Kovács Kálmán (szerk.): Gyulai Pál válogatott művei - Magyar Remekírók (Budapest, 1989)

spanyolosan és katolikusan fülledt vihar­­hangulatához... Hogy Gyulai Pál mégis mindvégig vakon hitt az objektív kritika le­hetőségében, az éppen azért volt, mert szü­letett impresszionista, tehát született líri­kus lévén, vakon hitt önmagában. Amint­hogy az ő híres vallomásos mondásának, hogy magával akar békében élni, nem a vi­lággal, első mondandója egy par excellence lírikus volt: Petőfi Sándor. De Gyulai Pálnak igaza volt e büszkesé­gével ; méltán hihetett magában, s méltán elébe tehette a magával való békességet a világgal valónak. Mert ízig-vérig irodalmi ember volt, az irodalomnak nemcsak sze­relmese, de műértője is, ami különben egyik a másik nélkül éppoly lehetetlen, mint ahogy lehetetlen olyan Don Juan, aki ne szeretné a nőket s viszont ne értene hoz­zájuk. Ő, ha már annyit vívódott a költé­szet törvényeivel, viszont nem is akart egyéb törvényt ismerni a költő felett, mint a költészet törvényeit. Ő, a szenvedélyes politikus, szenvedélyesen tiltakozott a po­litikának a költészet felé való tolakodása el­len, s ő, a szenvedélyes magyar, a csökö­nyös puritán, gyönyörű elfogulatlansággal mindig csakis a költészetnek törvényeihez (mármint amiket ilyeneknek hitt), csakis ezekhez mérte a magyar irodalom minden jelenségét, s e jelenségekben a magyarság­ra ható nyugati világ, a magyarságba olva­dó újabb rétegek, a magyar műveltségben elvegyülő újabb foglalkozások jelentéseit. Sokakat kikergetett az irodalom kertjéből, de mindig azon a címen, hogy nem költők, nem azon a címen, hogy nem magyarok.

Next