Kovács Kálmán (szerk.): Gyulai Pál válogatott művei - Magyar Remekírók (Budapest, 1989)
spanyolosan és katolikusan fülledt viharhangulatához... Hogy Gyulai Pál mégis mindvégig vakon hitt az objektív kritika lehetőségében, az éppen azért volt, mert született impresszionista, tehát született lírikus lévén, vakon hitt önmagában. Aminthogy az ő híres vallomásos mondásának, hogy magával akar békében élni, nem a világgal, első mondandója egy par excellence lírikus volt: Petőfi Sándor. De Gyulai Pálnak igaza volt e büszkeségével ; méltán hihetett magában, s méltán elébe tehette a magával való békességet a világgal valónak. Mert ízig-vérig irodalmi ember volt, az irodalomnak nemcsak szerelmese, de műértője is, ami különben egyik a másik nélkül éppoly lehetetlen, mint ahogy lehetetlen olyan Don Juan, aki ne szeretné a nőket s viszont ne értene hozzájuk. Ő, ha már annyit vívódott a költészet törvényeivel, viszont nem is akart egyéb törvényt ismerni a költő felett, mint a költészet törvényeit. Ő, a szenvedélyes politikus, szenvedélyesen tiltakozott a politikának a költészet felé való tolakodása ellen, s ő, a szenvedélyes magyar, a csökönyös puritán, gyönyörű elfogulatlansággal mindig csakis a költészetnek törvényeihez (mármint amiket ilyeneknek hitt), csakis ezekhez mérte a magyar irodalom minden jelenségét, s e jelenségekben a magyarságra ható nyugati világ, a magyarságba olvadó újabb rétegek, a magyar műveltségben elvegyülő újabb foglalkozások jelentéseit. Sokakat kikergetett az irodalom kertjéből, de mindig azon a címen, hogy nem költők, nem azon a címen, hogy nem magyarok.