Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)
Justh Zsigmond: Fuimus
244 JUSTH ZSIGMOND a Tisza partján feküdt az Ádámék lakása. Délután négy felé érkezett Szolnokra. Mily jól esett neki megint a magyar szó! Gábor végtelenül szerette az Alföldet. A kedves, széles utcák, akácfákkal szegélyzett alacsony, fehér házak, a lobogó ingű, gatyájú helyre legények, az ingvállas, bodros vigadójú menyecskék, a házak előtt guggoló öregek, a zöld vetések között keresztülvezető országút, a gólyák, darvak a légben, a síkságot pettyező fehér tanyák, a gulyák távolról idehallatszó kolompja, a Tisza-part hamvaszöld füzesei, a messzi falvakból idehallatszó távoli harangszó édes nyugalommal töltötte be lelkét. Úgy érezte, hogy édes hazájának kapui tárultak fel előtte. Most érezte csak igazán, hogy hazajött. Hisz ez a darab föld, ez a végtelen síkság, ez az otthona, ez a hazája; ebben bízik, erre épít. Ez a föld adja azokat az istenáldta termékeket, ennek a népnek szívében fakad a magyar nóta, ennek a népnek acélos karjai víttak meg annyiszor a hazáért, ez őrizte meg drága kincsünket, magyar nyelvünket. Erre építsünk, ebben bízzunk! Hazatérve, amoda a tót világ közepébe, úgy érezte, mint oltalmazó jött; ide más érzések hozták. Itt egy élet folyamán csak védelmet talált, ide tanácsért jött akkor, ha megingott alatta a talaj; ide tért, midőn fáradtnak érezte magát, pihenni; ide, midőn elszorult a szíve, vigasztalásért; ide gyámjához, leghívebb emberéhez, Czobor Ádámhoz. A kis falu fehér házai között végigrobogott a kocsi, most elhaladt egy kő Szent János mellett, aztán befordult egy kis ház platánoktól, akácoktól beárnyalt udvarára. A ház előtt már Czobor Ádám várja, kezet nyújt neki. Mily megnyugtató volt a kézszorítás, mily jótékony szürke szemeinek kifejezése. Czobor Ádám vagy ötvenéves ember lehetett, azonban sokkal fiatalabbnak látszott. Magas, izmos ember volt, piros arcbőrrel, amelyet alig szakított meg itt-ott egy ránc. Hosszú, szürke-