Magyar Polgár, 1900. január-március (23. évfolyam, 1-75. szám)

1900-01-08 / 5. szám

1900. január 8. MAGYAR POLGÁR mentsenek erőt azok elhagyására, ezek gyarapí­tására. Vázolva a vasárnap délután rendezett elő­adások, felolvasások czélját, ezek közvetlen hasz­nát abban jelölte meg, hogy ezekkel tápot akar­nak nyújtani az iparosoknak, segédmunkásoknak, az ifjabb iparos nemzedéknek azon hasznos is­meretek köréből, melyekre mindannyioknak szük­ségük van, de a melyeket az iskolának korán ▼aló elhagyása miatt abban meg nem szerez­hettek. Iparosainkon igen meglátszik még, hogy meg­előzőleg kevés iskoláztatásban részesültek. Álta­lában még ma inkább csak az oly gyermekeket adják iparos pályára a szülők, a­kik nem tanulnak elég szorgalmasan. Az iskolázás-hiányból magyarázható meg az az elégedetlenség is, melyet az iparosok jó része táplál pályája iránt. Alig hogy segéddé lesz a tanuló, mindjárt önállóvá, mesterré szeretne lenni. Ha nem lehet, beáll korcsmárosnak, szatócsnak. Ha egy hivatalszolgai állásra pályá­zatot hirdetnek, havi 20 trl fizetéssel, a leg­nagyobb számmal iparosok szaladnak érte. Az állás elnyerése után észreveszi az új hivatal és pályája között a különbséget s lesz belőle még elégedett­­enebb. Szomorú, sajnálatraméltó példái láthatók az életben annak, mint lesz hiúságának áldozata nem egy iparos, kit eltántorít elégedetlensége. Élénk például mondta el erre nézve egy kötél­­verő esetét. Jól ment az üzlete, elbizakodott, megunta a munkát, hivatal után nézett, vám­szedő lett. Vagyona apadt, fogyott s ő napról­­napra szegényebb lett. Ő maga panaszolta később: »Mig hátra mentem (t. i. a kötél húzásával), gyarapodtam, előre mentem; mióta hivatalba jutottam, elöhaladtam, mindinkább hátra ma­radok«. De a tükör még egyebet is mutat. Az iparos hivatalnokot nevel fiaiból, ritka, a­melyik utódot hagy üzletének ; az iparosok leányai ide­gen nyelveket, zongorát tanulnak. Iparoshoz dehogy mennének férjhez. Sok szülő idegenkedik iparosnak adni fiát, mert több helyen nem az iparág megtalálására használják föl a gyermekét. Jellemző például hozta föl erre két iparos találkozását, illetőleg szó­váltását. »Hova, hova szomszéd uram?« — »Megyek a laphoz, hogy egy hirdetést tegyek közzé. Egy új inasra van szükségem«. • Hát oly sok munkája van?« — »Dehogy van , a feleségem ikrekkel lepett meg, dajkálóra van szükségem«. Az arisztokratikus hajlamok jelentős mérték­ben uralkodnak az iparosok körében. Ma a mester már főnök, a legény segéd, az inas tanoncz ; ma már nincsen borbély legény, de mindannyi fodrász segéd. Pedig a »segéd« el­nevezésnél mennyivel szebb, magyarosabb volt a régi mester­legény név. Mikor az 50-es és 60-as években az 1848 as idők szelleme eltörülte a czímeket, s szemberek állásra, vagyonra és műveltségre való tekintet nélkül, a tekintetes, nagyságos és méltóságos meg­szólítás helyett a polgártárs kifejezést használták, ez ellen is legelőbben az iparos arisztokratikus hajlamai támadtak föl. Ez időből származnak a tanoncz, segéd stb. elnevezések. S ez időből ma­radt fenn a czimkeresést gúnyoló elnevezés a czipész inasról, kit a közvélemény »fáblya-mű­­vész fogalmazó gyakornokinak nevezett el. Pedig az iparosnak nincs oka elégedetlenkedni pályájával. Az iparos a közélet legfüggetlenebb elemét alkotja, annak legjelentékenyebb tényezője. Szakértelemmel, józan takarékossággal az iparos szépen boldogulhat. Az államok élete bizonyság reá, hogy annak az országnak van ereje, hatalma, műveltsége, melynek munkás, derék iparos polgársága van, s a mely megérti és be is tölti hivatását abban, hogy a sors által neki juttatott pályán kitartás­sal törekszik előre. Ész és kéz teszi az embert emberré. Munka és műveltség nemesít. Ott, a­hol e két felmon­dás irányítja az iparos polgárságot, sikerrel és dicsőséggel állja ki a szabad iparnak s a vele járó versenynek minden megpróbáltatásait: