Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)
Justh Zsigmond: Fuimus
Furmus 375 9 Egész éjjel nem aludt, kora hajnalban arra határozta el magát, hogy azonnal elutazik az Alföldre, Ádámékhoz. Csak édesanyjától búcsúzott el. Felhasználta az alkalmat, hogy Lőrinc reggel átlovagolt Tomiékhoz, s így tőle nem búcsúzott el. Nem akarta látni, nem bírta volna látni. Azt mondta édesanyjának, hogy alföldi birtokát akarja rendezni, s ezért hívja le gyámja magához. Édesanyja megcsókolta homlokát, s szomorúan így szólt: -Tégy úgy, ahogy gondolod, fiam, nehezemre esik pedig most, ha akár egy napra is távozol mellőlem, öreg vagyok, s attól félek (hisz abban a korban vagytok), egyszer csak végleg kirepültek szárnyaim alól. - Édesanyám... soká voltam fészek nélkül nagyon - susogta halkan, és elhallgatott. Végtelen szomorúság vett erőt lelkén, érezte... úgy érezte, nem lesz többé anyjával, nem lehet többé vele abban a viszonyban, mint volt. Ha Lőrinc elveszi Lollyt, idegen lesz hozzá ő is, mint a többiek. És anyjának Lőrinccel kell maradnia... neki nagyobb szüksége lesz reá, mint neki. Igen... ez a két nagy sötét szem, amely annyit szenvedett, s szenvedése oly gyengéddé tette, nem fog többé oly szomorúan tekinteni reá, mint most. Ez a kéz, amely végigsimítja a homlokát... hideg leszen hozzá. Ez az ajak, amely most ajkait érinti, elveszti bensőségét. Szeretett volna leborulni anyja előtt, s elrejteni fejét ölében, és sírni, sírni... És az öreg asszony, ki csupa érzés volt, kiérezte fia lelkiállapotát. Nem tudta, mi marja, de tudta, hogy boldogtalan. Szeretett volna odahajolni reá... s kikérdeni, mije fáj, megkérdeni, adhat-e balzsamot lelkére, tehet-e érte valamit. De hogyan? Éseszélyes lett volna megint Lollyra vinni a szót? Azt hitte, ez volt oka fia bánatának. Úgy hitte, az ilyen sebet legjobb hegedni