Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)
Justh Zsigmond: Fuimus
Fuimus 403 dohányzóban, sietett hozzá, hogy e furcsa felfedezést vele közölje. A csípősebb történetkékkel mindig az öreg diplomatához fordult. Gábor csendesen a másik szalonba ment, bár mulattatta az öreg hercegné beszédre, s tán épp azért odament Erzsébethez. - Hát hogy tetszik itt a világ? - kérdte Gábor, leülve Erzsébet mellé egy kis kanapéra. - A hegyek magasak, Gábor, a pompa meg igen nagy. Parasztlánynak nincs otthona a nagy palotában. - És ki tetszik itt neked legjobban? - Poldi - mondta hirtelen Erzsébet -, meg a te jóságos anyád, ki úgy megmondogatta elébb a Niki bácsinak az igazságot. - Poldival jól vagy? - Hisz minden esztendőben tölt nálunk pár hetet... Úgy jó, mint ahogy megy, váratlanul. Ő tanított meg festeni. - Nem is tudtam, hogy festesz. - Hát jól van, mondjuk, hogy ő tanított meg látni. - A mi vidékünk persze néked nem tetszik. - Nagyon nem. Barna, zöld... ez a két szín az uralkodó, ez nem koloris. S az éles körrajzú hegyek, s a merev, kivonatozott fenyőfák... ez... nem rajz. Milyen más a mi pusztánk, százszor változatos, finom színe... s a végtelenség fejünk felett, s a végtelenség, míg a szemünk lát! - Szebb a puszta. - Hát már te is, pók király - csúszott közéjük Poldi óvatosan, mint a gyík. S aztán leült Erzsébethez egészen közel, egy kis taburettre, egyik kezét ölébe tette, s másikkal átölelte Erzsébet karszékét, és aztán, mint akinek ez a rendes és megszokott helye, nevetgélve beszélgetni kezdett Erzsébettel. - Ti a pusztát dicséritek. Nem rossz ízlés. No, mondd ezeknek a jó embereknek itt ezt el. Például Micinek. Mondd neki csak, hogy a vidéke nem szép... hogy nem festői, hogy a levegője piszkos, s mégis éles, hogy nincs