­melyek a csehországi és morva nyelvren­­deletekre vonatkoztak. Senki sem tiltakozott a fölolvasásuk ellen, hanem azért a baloldal a házszabályok alapján, minden egyes esetben név szerint való szavazást erőszakolt ki, minden ilyen szavazás előtt 10 perc­nyi szünetet kért. Az ülést Abrahamovicz alelnök nyi­totta meg. Dr Kaltrein elnök az ülés kez­dete előtt az elnöki szobában hirtelen rosszul lett. Hamar orvosokat hívtak, a­kik az elalélt elnököt magához térítették, de megtiltották ne­ki, hogy az ülésen való elnöklés izgalmainak kitegye magát. Az ülésen zajos jelenetek közt folytatta a balpárt az obstrukc­iót, követelve, hogy min­den kérvénynél névszerinti szavazás és minden névszerinti szavazás előtt 10 percz szünet le­gyen. Ez hosszabb ideig így ment. Végül Kaszl iljucseh, aki miniszterjelölt, előadta, hogy a házszabályok a tíz percznyi szünetet csak bonyolódott kérdésekre írják elő. Kérdi tehát az elnököt, hajlandó-e a házat meg­kérdezni, hogy hozzájárul-e a 10 perczes szü­netre vonatkozó szakasz ily értelmezéséhez. A jobboldal ezt viharos tetszéssel fogadta, de a baloldal zajongott és tiltakozott. Mikor a zaj némileg lecsillapult, Kramar alelnök kijelenti, hogy ő osztja Kaizlnek az alapszabályokat illető felfogását, amiért is kötelességének tartja, hogy kérdést intézzen a házhoz az iránt, mi a véleménye az alapszabályok idevonatkozó szakaszáról ? (Vi­haros ellenmondás balfelől.) Gross, Funke, Prade és Schuk­­ker képviselők ellenzik azt, hogy a ház az ügyrend kérdéses szakasza fölött szavazással döntsön. Prade azt hiszi, hogy Kaizl indítványa az ügyrend módosítását jelenti és azért önál­lóan terjesztendő elő. Schücker kijelenti, hogy pártja a Kaizl fölfogásához való hozzájárulást erőszaknak te­kintené és ahoz képest bánna el vele. Mikor az elnök csakugyan kérdést akart intézni a házhoz, iszonyú zajongás keletkezett ; az elnök egyetlen mondatot sem fejezhetett be: a baloldalról folytonosan közbe kiáltottak, kurjongattak, verdesték a padokat és a ház in­kább emlékeztetett kádárműhelyre, mint parla­mentre. A képviselők nagy része valósággal dühöngött és a maguk előtt fekvő könyveket csapkodták. Az elnök erre azt tette, hogy a gyors­íróknak tollba mondta a határozatokat. A jobb oldalról többen is éltek ezzel az eljárással, de a baloldalt ez még jobban felbőszítette : — Ez csalás! — kiáltották. — Gyalázat, amit itt elkövetnek! Ordí­toznak és kitépték a gyorsírók kezé­ből a s­z­t­e­n­o­g­ra­m­m­o­k­a­t. A jegyzőt, aki a szavazás iránt intézkedni akart, lehurrogatták és leszorították a helyéről. Aztán újra kezdődött a lábdobogás, újra ütötték a padokat, miközben azt kiáltották : — Ki Badenivel! Abczug a mi­nisztérium! A jobboldali képviselők védfalként vették körül a miniszteri padot. A lárma süketítő volt. Egyszerre csak a terem közepéből az alapszabály-könyv egy pél­dánya repül az előadói asztal felé. Másik köny­vet a miniszterek felé hajították, épen Glanz kereskedelmi miniszter elé, egy harmadikat pe­dig az elnök felé. Abrahamovics elnök szüntelen csen­get. Nem volt már ülésezés, hanem vad zűr­zavar, a­mely még csak fokozódott. Majd ki­hangzott a zajból Wolf német nemzeti antisze­mita kiáltozása: — Baden­­, hordja el magát! Ki vele! Abrahamo­vics a balpárt elnökeinek segítségével pillanatra helyreállítja a csendet és fuvola­ hangon szól valamit, de csak ennyit le­hetett érteni: szűnik — Az alkotmányos élet Ausztriában meg­Viharos közbekiáltások balról. — Szép alkotmányosság! .