Szalai Anna (szerk.): Magyar elbeszélők 19. század 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1976)

Justh Zsigmond

Jo6o JuSTH ZsIGMOND lesz - nem, nem, az nem lehet. Hogy e gondolatot kiűzze agyából, beszélni kezdett Dengeleghyvel. Meg kell tudnia, hogyan jutott ennyire, bizonyosan a csődön kívül még más előre nem látott körülmények is jöhettek közbe... - És hogy érzed most magad, hogy vagy, édes Stefi bá­tyám? Olyan rég nem láttalak. - Bizony, bizony akkor még csak kicsiny fiúcska voltál, ekkora ni. - Az öreg nem tudott e pillanatban mást mondani, megint elhallgatott. - Igyek egy pohár pezsgőt, nem rossz, kissé édes, én job­ban szeretem a szárazát. - Én is jobban szerettem... - ebben a múlt időben volt valami igen keserű, ami éppen úgy bántotta a fiatalembert, mint fájt az öregnek, ki most mohón hajtott fel egy pohár pezsgőt. Ez aztán az öreg nyelvét megoldotta. Rég nem ivott, s gyenge lévén, könnyen a fejébe szállt. A zene folyton szólt, egyik bánatos nóta a másikat ker­gette, az öreg mellette meg csámcsogva, mohón ette a rég nem élvezett, nyalánk étkeket. Ezalatt a törzsasztal vendégei, úgy látszik, róluk beszél­tek , sugdostak, néha fel-felnevetve. Kálmán egész hiúsága fellázadt, odadobott egy százast a cigányoknak: - Húzzad hát egész lelkedből. Most az öreg megszólalt, azt hitte, kötelessége elmondani életét, hogy juthatott idáig. Hangja némelykor megcsuklott, szempillái megrezdültek, néha elbeszélés közben egy könny­csepp pergett végig rezes képén, amelyet aztán nagy vászon­zsebkendőjével letörült. Néha-néha megszakította elbeszé­lését, a konyhát dicsérve és a borokat. Ekkor Kálmánt, édes, jó, drága becsének nevezte. Evvel akart fizetni, így tette ezt már évek óta. Kálmán lázas arccal, a pezsgőtől úgyis hevült aggyal hall­gatta a zene és az öreg keserveinek vegyülékét. Lassan-las­­san tisztába jött azzal, hogy az, akinek milliók jövedelme nem volt elég, az hatvanezer forint járulékával sem fog ki­jöhetni.

Next