Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)
Justh Zsigmond: Fuimus
Fuimus 255 ki előbb Gábortól még húzódozott, most bátran az Erzsébet szemébe nézve, csacsogni kezdett. Ezalatt a szomszéd is meghallotta, hogy a kisasszony itt jár. Tele lett a pitvar, tele a szoba, körülállták. Csak nézték, nézték, mély, egyszerű szívük egész világa sugárzott ki a szemükből. Látszott rajtuk, hogy imádják. Egypáran leültek mellé a padra. Egy öreg asszony rétest hozott neki nagy tálon, amelyből aztán Miasszonyunknak csakúgy, mint Gábornak enni kellett. Ágoston Pista pedig, az Erzsébet egyik komája, odaállt mellé: - Úgy ám, Miasszonykánk, tánc lesz itt nemsokára. Lakodalomra készülünk, a mi Marink megy férjhez, elvárjuk ám. Velem táncolja az első táncot, ugye? És Erzsébet egyszerűen, minden leereszkedés nélkül megígérte neki, hogy eljő, nyoszolyóleány is lesz, táncol is vele... Gábor csak nézte, nézte, maga se tudta miért, de oly nagynak, nemesnek látta a leányt e percben. Oly mélységes mély az érzésvilága, hogy magához tudta vonzani a nép egyszerű, de nagyvonalú érzésvilágát. Eggyé vált velük, dacára annak, hogy édesanyja nem eggyel közülök rokonságban állott. Erzsébet mindegyikhez intézett pár nyájas szót; egy öregasszonynak orvosságot ígért, egy leánynak súgott valamit, egyik gazdának a felesége után kérdezősködött. Jóakaratot lehelt egész lénye; mintha ajkairól, szívéből, ruháiról a boldogság áradt volna szét. Mindenki szeretettel, boldogságtól sugárzó szemekkel tekintett fel reá. Majd az egész falu népe összeszaladt, sokan ki is kísérték őket a határig. Soká álltak még ott a mezőn, a könnyű léptekkel ellebegő Erzsébet után nézve... Gábor hallgatott, tele volt lelke azzal, amit látott. Érezte az egyszerűség hatalmát. Érezte, hogy ebben nyilvánul a magyar faj ereje, ebben életképessége. Törpének, gyengének érezte magát e lány egyszerűségével szemben.