— Ismerjük az ilyesmit ! Funke német haladópárti azt kiáltja: — Ez erőszakos elnyomás! Az elnöknek nincs joga arra, hogy elnézésünket kérje. Lehetetlen a sok közbekiáltást megjegyezni. Wolf harsány hangon kiáltja: — Ki a minisztériummal! K­i B­a­­denivel! Közönséges kontár! Aztán megint kopogtak, doboltak és va­laki úgy dobogott, mintha katonai dob per­gett volna. Az elnök tovább is diktált a gyors­íróknak. Különben is a szélső­baloldalon a szo­­cziáldemokraták megfenyegették az antiszemita Geszmannt, akit alig tudtak elvtársai a tettle­ges bántalmazástól megmenteni. KOLOZSVÁR K pjS 09 uy1 tői 0S2 he| 091 l)01 IV ué sí' fii 09 all G Já In Ci Y­ Dl Magyar czirkusz. Úgy érzem, hogy minden nép gondosko­dott arról, hogy munkája után szórakozása le­gyen. A görögök színházban és torna­versenyek­ben gyönyörködtek, a rómait a fenevadak czirkusza mulattatta, a spanyol nem élhet bikaviadal nél­kül. Francziaföldön a kurta szoknyás chansonette termett, az őt utánzó oláh a dalostánczot a du­dás, medve-tánczoltatás képében vette át, a né­met föld epecziális szülötte pedig a Paprika Jancsi. Mi jó magyarok átvettük örökül az orfeu­mot, a csirkuszt, a paprika Jancsit — de meg­hagytuk ős eredeti formájában, a nélkül, hogy va­lami magyaros jelleggel igyekeztünk volna felru­­házni, így aztán maradtak ezek a mik voltak : vad idegenek, csepűrá­gok. Ezeket a gondolatokat forgattam fejem­en a tegnap estre, mikor a Sidoli czirkuszát láttam, s hallottam az olasz tulajdonosnak egy minden dicséretre méltó szándékát, mely ha egy vagy más, tőlük nem függő ok miatt dugába nem dűl, bizonyosan nagyban fog tetszeni a kolozsvári kö­­zönségn­ek. A terv az, hogy a czirkusz bemutatja a Mátyás-szobor alap javára a Hunyadi Mátyás király diadalmenetét a dicsőséges török harcrok után. A menetben résztvennének a lovas magyar vitézek, a fekete hadsereg, a király diadalszeke­rén, a foglyul ejtett törökök stb. stb. mind kor­szerű díszruhákban. A menet rendezésére állítólag a kolozsvári aristokráczia egyik kiváló sport­­m­annje vállalkozott is. Már most az jutott eszembe, hogy miért nem lehetne a zsokké-mutatványok helyett a vadul nyargaló lovon csikós­ bravúrokkal gyönyör­ködtetni a közönséget a rendes előadások alkal­mával is ? Eszembe jutott, hogy azokat az életeket, vagy ha úgy tetszik , sületlenségeket, a­miken Adolf és Coco jóvoltából olyan ponyvarengető jókat kaczagunk, pompásan tudná csinálni egy olyan genre alak, a­milyeneket a néhai való Pusztai Béla, meg F­ó­r­i­s Pista a színpadon Veréb Jankóban produkáltak. A lábszárra húzott kézelő helyett, a süveg­kalap, mellé dugott kakastollal, bárgyú, röhögőre álló pofa, rövidre szabott piros „lajbi“, borjú­­szárú ing, hát nem látta csizma ép úgy meg­tenné a hatást. Aztán azokat az internaczionális életeket is jobban megértené a mi közönségünk magyarul, mint a Cocoék német nyelvén Akkor volna csak igazi kaczagás ! A többi czirkusz alakot ia 3 T" ^ nem épen mindeniket,­­ fel lehetne ^* ^1 egy kis magyar jelleggel. Egy jó ötlet ^ s kész a magyar czirkusz. Cía^i v Igen ám, de van egy nagy baj. 4 egy nagyobb szabású lovardát az or *’ S képes eltartani; százezer forintnál nagy0^- vel dolgozik évente, a mihez tegnap r ^ adózott, holnap Basel fog adózni, így aU ^ igazgatónak magyart, németet, oláhot ^ ki kell elégítenie. Ezért válogatja össze 11110^611' mélyzetet a föld minden zugából, s csinál a **■ lak egy külön nemzetiséget, az ég tudja ho ^ A magyart köztük például „Lász^^**’ képviseli, ki Dummer Auguszt jelm"e2^ pozsonyi dialektusban élczelődik _ kivitel rész ugyan, de legalább meg A szándék. Vajjon nem lehetne ezt a jó szándékot kissé forszírozva, a minket gyakran fölkereső ^ kúsznak egy pár magyar alakot teremteni? ^ s* Öt' 09: sí dő­k HÍREK. Kolozsvár, más