Szalai Anna (szerk.): Századvég 2. - Magyar Remekírók (Budapest, 1984)
Justh Zsigmond: Fuimus
380 JUSTH ZSIGMOND És midőn Gábor a két táviratot elolvasta, feltekintett. Szobájából az udvarra látott. Egy nagy cseresznyefa alatt állott Erzsébet. Egész arca nyugalmat lehelt. Sötétkék szemei ragyogtak, telt, kissé napbarnított arcán nyoma se volt a kételynek, ajkain szinte kevély mosoly, egész lénye lelki egyensúlyát fejezte ki. Mögötte a puszta széles lapja, rajta fehér házak, csendes, fehér gulyák, s mind e felett a magyar ég végtelen kékje. 13 Este Ádám cselédjei holdvilágnál csépeltek. Ádám, Erzsébet és Gábor vacsora után, a verandán telepedtek le. Föl, hozzájuk hallatszott a munkások dala. Rossz termés volt az idén, rozsda marta az úgyis megritkult gabonát, de azért a részesek daloltak, s daluk életboldogságról beszélt. Lassan ők is hármasban lementek a géphez... Lőrinc házasságáról beszéltek, de azért másra gondolt mind a három. -De hát énvelem mi lesz? - szólalt meg egyszerre Gábor. -Te... - szólalt meg atyja helyett Erzsébet -, te köztünk, velünk maradsz. Megismered a Tisza partját. - De hát én fenyvesekben nőttem fel?! - Meg kell ezentúl a mi fűzfáinkkal is elégedned... Bánod a cserét? -Nem én, szinte azt hiszem, soha nem is láttam fenyőfát. - Látsz majd ezentúl is egyszer évente, karácsonykor - nevetett Ádám. A cséplőgéphez értek. Csodálatosan hatottak a holdfénynél az ide, aláiramló fehér árnyak, amelyeknek erős, határozott lépéséből azonban ki lehetett érezni, hogy leiz ezek igazi emberek, s nem fantomok, hiszen itt még a holdvilágnál is tesz és alkot az ember. A kis gép vígan dúdolt, derült volt a marokverők nótája.