Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)
Justh Zsigmond: Fuimus
348 JUSTH ZSIGMOND Átölelték egymást, de azért mind a kettő érezte, hogy maradt vissza a lelkében valami, ami, ha nem többel, de egy hajszállal távolította el őket egymástól. 40 Gábor és Poldi hajnal óta jártak. Bebarangolták az újvári havas egész vidékét, végtére egy kis, szűk völgyben telepedtek le. Hatalmas kősziklák vették a hasadékot körül, a hasadék közepén tengerszem volt. Semmi nyoma az életnek. Távol, távol a küzdelemtől, itt csak csend, nyugalom. - Látod, ide járok el néha... Szeretem e helyet. - Olyan, mint egy Böcklin - mondta Gábor. - Az olyan, ez a kis világunk egy része, hiszed, hogy még ez is szervesen függ össze a Niki vénasszonyos tetteivel - nevetett Poldi, bár igen komolyan értette. - Hogyan érted? Magyarázd ki magadat. Érdekel a dolog... - Nos, ez természetrajzilag éppúgy utolsó stációja a mi mindenségünknek, mint szegény öreg Nikiik. A sajttenyésztés füvei, tájképe, a szálerdők ősfái után jön a magasztos pusztulás, a tengerszemek sziklavilága... Értesz? - De hát a mi talajunkat tán még meg lehet termékenyíteni! - Mirajtunk akarsz változtatni, gyermek? Hogyan? Megbírsz küzdeni a fajjal, elég erősnek érzed magad, szembeszállani azzal, amit századok állapítottak meg? Bírsz új vért önteni ereikbe? Megbírsz küzdeni századok öröklött, megcsontosodott erkölcseivel, szokásaival? Bírsz új érdeklődést önteni azokba, kik már igazán semmi iránt sem érdeklődnek? Szinte megérezték, hogy már csak a semmittevés, a pusztulásra jók. Ültess hát e sziklákra pálmákat, s gyönyörködj benne. És miért tennéd, ambíció dolgozik benned vagy mi? - De hát akkor mit tegyünk?