Magyar Rendőr, 1937 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1937-01-01 / 1. szám
Nem méltathatjuk ehelyütt hívebben az előadások és hozzászólások gazdag anyagát, mintha vezérszavakként idézünk azokból néhány életrevaló, bölcs gondolatot. Például: az egyetemnek olyan bírákat kell nevelnie, akik jól ismerik az életet és olyan közigazgatási tisztviselőket, akik értenek a jog alkalamazásához. Vagy: a jogi oktatás irányzata olyan legyen, hogy ne a jog hatalmi elemeire helyezze a fősúlyt. Azután pedig: a közgazdaságtant, sőt még a magángazdaságtant is behatóbban kellene oktatni, hogy a közigazgatásban az állami élet minden vonalán közgazdaságilag is képzett jogászok legyenek A doktorátus ne képesítővizsga eredménye legyen, hanem minden karon egy magasabb tudományos fokozat. A külön jogtudományi és államtudományi képesítés megszüntetendő volna. Egységes jogtudományi képesítés mellett a közigazgatási tisztviselő a magánjogban is kellőképpen jártas lesz, míg ma a közigazgatási perek nagy része abból fakad, hogy a közigazgatási tisztviselők nem ismerik eléggé a magánjogot. A jogi tanulmányok mellett gondot kellene fordítani a gyorsírás elsajátítására, idegen nyelvek tanulására és szakismeretek szerzésére. Amit végül egy pénzügyi szaktekintélyünk az önáló pénzügyi jogi tanszékről mondott, önkéntelenül felkelti bennünk a kérdést: miért nem követeli meg, hasonló joggal, külön tanszékét az önálló rendőri jog is? Minket a legközvetlenebbül érdekelnek a kongresszusnak értékes tanulságai, hiszen a rendőri pályán — önmagunkon is, a fiatalabb nemzedéken is — gyakran éreztük a jogi oktatásnak egyre szembetűnőbb hiányait. És ha ez a kongresszus csak magvetés volt, amelynek gyümölcseit csupán az utánunk jövő nemzedék fogja már élvezni, akkor is örömmel, üdvözöljük a reformot, amely most ime csakugyan aküszöbön állt. GOROMBA A RENDŐR? — kérdezi a Vasvármegye, a vidék egyik előkelő, nagy napilapja, amelynek élén ezzel a címmel írt igen érdekes vezércikket a lap főszerkesztője, a kitűnő tollú publicista. Megérdemelné ez a közérdekű tárgyú, nemeshangú írás, hogy egész terjedelmében ismertessük rendőrolvasóinkkal, de erre, sajnos nincs helyünk. Meg azután a cikk elsősorban nem is nekünk, hanem a rendőrt helytelenül megítélő nagyközönségnek szól. Bevezetőben megemlíti a vezércikk, hogy a szombathelyi rendőrség a közelmúltban hozzálátott a rendszertelenül és minden óvatosság nélkül haladó gyalogjárók rendreszoktatásához, mire a város egyik tekintélyes úriasszonya immár másodszor intéz panaszos, méltatlankodó levelet a szerkesztőséghez, amiatt, hogy a rendőr «érdes hangon» figyelmeztette őt a szabálytalan közlekedésre. A « méltóságos asszony» kéri, hogy a helyi sajtó szólaljon fel a közönség «ilyetén molesztálása és a megalázó rendőri megszólítások» rendszere ellen ... A helyi sajtó azonban nem hajlandó felszólalni a megsértődött hölgy panasza mellett, mert — miként írja a továbbiakban — a rendrefigyelmeztetés nem molesztálás, hanem a rendőr közérdekű kötelességteljesítése. És ez nem is megalázó, hanem annak az örvendetes jele, hogy fegyelmezett, derék rendőreink, igen helyesen, személyválogatás nélkül tesznek eleget kötelességüknek. Ebben a vitában mégis csak Őméltósága a «rendetlen elem», a rendőr pedig az őméltósága által áthágott, tehát tiszteletben nem tartott általános érvényű rendszabályok érvényrejuttatája. Ezeket írván, a közlekedési rendről tartott alapos kioktatás után, így folytatja a vezércikk: «...magammal is megtörtént, hogy közlekedési hibába estem és a rendőr figyelmeztetett, hogy rossz helyen járok. Mindig a legudvariasabb formában! Pedig hát én, aki oly sokszor és néha annyira csípős formában abajgattam a rendőrséget a közlekedési szabályok bevezetése és a gyalogjárók megrendszabályozása végett, csakugyan rászolgáltam, hogy erélyesen, sőt talán kissé csúfondároskodva is figyelmeztessenek, hogy vizet prédikáltam és íme bort iszom. De mondhatom, hogy minden egyes esetben a legjólesőbb európai udvariassággal szólított meg a rendőr. Igaz, hogy én se tetéztem ilyenkor hibámat azzal, hogy rámozdultam volna a «háborgatásért». Hanem megköszöntem az igazságos figyelmeztetést