Magyar Rádió, 1948 (4. évfolyam, 31. szám)
1948-07-30 / 31. szám
Tirana ünnepi fényességben fürdik. A Barrikádok Házából — az olasz fasiszták zsebpénzén dőzsölő Zogu hajdani palotájából — idelátszik a Skander bég-tér villanyfényben szikrázó szökőkútja, a dsámija karcsú, hófehér tornya, a bazár földbesüppedt, vén házacskái s a pompás, széles utak mentén épült új Tirana. A Daruiszálló előtt hullámzó lángtenger folydogál: az albán ifjúság fáklyásmenete. S messze, ameddig a szem ellát, millió villanykörte, pattogó tűzijáték, ujjongó öröm. Tirana ma ünnepli a felszabadító háború hőseit, az albán néphadsereg születésének ötödik évfordulóját. Órákig elnézegetné az ember a páratlan látványosságot. Kísérőm azonban int s a feszesen álló díszszázad kettős sorfala között elindulunk a palota fogadóterme felé. A piros szőnyeg végén, a miniszterek és a tábornoki kar közepén Enver Hodzsa áll, a partizánharcok legendás hőse, az új Albánia megalkotója és vezetője. Kedvesen mosolyog, Magyarország felől érdeklődik s még kérdezne, de a piros szőnyegen árad a meghívottak serege . Grishin szovjet vezérezredes után fehérfezes parasztok, bugyogós parasztasszonyok, újra egy külföldi diplomata, nyomában munkások, katonák, vén partizánok, a vasútépítő ifjúsági brigád küldöttei overallban — egyszóval az albán nép. Hajdanában nagyurak látogatták a palotát, szegényember csak kívülről láthatta, ha ugyan Zogu zsandárai közel eresztették , most szabad az út mindenki számára ide is, a miniszteri szék, vagy a tábornoki tölgyfalevél felé is. A sorok szétnyílnak, alacsony, tömzsi tengerész-szakaszvezető lépked a piros szőnyegen. Nyakában széles, vörös szalagon csillogó aranyérem. Spiro Kata, a tengerész, a nemzet hőse, Enver Hodzsa megöleli: az ő nyakában ugyanolyan vörösszalagos aranyérem csillog. Még egy „nemzet hőse” van, Lam Keta páncéloskapitány, aki egymaga háromszáz német katonát ölt meg kézifegyverekkel. Itt különben nem is igen megy emberszámba, aki nem volt partizán. Az alig több, mint egymilliós albán népből 1944-ben hetvenezer partizán állott fegyverben s a nemzeti felszabadító háború folyamán, melyet Albánia önerejéből verekedett végig, 28.000 hősi halott és 20.000 sebesült vérzett a szabadságért. A palota terraszán hosszú, fehér asztalok mellé sorakozik a vendégsereg. Emitt egy skodrai paraszt válogat a sültek között, amott egy korcsai gyárimunkás szól a tortából. Dr. Aleks Buda, az albán Tudományos Intézet vezetője az analfabetizmus csökkenéséről beszél: az olasz megszállás idején Albánia népének 75%-a írástudatlan volt. Most sokezer tanfolyamon soktízezer férfi és nő, öreg és fiatal tanulja a betűvetés mesterségét s néhány esztendő múlva egyetlen ember sem lesz a szkipetárok földjén, aki ne tudna írni-olvasni. Mindenki a munkáról beszél: az eddig elért eredményekről és a jövendő tennivalókról. Arról, hogy az évszázadokon át elnyomásban vergődő Albánia milyen lesz most, hogy független ország lett s felszabadult népének minden erejével hozzáfogott a szocializmus építéséhez. A terrasz sarkában hegedű cincog. A fuvola vékony fütyüléssel, a bőgő lágy brummogással szegődik melléje s a sima kőkockákra Gyinokasterből való tánccsoport perdül. Hat leány és hat legény, hetyke fővetésükben, könnyed szökellésükben annyit az ujjongó öröm, hogy mindenki csillogó szemekkel kacag s a tenyerek össze-összeverődnek a tánc ütemére. Legvégül szakállas, vén partizán topog a kör közepére. Dr. Omer Nisani, a köztársaság elnöke nyomban melléje ugrik, aztán parasztok, munkások, katonák kapaszkodnak az előttük táncoló kezébe s amikor a forduló kitelik, Enver Hodzsát invitálják a táncosok közé. Enver Hodzsa nem szabadkozik. Kezében fehér keszkenővel vezeti a táncot, a vigasságot éppen úgy, mint hajdan a kemény csatákat s mint most az országépítés emberfeletti munkáját. Lengyel újságíró-kollégám, Jeremi Starecz, elragadtatott mosolygással bólogat: — Pompás nép.... nagy nép... Ballaku vezérőrnagy, az albán hadsereg parancsnoka félfüllel elkapja a szót. — Igen, a mi népünk ilyen. Egyik kezében ég a dolog, a másik kezében peng a gitár. Zavaros időkben a gitárt fegyverrel cseréli föl s mondhatom, egyformán jól forgatja mind a kettőt. No, de nézzék meg az országot, s akkor meglátják majd, hogy harmadfél esztendő alatt mennyit alkotott ez a felszabadult, magára talált nép... Dobozy Imre Tirana: Dolgabrigád •Tritt