Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)
Justh Zsigmond: Fuimus
Fuimus 279 - Sohá nem láttalak, Gábor - szólalt meg végre hosszú csend után Poldi, midőn egy tisztásra értek, s egy árok partján mindketten leültek a földre. - Mondd, hogyan bírsz itt heteket és heteket eltölteni? Hiszen ezek kétségbeejtő állapotok! - szólalt meg hevesen Gábor, ahelyett hogy Poldinak felelt volna. - Miért? Sokat vagyok itt egyedül. Hagynak tenni, menni. Igen jól elvagyok az oldalukon. Sokszor észre se vesznek. - De ők maguk, velük nem törődsz? - Hol nevetek rajtuk, ha kicsinyes oldalaikat látom, hol meg sajnálom őket, de életcéljukat, törekvéseiket veszem tekintetbe. Haragudni egyikre sem tudnék - mondta a vén bölcs, nagy figyelemmel vizsgálva a lábainál rajzó hangyabolyt. - Ezeknek van életcéljuk - mondta a hangyákra mutatva -, tudják, mit akarnak. Amazok, a mi nevezetes rokonságunk, rohan előre az űrben, marakodik semmiért, kínozza magát mindegyik külön, küzd, cselekszik, szenved... s mindent semmiért... A hangyák mily bámulatraméltó teremtések. - De mily irtóztató ez a ház, milyen borzasztóan nevetséges ez az öreg ember, aki ki van a szó szoros értelmében ezeknek a vénlányoknak szolgáltatva, akik azt teszik vele, amit akarnak, s ilyen vénlányféle produktumot csináltak belőle. - Hát nem ismered még Szardanapallosz bátyánkat, hogy ezen csudálkozol? - Ismerem, ismerem, de azért minden újabb találkozásunknál újból fedezem fel őt. És Kázmér bácsival hogy vannak mostanában? - Úgy, mint azelőtt. Tán csak nem hiszed, hogy kibékülnek még valaha? Húsukká, vérükké vált az egymás iránt érzett harag. Most az a szenvedélyök, hogy a márfai helyi postán nyílt levelezőlapon goromba leveleket írnak egymásnak. Persze a postásné, s így indirekte a megyei intelligencia végtelen gyönyörűségére. Miklós bácsi sohase fogja megbocsájtani, hogy azt a park alatti