Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)
Justh Zsigmond: Fuimus
246 JUSTH ZSIGMOND - Csókoltat, szeretne látni. - Felmegyünk, ugye apus, még a nyár folyamán Dániára? - Fel-fel Chellém, hiszen ha te akarsz valamit, azt a jó Isten is úgy akarja. - Bejárjuk az egész felvidéki rokonságot? - De hát... de nem rontom a kedvedet. Inkább hallgatok. És Lőrinc? Milyen? Ember lett belőle? - Olyan, mint amilyen két év előtt volt, csak minden tulajdona finomult, kiszélesedett. - Érdekes fiú. Minden erénye, hibája egy elmúló korra világít. Ő egymaga egész elpusztuló, régi magyar oligarchiánk kvintesszenciája. Egyike azoknak, kik csak uralkodni, parancsolni tudtak. Ő se tudja megtanulni, hogy századunk jelszava: „il fapt savoir servir”. - Meg fogja tanulni - mondá Erzsébet halkan, de biztos hangon. - Na nézzék, Erzsi! Politizálni is szoktunk? Ne nézzék a kis honleánykát! - Nem, csak Lőrincről beszéltem. - Tudom, hogy gyengéd volt mindig; annyi tulajdonotok ellentétes, hogy meg kell értenetek egymást - nevetett fel Ádám, s megsimogatta Erzsébet képét, ki egy szemernyi szemrehányással szemeiben, de azért nyíltan, egyenesen szembenézett atyjával. - Ellentétek? És miben? - kérdé Gábor kíváncsian. - Ó, sokban. Erzsébet olyan parasztfajta, mint amilyen én magam vagyok. Egyenes, semmi árnyalat, finomultság nincs az egyéniségében. Amit mond, az úgy van, és nincs másképp. Nem érzékeny, a félhomályban nem lát, aztán nyugodt. De olyan nyugodt, mint amilyen csak egy ilyen, a turáni nemes fajból származó nőszemély lehet. - Papa, hagyjuk a turáni nyugalmat. - Ez azt jelenti, hogy a múltkor, igen Gábor, ne nevess, te meg, Erzsi ne pirulj (leánya egy egyszerű tagadó mozdulattal felelt édesatyja szavaira), a leányom majd