Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)
Justh Zsigmond: Fuimus
282 JUSTH ZSIGMOND - Öregek vagyunk, fiú... az utolsók, menjünk fel a romok közé, ott a mi helyünk. A tavasz is nedves, a virágok is fonnyadnak, amerre mi járunk, fonnyadó virágok nyílnak a szíveinkben is, nem nekünk való a holdvilág - szólt Poldi élesen nevetve, s az épp feltűnő holdvilágra mutatott. Lassan a kastélyba ballagtak. 24 Szobájukban Lőrincet találták kipirulva, szikrát hányó szemekkel. - Soha, sohase jövök ide többé, utálatos fészek, gyűlöletesek, akik lakják. - Mi történt, fiam, hisz egészen ki vagy kelve magadból... Csillapodjál, gyermekem - szólt Poldi, és nyugodtan simogatta kopasz tarkóját. - Azért vitt magával, mert engem állhat köztetek legkevésbé. Egész úton kínzott. Anyám ellen, Tomi ellen, egész családunk ellen kikelt. Nem győztem hallgatni... - Hát miért nem feleltél meg neki magyarán - szólalt meg hevesen Gábor -, csak én velem merjen így beszélni, csak merjen anyánk ellen kelni... - Te, tudom, bátrabb vagy, mint én, okosabb is vagy, utaztál sokat, te megfeleltél volna neki, tudom - beszélt Lőrinc keserűen -,én ostoba, gyenge filkó vagyok. - Mi ez, Lőrinc? - Gábor! - No, gyerekek, ne vesszetek azért ti is most össze. Hagyjatok békét a Márfay tradíciónak. Már nagyon közönségesek lettek, hát mit mondott még az öreg? - Semmit, de ebben a semmiben minden benne volt. Vén, pimasz róka, és ezek a lányok! Na, Gábor, büszke lehetsz rá, hogy a nevedet viselik. - Vagyok is, büszkébb, mintha a Tomi viselné a nevemet. - Hé, gyerekek, nagyon meleg van ebben a szobában