Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)
Justh Zsigmond: Fuimus
224 JUSTH ZSIGMOND előtte. Ott áll a kis ház, mint azelőtt; hej! Hány emléke van hozzákötve. Eszébe jutottak azok a régi, őszi hangulatok (néha szüretre hazajött - lopva egy-két napra, gyámja tudta nélkül), a szüretelő, Holbein madonnaarcú tót leányok, aranygyöngyös pruszlikaikkal, aztán a most zárt, nagy, fehérre meszelt terem zöld fenyőgatlyakkal, zászlókkal feldíszítve, amelynek ablakain végiglátni a Vág felé húzódó halmokat, a síkságot, a sok kis falu tornyain megcsillámló nap sugarait... Aztán a szoba közepén a terített asztal látja önmagát odakönyökölve búsulni; öccse - a cigányok grófja -, a végtelen zenetehetséggel megáldott Lőrinc meg primázik. A lassú, bánatos nóták, utána a friss, felhangzó, pattogó csárdás... majd a szüreti napok elteltével, a hideg őszi éjszakán neki az ismeretlen nagyvilágnak, neki az űrnek! Innét ki külföldre, idegenbe... idegenül! Istenem, milyen emlékek! De hisz előtte a ma. Miért gondolna a múltra. Napsugárban fürdik minden, pacsirta szeli a léget. Dala felébresztette merengéséből. Mosolygott önmagán. Hiszen fényben a világ, vége a dalnak! Csak ment tovább. Egy gyalogúton leért a dombról, ott az a ház... az, az... Itt lakott a Lőrinc vigasztalója. Mert már vigasztalóra szorult. Öreg faj érzi a pusztulást, korhadt tölgy ágába üt legelőbb a villám. Hogy lehet ma a vele? Vonzza-e még az „ismeretlen” egyszerűsége? Tart-e még a búfelejtés! Eh! Meglátjuk. Egy kanyarulat, s ott a kastély. Az oszlopos épület magasan kiemelkedik a park vén fái közül, s az egész völgyet uralja. Érezte, mi vár reá. Látta maga előtt szeretett édesanyját, amint esténkint a dohányzó nagy spanyolfala mögött cigarettázik, s pasziánszokat csinál. Látta túl rajta, ott a sarokban, a nagy márványkandalló öblét, amely tele virággal. Nyugalmat lehel itt minden. Megállt. Távol mögötte az ismert ismeretlen élet küzdelmi zaja... itt csendes minden, idáig nem jut a szenve-