Lapu­nk jövője*áma a közbe*,0 ünnep miatt pénteken délután jelenik meg. Művésznő a művészetért ADíjj magyar tragika, Jászai Mari, ma levelet tett Szvacsina Géza polgármester-helyet­teshez, melyben a Mátyás király szobor alap javára kibocsátott gyűjtőí­vekből még ötvenet kér. Eddig elé három évet tele íratott, 43 szrt pedig szétosztott ismerősei között, az ország különböző részeiben. A kiváló művésznő levált a Fadrusz első nagy műv­­ől, a Mária Te­­rézia szoborról, melynek leleplezésén részt vett a legnagyobb elragadtatással is. „Az ember lelke fölemelkedik a gyönyö­­rűségtől csak a gondolatára is annak a remek­műnek. Csupa igazság az. Élet, erő, gyöngéd­ség. A szemekben lélek, a testben tűz. Ezt a legnagyobb t­ehetség is csak azért volt képes ily tökéleteset alkotni, mert lángoló hazaszere­tét ég keblében, mely nélkül minden férfi félben­­maradt ember. — Ha a Mátyás szobor is ilyen tökéletes művészi alkotás lesz, a­min ki kétel­kednék már? — akkor Kolozsvárra járok bé­csura e szobor elé. Miért is nincs meg nekem az a hiányzó 20.000 forintom, hogy azt mond­hatnám: Itt van, csináljátok meg azonnal. Nem tudom elképzelni, hogy mit szeretnek a gaz­dag emberek, ha ilyen műremekeket nem! Mire adják a pénzüket, ha ilyenekre nem!“ Bizony, ha a Mátyás szobor ügyének ilyen lelkes pártfogói lennének, nem kellene sokáig várni a legszebb magyar emlék­mű felállí­tásával. Az egyetem zárünnepélye A ko­lozsvári m. kir. Ferencz­ József tudomány­egye­tem a folyó 1896—97. tanévi pályázatok ered­ménye, valamint a jövő tanévi pályakérdések kihirdetése alkalmából 1897. évi május 29-én a városi redoute nagytermében zárünnepélyt tart. Kezdete d. e. 10 órakor. Az ünnepély rendje: 1. Dr. Farkas Lajos e. i. Rector meg­nyitó beszéde. 2. Dr. Klupathy Antal jog- é államtudomány kari e. i. dékán felolvassa a „Tisztességtelen verseny”­­concurrence deloyale czimü értekezését. 3. A folyó 1896—97. tanén pályázatok eredményéről szóló kari­­­a pályadijak kiosztása. 4. Dr. Farkas I. Rector befejező beszéde s az 1897—98 évi uj pályatételek kihirdetése. Alapítvány a menea academic­nak. A helyi mensa academica részére dr .Ha­lász Ignácz egyetemi ny. r. tanár 50 f°rin*o­ alapítványt tett. Fogadja a nemeslelkü a*aP‘^ bálás köszönetét a mensa academica felügieL bizottságának. Az állomási harangjelzések szüntetése. Az államvasutak igazgatósága új­ból figyelmezteti az utazó közönséget. ^ Magyarországon a vasúti állomásokon a baráng­gal való jelzésadás május hó 31-ével v­é­g­i­­­g megszűnik és a közönség a vonatoka való beszállásra junius 1-től kezdve k­i k­­­á­lság által fog, esetleg csengettyű használata­t felhivatni. A tanítóképző hangverseny a kolozsvári m. kir. állami tanítóképző-^' ^ ifjúsága az intézet helyiségében 27­ év, Gergely zenetanár vezetése alatt a dévai lett tornaversenyen résztvevő, szegényebb tanulók segélyezésére jótékonyczélu bűné­­­senyt rendez. Műsor: 1. Imadal, ^ne pezdei dalkör, orgonán kíséri: Nagy “­8 IV. oszt. növendék. 2. Trió, Salve Regin*, ^ Oszkártól, Op 43; játszák hegedűn: Bai° ^ Ferenczi S., Ferk L, Füstös S., Gálffy **'' t bor J, König L, Tamos Gy., Voith L., Bentheim A, Cseke F., Fodor J­, ^rldrlKrittoj Gál J., Imreh Zs, Jánosi P., Klug , 'n.zkely M., Molnár E., Steinfeld L, Szabó J, t. J, Ujfalvi J,, Veress I., Vitályos G. 1B­ g( Bányai F., Bányai P., Bene L, Konté , Komjátszegi L, Kovács J., Lázár A, Steinfeld L., Tőkés Gy, Ütő L. II. oszt­al­dékek; — zongorán: Biró Gyula * ’' oaZ’0(jék harmóniumon : Császár Samu IV. ősz. n v 3. Koronázási induló, a Próféta czimű SPe­r Meyerber-től, zongorán vagy kézre játszák­

Next