Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)
Justh Zsigmond: Fuimus
318 JUSTH ZSIGMOND - Érdekes öregember - védelmezte Nikit, tán koráért, Klienigstein. - Az utolsó magyar oligarcha - tette hozzá fontos arccal. - Ugyan, hagyd el, petit pere, én nem találom, hogy magyar volna - mondta Mici, piskótát mártogatva egy pohár burgundiba. - Nl n’a pas de savoir faire. Ezzel a költséggel háromszor annyit is mutathatna... Aztán meg kinek ez az egész parádé? A megyebeli hétszilvafásoknak? Ugyan, érdemes is ezeknek kipakolni azt a szép, régi ezüstöt, meg a bécsi porcelánt (no, ezért irigylem, csak odaadta volna babinak keresztajándékul!), meg a cseh kristályt! Kár ezeknek az az aranyvilla, meg a kés. Ezek ujjaikkal is megennék a libapecsenyét. -Ne nézd le annyira a libapecsenyét, Mici, jó az. Jobb, mint azok a pávák, meg gyöngy tyúkok, melyekkel néha megtraktál... - Lolly ma a libapecsenyét pártolja, mit weidlingauer Erdäpfel saladé! - Igen, Hanzi. Te sokszor ettél libapecsenyét, és jólesett, meg én is. A kadét iskolában örültél, ha kaptál valaha egy jó falatot. Én is a Sacré Coeurben. A libapecsenye jobb, mint a saláta vagy a retekfőzelék, amellyel a nénénk naponta kedveskedett nekünk. - Én szeretem is, szánom is az öreget - kezdte újból a tárgyat Gábor, ki úgy érezte, védelmére kell a Niki bácsinak szállnia, már azért is, amit az éjjel Poldival megbeszéltek. Meg aztán Niki bácsi is Márfay! Úgy érezte, mintha őt támadnák ezzel a Nifforok, így ébredt tudatára annak, hogy bizony mégis százados gőg rabja csakúgy, mint a többi. - Aztán kinek is mutatná azokat a régi, olasz aranykéseket, hisz nem jár hozzá senki. - Ki ennek az oka? - kérdé ingerült hangon Mici. - Ő maga. Jaj, de azok a kések nagyon szépek. Ezt is egy Niffor leány hozta a családotokba... - Igen, Mici, az, ki aztán hét uradalmat pazarolt el ilyen csecsebecsékre - felelt meg neki Gábor.