Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)
Justh Zsigmond: Fuimus
376 JUSTH ZSIGMOND hagyni, s nem nyúlni hozzá, így hát nem szólt egyik se semmit. Ott ültek egymás mellett némán... keresve tárgyat, nem hallva egyebet e percben, mint a szívük dobogását. Pedig nehéz volt az egymás hallgatását elviselni. Lenn végre kocsirobogás. - Előállott a kocsim, mennem kell - mondta Gábor, s lassan felkelt helyéről, keresve egy szót, amelybe mindent bele tudjon foglalni, amit e percben érez, anélkül, hogy valamit mondana, amiből édesanyja a közelgő veszedelmet kiérezné. De hát a szem mindezt még jobban kifejezte. Hallgatva megcsókolta kezét, aztán ajkait. Édesanyja hevesen a kebléhez szorította fiát. Soká, némán, összeforrott ajakkal csüngtek egymás keblén. Az öreg asszony zokogott... aztán egyszerre kitépve magát fia karjai közül, csillogó, könnyes szemmel mosolyogni igyekezett. - De milyen gyerek vagyok én, vénasszony létemre, hiszen pár nap múlva látlak megint... Ugye? Gábor nem bírt szólani. Némán, szinte szédülve, ingó lábakkal az ajtó felé haladt, ott megfordult, visszanézett, anyja tekintetét kereste. - Gábor... akarsz nekem tán valamit mondani? Szólj, mi bajod? - kérdte az öreg asszony rekedt hangon, megremegve. De már ekkor fia hirtelen, gyors mozdulattal kirohant az ajtón. Csak a léptei kopogása hallik, aztán ez is elhal. Most a kocsi dübörög lenn a kavicsos udvaron... Egy fordulat, s az is eltűnik. És az öreg asszony egyedül maradt. 10 - Ez aztán a meglepetés, öcsém. Tán csak nem untad meg már a brinzakosztot - fogadta Ádám nagy örömmel s nevetve Gábort.