Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)

Justh Zsigmond: Fuimus

234 JUSTH ZSIGMOND No, most, ha majd visszajő, sírhattok együtt eleget. Lőrinc mindig ezzel bosszantotta őket. Anyja sokkal komolyabb lett, ha Gáborról beszélt. Lőrinccel nevetett is, Gáborral alig mert. - És a többiek? És Ádám bácsi? - Gábor szemei fel­villantak, amint ezt kérdé. Imádta gyámját, Czobor Ádámot, édesatyjának hű barátját s követőjét. - Ádám bácsit még nem láttam. Lenn van az Alföl­dön, a falujában. Elvonult a világtól, lányát neveli, s a könyveket bújja. - Na, Lőrinc, ne nevesd ki őt. Vannak ám könyvmo­lyok is a világon! Ezzel Lőrincre célzott, ki sohasem olvasott. Ez szinte betegség volt a fiúnál. Irtózott a könyvektől, dacára, hogy minden érdekelte. Hanem azért sokat tudott. Gá­bor lassan-lassan beadta neki élőszóval mindazt, amit olvasott, és minden eleven anyaggá vált öccse lelkében, így a fiúnak megvolt a maga világnézete, s mindent a maga filozófiai szempontjából látott. És sokban éppen az, hogy nem olvasott, tette őt eredetivé. - De menjünk fel... várnak. - Kik? - kérdé Gábor, bár tudta, hogy az udvar. - Hát az én jó uraim. - Azok? S a két fiú némán haladt fel a kastély felé. 11 Sétájuk után Gábor lefeküdt, s hosszan aludt. Két éjszakát töltött a vasúton, meg volt törve. Csak vacsorá­ra jött le. A vacsora a nagy oszlopos előcsarnokban volt terítve, ahol Lőrinc rendesen akkor evett, ha az öreg grófné nem volt Dánián. Az asztalfőt Lőrinc foglalta el, jobbján Gábor, balról a „papocska” - mint ahogy nevezték -, lejjebb a bonorum director, a tiszttartó és a Trencsén megyei születésű titkár.

Next