Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)
Justh Zsigmond: Fuimus
Fuimus 395 Ma ez nem illik... és a Niki most Niki bácsihoz fordult - wie geht es?... Téged tizennégy éve nem láttalak, pedig hét éve, hogy szomszédok vagyunk. De persze olyan nagy úr vagy, hogy megköveteled, hogy még én is - s a kisasszony szinte egy hüvelykkel nőtt az utóbbi szavaknál - hozzád járjak. Én toronyban lakom... ugye, s a toronyban hideg van, cúgot kap az ember, s a bácsitok fél a cúgtól, nem? - fordult a négy lányhoz, s intett a kezével. A négy lány mind egyszerre, majdcsak hogy a földre le nem ült, oly mély pukerlit vágott a család egyetlen élő hercegnéjének (kit pedig gyűlöltek, mert Nisfor leány). - És a Czobor Ádám és a leánya... vezesd ide... No, lám, ilyen nagy leánya van. Pedig én mint fiatal embert láttam utoljára, akkor még gárdista volt. S ez a leánya, csinos leány. Magyaros, ilyen típust még erre mifelénk nem láttam. - Amit túlságosan hangsúlyozta. De ezt, úgy látszik, megbánta, mert aztán odatipiskélt Erzsébethez, s megcsókolta a homlokát kétszer. -Nini, és mégis van valami az arcán a kancellárból. Az a gömbölyű váll, s a szép, lágy, csókolásra termett ajkak. Csókolj meg, Lizám! Erzsébet megcsókolta arcát, kezét. A komornyik éppen jelentette, hogy tálalva van. Ekkor lépett be az ajtón Lolly. Halványlila selyemruha volt testén, hajában s mellén piros gránátvirágok. Szép volt, nagyon szép. S látszott arcán, hogy szép akar lenni. Önkénytelenül - vagy tudatosan - Erzsébetre tekintett. Egyszerű krepp fehér ruha volt testén, keble alatt halványsárga szalaggal átkötve. - Nini, az Erzsébet... - kiáltott fel Lolly -, s minden szokás ellenére odarohant hozzá, s összevissza csókolta. - Honnan ismeri? - kérdte Gábor, hogy valamit kérdjen. -A maga leírásából - felelt rá Lolly. Pedig Gábor nagyon jól tudta, hogy sohase beszélt Lollynak Erzsébetről.