és — engedelmeskedtem. Mert a rendőrnek volt igaza. Márpedig mentül intelligensebbek vagyunk, annál inkább kötelességünk, hogy meghajoljunk mások igaza előtt és példát adjunk másoknak az igazság respektálásában. ... A levélírók méltóságát is bízvást kérhetem tehát arra, hogy ne igyekezzék sajtókorholás útján a körmére koppintani annak a rendőrnek, aki kötelességét teljesítette. Nem kell szabályellenesen közlekedni, akkor nem fog szólni a rendőr. Se simán, se érdesen... Ne nehézséget csináljunk a rendőrnek nehéz feladatainak ellátása körül, hanem támogassuk! Ne háborogjunk, ha felsőbbségének utasításait teljesíti, hanem örüljünk neki Mert rendőreink fegyelme és kötelességtudása a fundamentuma valamenynyiünk nyugalmának, biztonságának.» Nagy elégtétellel olvastuk ezt a hatásos vezércikket, ritka szép példáját az újságíró tárgyilagos szemléletének és bírálatának. Ha mindenkor azzal a tárgyilagossággal találkoznánk, amely ezt az avatott tollat vezette, rövidesen eltűnnének azok a bántó ellentétek nagyközönség és rendőrség között, amelyeket nem egyszer elfogult és avatatlan tollak betűi mélyítenek ki. —k.—a.— A tolvajnyelv írta: Dr. Kemény Gábor rendőrtanácsos Ennek a cikknek nincsenek nagy igényei. Nem akar sem felfedezni, sem leleplezni, sem tanítani, egyszerű kis ismertetés kíván csupán maradni azok számára, akik némi érdeklődést tanúsítanak a hivatásos büntevők világának sajátos, szokatlan, sokszor bizarr jelenségei iránt. Kartársaim számára és ezek között is főkép azok számára, akiknek módjuk és szerencséjük van, vagy volt a bűnügyi szolgálat arcvonalában teljesíteni hivatásukat, bizonyára nem is mondhatnék semmi újat, a tolvajnyelvről elmélkedvén. Ha e sorokat esetleg mégis figyelmükre méltatnák, arra kérem őket, tekintsék ezt a cikket szerény hozzászólásnak csupán egy mindnyájunk által jól ismert témához. Némi aktualitást kölcsönöz e cikk megírásának egy jubileum, amit méltónak találok megemlíteni a Magyar Rendőr olvasói előtt: idén volt 25 éve, hogy a budapesti főkapitányság kiadta a tolvajnyelv szótárát. Akik ezt a 75 oldalra terjedő szótárt összegyűjtötték és feldolgozták, megérdemlik, hogy tiszteletükre legalább ez a cikk az emlékezés mécsesét gyújtsa meg. Úttörő munka ez, amennyiben ezideig az egyetlen hivatalos gyűjteménye a tolvajnyelvnek. Ezenkívül még csak egy tolvaj-szótárról van tudomásom. Ezt dr. Kálnay Gyula r. főtanácsos és Benke János detektív állították össze és adták ki 1924-ben Nagykanizsán (!). Ez szintén kitűnő, alapos és lelkiismeretes munka. Szerzői nagy tájékozottságról tesznek bizonyságot a hivatásos bűnözők világa körül. De mennyit változott azóta is ez a nyelv! Hol vagyunk ma már attól az időtől, amikor a detektívet még „kiberer“nek hívták „varga" helyett és „káposztáskocsi“ volt a mai ,,meseautó“! Ha átolvassuk az említett jubiláló tolvajszótárt, abban kb. 200—500 magyar szón kívül még alig találunk mást, mint német-jiddisch szavakat. Érdekes megfigyelni, hogy változtak ezek a szavak 25 év alatt magyar szavakká. Például a mai „szajré“ eredetileg schore, a „siker“ (ittas) schicker, a „kajakos“ (erőszakos) bekajch, a „káli“ (szerető) chale, a „majré“ (félelem) moijre, a „meló“ (munka) meloch, a „hesszelő“ (figyelő) ehess, a „haver“ haver és a „máké“ (rejtetthely) makarne volt valamikor. Azóta — beszédes bizonyságául annak, hogy a mi „alvilágunk“ is mennyire fejlődött és önállósította magát, — a tolvajnyelvünk legnagyobbrészt magyar lett. Miből áll és hogy jött létre ez a nyelv? A szavak felforgatásából, a fogalmak összezavarásából, önkényes elkereszteléséből, az értelem megfordításából, a jelentés elferdítéséből, a szavak megrövidítéséből, önkényes összekeveréséből. Aki érdemesnek találja foglalkozni kissé ezzel a furcsa etymológiával, a szavakból visszafelé következtetve, bepillanthat a tolvajvilágnak a pszichéjébe. Minden szó magán visel valami karakterisztikus vonást, ízt, hangulatot. Milyen lekicsinylést, epés gúnyt, tehetetlen dühöt fejez ki például ez a szó: „kutya“ (kopó), mikor ez alatt detektív értendő — milyen tréfás kifejezés: „megzuhintották a freiert“ — jellegzetes, mikor „tollas“-nak nevezi a csendőrt, ,,kocogó“-nak a fogat.