jobbá, tökéletesebbé válnak az ipari készítmények s ezek nyomán virágzik az ipar, gyarapodik a jólét. Ily módon válik az önálló független, módos iparos legerősebb támaszává az államnak. E fejtegetései után elismeréssel szólott ko­lozsvári iparosainknak szövetkezet- alakítási tervé­ről s lelkes szavakkal méltatta Hegedűs Sándor kereskedelemügyi miniszterünknek ipari politiká­ját és közelebbről azon intézkedéseit, melyeket az 1900. évi költségvetés tanúsítása szerint az ipari oktatás emelése és a kis ipar támogatása érdekében tenni szándékozik. Buzdítással szólt arról a mozgalomról, mely a hazai ipar párto­lása iránt a közel napokban Hegedűs Sándor fenkölt lelkületű neje hírlapi czikke következté­ben országszerte keletkezett, figyeltetve iparo­sainkat, hogy használják fel okossággal, tapin­tattal ez alkalmakat a magyar ipar fejlesztésére, felvirágoztatására. Mindezek alapja a verseny­­képesség elérése, mihez egy igen kiváló eszköz az önképzés, mely elvezet az általános művelt­séghez. A ritka becsű felolvasást a hallgatóság élénk éljenzéssel jutalmazta, a rendező biz. köszöne­tét pedig Drmán Zsigmond iparkamarai titkár tolmácsolta a buzgó elnökkel szemben. S. J. : Megint Jánku, Kolozsvár, jan . Az aradi »Tribuna Poporului« a Jánku-ügyben írt vezérczikkében azt mondja, hogy »a románok között is voltak oly naiv emberek, a­kik azt hit­ték, hogy a mostani időkben létezhetik egy oly magyar kormány, a­mely az annyira jogosult elég­tételt a románoknak megadni merészelné«. Aztán a következő gyerekes páczikálódással folytatja czikkét: »Ellenkezőleg, mi épen azzal a gyanúperrel él­tünk, hogy ezen inzultus szánt­ szándékkal kieszel­­tetett, mert az lehetetlen, hogy a pesti fölebb­­valói engedelme nélkül egy ügyész egy ilyen bot­rányt elkövetni merészeljen. És hogyha a kormány tagjai ezen inzultusnak bűnrészesei nem is volná­nak, de az már bizonyos, hogy ezen egész ügy azok részéről eszeltetett ki, a­kik politikai érde­kek után való hajhászatukban egy ravasz sakk­­húzást tettek, a­­melylyel a törvényt és a jogot keblén szorongató Széll úr a dühös sovinisták előtt egy hibás vagy jobban mondva gyűlöletes lépésre provokáltatnék«. Ezek után czikkíró kifejezi azt a reményét, hogy a románok be fogják látni, hogy Janku em­lékéhez méltóbb elégtételt nem vehetnek maguknak, mint az által, hogy az egy és ugyanazon vérből való testvérek az állandó és őszinte kibékülést kimondják. »Janku emlékének inzultusa, kell, hogy egy epokális eseményt képezzen a román nép tör­ténetében.« Indítványozza, hogy minden románok lakta községekből tiltakozó aláírásokat gyűjtsenek össze és ezek egy vaskos kötetben összefoglalva, »A román nemzet tiltakozása« czimü könyvet fogja képezni, mely becses mű lesz örök időkre, lévén ez a legkielégitőbb válasz a rágalmazóknak. »Ezt az elégtételt kell magunknak megszerezni.« A nagyszebeni »Tribuná«-nak egy távirati híre szerint a román egyetemi polgárok egy román nemzeti szalagos koszorút helyeztek Janku sírjára. Egyről-másról — Fővárosi levél. — Budapest, jan. 6. Komor, borulatos idővel kezdődött az új század, a MCM Mintha a viszonyokat akarná jelképezni, a­melyre virradt az első ezredév utolsó százada. Pénzbeli pangás, elégedetlenség, az ebből kifejlődött szoczializmus és anarchia mindenfelé. A legintelli­gensebb osztályok, a toll, az ecset emberei küz­denek és egyik napilap munkatársa, egyetlen egy délután alatt 19 olyan művész embert számolt meg Budapesten, a kinek a családja a legnagyobb ín­ségben tengődik. Panaszkodik mindenki és bizony ilyen auspicziumok mellett nem igen vígan indulnak neki a farsangnak, a mely Vízkereszt napján veszi át uralmát. Évek óta szomorú uralkodás ez már — de az idei talán mindeniknél szomorúbb lesz. Nincs pénz,­­ mint a Mene­dekel Ufazzin, úgy oda van ez lehelve minden homlok gondterhelt barázdái közt. Derült homlokot már nem is látni, talán már a gyermekek is gondokkal jönnek majd világra a a XX. században.