Ilia Mihály - Péter László (szerk.): Juhász Gyula válogatott művei - Magyar Remekírók (Budapest, 1981)
1928
Tanulmányok, cikkek, kritikák 995 két. ZalaGyörgy is igen bölcsen óvakodott attól, hogy szárnyaló allegóriáival kifejezni próbálja azt a magyar mitológiát, amely az Ady-élet, az Ady-halál és az Ady-költészet csodálatos szépségét és nagyságát teszi. De hiszen a legritkább eset, hogy az emlék ne csupán méltó, de stílusos is legyen ahhoz, akinek állították. Ilyen ritka találkozás történt, amikor a lángoló lelkű Izsó Miklós mintázta meg Debrecennek Csokonai Vitéz Mihályt, a magyar barokk képfaragó a magyar barokk versírót, és ilyen szerencsés véletlennek köszönhető Szegeden Dugonics András nemesen egyszerű monumentuma, valamint Vásárhelyi Pál és Dankó Pista emlékműve. Már például Rákóczi Ferenc lovasszobrán alig érezhető valami a magyar nemzeti fölkelés vezérlő fejedelméből, a szabadság hőséből, inkább egy osztrák birodalmi herceget mutat nekünk. Hiszen még Petőfi Sándornak se tudtak méltó ércet emelni az Eskü téren, és Kossuth Lajost 1928-ban úgy vésték márványba, hogy nem az ő titánságát, de a mi törpeségünket jelentse a késő unokáknak. Ady Endre sírjára is sok mindenféle csodát akartak állítani a versengő mesterek és inasok, utolsó bölényt és garaboncást, szárnyas géniuszt és szerelmespárt, csak éppen magát Adyt nem bírták megmutatni. Reviczky sírja a legjobb példa arra, hogyan lehet legegyszerűbben megoldani a kérdést. Reviczky sírján ez az egy sor áll: A világ csak hangulat. És ebben az egy sorban az egész ember és az egész költő. Ady sírjára tessék rávésni ezeket az ércnél maradandóbb szavakat: Magyar nyarak bennem alusznak. Ha ezek a szavak nem is adják Ady egész nagyságát, de megsejtetik a veszteséget, amely elmúlásával ért mindnyájunkat, akik e földön magyarul és emberül érezünk és gondolkozunk! Délmagyarország, 1928. február 18.