Szalai Anna (szerk.): Magyar elbeszélők 19. század 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1976)
Justh Zsigmond
Jo6o JuSTH ZsIGMOND lesz - nem, nem, az nem lehet. Hogy e gondolatot kiűzze agyából, beszélni kezdett Dengeleghyvel. Meg kell tudnia, hogyan jutott ennyire, bizonyosan a csődön kívül még más előre nem látott körülmények is jöhettek közbe... - És hogy érzed most magad, hogy vagy, édes Stefi bátyám? Olyan rég nem láttalak. - Bizony, bizony akkor még csak kicsiny fiúcska voltál, ekkora ni. - Az öreg nem tudott e pillanatban mást mondani, megint elhallgatott. - Igyek egy pohár pezsgőt, nem rossz, kissé édes, én jobban szeretem a szárazát. - Én is jobban szerettem... - ebben a múlt időben volt valami igen keserű, ami éppen úgy bántotta a fiatalembert, mint fájt az öregnek, ki most mohón hajtott fel egy pohár pezsgőt. Ez aztán az öreg nyelvét megoldotta. Rég nem ivott, s gyenge lévén, könnyen a fejébe szállt. A zene folyton szólt, egyik bánatos nóta a másikat kergette, az öreg mellette meg csámcsogva, mohón ette a rég nem élvezett, nyalánk étkeket. Ezalatt a törzsasztal vendégei, úgy látszik, róluk beszéltek , sugdostak, néha fel-felnevetve. Kálmán egész hiúsága fellázadt, odadobott egy százast a cigányoknak: - Húzzad hát egész lelkedből. Most az öreg megszólalt, azt hitte, kötelessége elmondani életét, hogy juthatott idáig. Hangja némelykor megcsuklott, szempillái megrezdültek, néha elbeszélés közben egy könnycsepp pergett végig rezes képén, amelyet aztán nagy vászonzsebkendőjével letörült. Néha-néha megszakította elbeszélését, a konyhát dicsérve és a borokat. Ekkor Kálmánt, édes, jó, drága becsének nevezte. Evvel akart fizetni, így tette ezt már évek óta. Kálmán lázas arccal, a pezsgőtől úgyis hevült aggyal hallgatta a zene és az öreg keserveinek vegyülékét. Lassan-lassan tisztába jött azzal, hogy az, akinek milliók jövedelme nem volt elég, az hatvanezer forint járulékával sem fog kijöhetni.