­ Az országos kaszinó készül megnyitni a far­sangot. Fényes kalika bál lesz és a sárga meg a piros termekben ropják majd dédapáink daliás tánczait. De várjon dédapáink hangos jókedvével-e, vagy a Banda Marczi muzsikája mellett megnyi­latkozó jókedv is csak olyan talmi már, mint a gavallérok manzséta gombja meg a kravátli­ta. Egyéb elite mulatságról még alig van szó. Bathyány Géza gróf halála folytán ismét sok arisztokrata család jött gyászba, udvarunk sincs Budán. Ősz elején szó volt róla, hogy lesz egy nagy udvari estély nálunk, a­hol majd Erzsébet főherczegnőt mutatják be a magyar arisztokrácziá­­nak — de ez a remény is füstbe ment. Bécsben január 8 án tartják az első udvari bált, talán ott is csak ez az egy ünnepség lesz a farsang folyamán. * Az uralkodó családban állítólag menyasszony van. Frigyes főherczeg egyik leányát jegyezte el hír szerint Sándor szerb király. A fiatal ural­kodó nem ismeretlen minálunk. A magyar arisz­­tokrácziához, a kéthelyi Hunyady grófi család révén vérségi kötelékek is fűzik. Utóbbi időkben sokat tartózkodott Magyarországon Sándor király, épen úgy, mint édes atyja, a ki jelenleg is gróf Zichy Jenőnek vadászvendége Szent Iványon. A másik magasrangú vőlegény Coburg Lajos herczeg, a­ki jövő május havában vezeti oltárhoz Mathild bajor herczegnőt. Hir szerint, a fiatal pár nálunk telepedig meg, még pedig Gömörmegyében, vala­melyik Coburg-uradalomban fognak lakni. * A regényes, páratlan szépségű vármegyében válogathatnak a szebbnél szebb kastélyokban : ott van Baloghvár, Széchy Máriának egykori híres fészke, pompás kastélyával, vadaskertjével. Ebben a vadaskertben őrzik azokat a ritka fajú, fehér szarvasokat, melyeknek ősszüleit Viktória királyné küldte volt ajándékba Fülöp herczegnek. Ott van Szent Antal, a Korházyak egykori büszke domíniuma, a­hová a negyvenes évek dere­kán Coburg Ágoston herczeg hozta ifjú feleségét, a franczia király leányát. Hont megye és a gömöri nemesség fogadta a bájos fiatal asszonyt, a­kinek úgy megtetszett ez a vidék, hogy a nyár nagy részét hosszú évekig itt töltötte ezután. Eljártak a Coburg herczegek a zalatnai va­sas vie-re is és máig is kár, hogy ebből a kies hely­ből nem támadt nagyobbszabásu fürdő. De idegen­forgalomra­ bajos is volt számítani a 40-es esztendőkben. Közlekedési eszközünk a családi határ, meg a gyors paraszt volt. És akár­hogy szépítsük a dolgot, bizony ma sincs nekünk idegen­forgalmunk, pedig 15000 kilométernyi vo­nathálózat van a kezünkben. Svájcz 500 milliónyi jövedelmet húz évente az idegenektől, Olaszország nagyhatalmi állását az idegen­forgalom mentette meg — nálunk megöli ezt részben a drágaság, részben meg a kényelmetlenség. Szegény ember nem mehet hazai fürdőbe, még a messzebb való utazás is megtérül a külföldi üdülő­helyek olcsó­sága mellett. Szomorú dolgok ezek most, mikor az lenne főfeladatunk, minél több pénzt hozni ba hazánkba.­ Talán korai is még ezekről a szó különben, mert hiszen ajourok, premierek, bálok évadját éljük. A nemzeti színháznak érdekessége most a Balo­­nyay Dezső darabja, a­ki maga is érdekes ember. Abból az úri írói gárdából való, a­melyet a nyolc­­­vanas évek vége felé olyan korán elhunyt, zseni­ális Justh Zsigmond toborzott volt össze. Nagy­része kihalt már. Alig érte meg közülök három­­négy a harminczadik évet. A régi bécsi testőr­­szók mintájára, az lett volna föladata ennek a kis körnek, hogy ló meg rullett s az örökös kártya helyett a kalamussal is foglalkozzanak egy kicsit az urfiak. A ki pedig nem tud irni, az vagyoná­val, összeköttetéseivel támogassa a művészetet és irodalmat. A kör semmivé vált. A sokat igérő virágból nem lett gyümölcs. Romjain műbarátok köre támadt, a mi azonban távolról sem teljesíti azt a missziót, a­melyet előde czélul tűzött ki különben, talán ez is pusztulóban van már. Irodalmi szalonunk sincs.

Next