Vargha Kálmán (szerk.): Gelléri Andor Endre válogatott művei - Magyar Remekírók (Budapest, 1981)
Egy önérzet története
Egy önérzet története 683 másra, és bevonult gyónni e szent helyre. Mert alig határoztam el magam arra, apám eltávozván tőlem, hogy halhatatlanná teszem magam, máris eszembe jutott, hogy ezt a legkönnyebben verseken át érhetem el. Hiszen írtam én már néhányat, s azok, ahhoz a kevés szonetthez mérten, amit ismertem, s amire az iskolában rákényszerítettek, nem is látszottak egészen rossznak, hiszen melyik versében írt Arany János vagy Petőfi Sándor elmerült tűzhányókról, amely tűzhányók egy tündér énekére újból felmerültek? S ha Petőfi ki tudta fejezni mély szerelmét Szendrey Júlia iránt, én miért ne tudnám kifejezni ugyanezt még szebben, Verám miatt? Miért csak Petőfinek volt szíve és vágya? S így történt, hogy az este étlen-szomjan ott talált a lombjukat zizegtető vadgesztenyefák alatt, és mintegy olvasni látszottak ama rengeteg verseket, amiket ott, első kiruccanásra a papírra vetettem. De apám is megérkezett ám, s mondhatom, nem egészen zordan. Mint művész a művészhez, úgy jött el, örömmel és lánggal telten, és a keze is kormos volt és az orra is, mert ezt, ha dolgozott, mindig bekormolta valahogyan. - Hát te? - szólt rám. - Én? Igen, én verset írtam. Marha mondta nekem szelíden, és nevetni kezdett. S ez oly furcsa volt nála, oly különös, ha nevetni tudott. Mintha egy szobor kezdene el nevetni. Egy szobor, akit művésze némára és gondokkal terheltnek faragott ki, de aztán mégiscsak történik valami olyan a szobor előtt, hogy az mosolyogni és hahotázni kezd. Mutattam neki a sok-sok sort, és ő nézte, nézte, majd azt kérdezte: - Hát ez mire jó? - Mert ha nekem ilyenre volt kedvem mondta ő praktikusan és barátin -, hát elővettem egy könyvet, s abból beleírtam valamit a lányok emlékkönyvébe. Az is volt olyan jó, mintha én törtem volna vele a fejem. Aztán