Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)
Justh Zsigmond: Fuimus
Fuimus 369 mondtam neki mindent, s elmondtam azt is, hogy úgy gondolkozom felőle, mint ő, és... - Igen, azt, hogy szereted - mondta Lőrinc majdnem élesen. Gábor egy pillanatig csodálkozva nézett reá. - Tán csak nem hiszed - szólt most Gábor, majd oly élesen, mint ezelőtt testvére -, hogy azért beszélek ellene, mert én szeretem, s mert észrevettem, hogy te is belebolondultál. Igen... észrevettem... Lőrinc már e pillanatban belátta, hogy helytelenül s méltatlanul ítélt, de már késő volt. A megtörténtet meg nem történtté nem tehette senki. Csakúgy, mint Gábor, nem változtathatott azon, amit kimondott. Egy pillanatig szembenéztek, szótlanul, némán mind a ketten. Tegnap még testvérek, ma már vetélytársak voltak. Majd Gábor szólalt meg: - Igen, igen. Nagy szerencsétlenség, nem tudom, a fátum vagy más okozta. Valószínűleg az ő akarata volt ez. Ezzel akarta tán erejét megmutatni. Látod, édes testvérem - mondta most lágy, elérzékenyült hangon -, eddig egyedül küzdöttem, most majd ketten tán könynyebben küzdünk meg a közös ellenséggel. Nyújtsd jobbadat, erős támaszod lesz e kéz, s legyen a tied az enyém. Szembeszállunk azzal, ami reánk nézve csak a legrosszabb lehet. Faragjuk e ferde, e lehetetlen helyzetből vigasztalásunkat. Merítsünk abból erőt, hogy egymást támogatjuk... Testvérem!... Gáborom... szeretett bátyám és Lőrinc, aki már napok óta kerülte bátyját, elérzékenyült, mintha csak megmozdult volna valami a szívében, odadőlt a testvére keblére, s úgy érezte, itt van a legbiztosabb helyen széles e világon. - Látod, édes Lőrincem! Nem nekünk való dolog ez. Tegyük fel, hogy én venném el, s tekintsünk el attól, hogy ma már te is szereted. Mi lenne akkor? Mi történne velem? Édesanyánk oly tisztán, oly bölcsen magyarázta el nekem ma, hogy nem tehetek egyebet, mint hogy szavait ismétlem...