Magyar Rendőr, 1937 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1937-01-01 / 1. szám

Nem méltathatjuk ehelyütt hívebben az előadások és hozzászólások gazdag anyagát, mintha vezérszavakként idé­zünk azokból néhány életrevaló, bölcs gondolatot. Például: az egyetemnek olyan bírákat kell nevelnie, akik jól ismerik az életet és olyan közigazgatási tisztviselő­ket, akik értenek a jog alkalamazásá­­hoz. Vagy: a jogi oktatás irányzata olyan legyen, hogy ne a jog hatalmi elemeire helyezze a fősúlyt. Azután pe­dig: a közgazdaságtant, sőt még a ma­gángazdaságtant is behatóbban kellene oktatni, hogy a közigazgatásban az ál­lami élet minden vonalán közgazdasági­lag is képzett jogászok legyenek A dok­torátus ne képesítővizsga eredménye le­gyen, hanem minden karon egy maga­sabb tudományos fokozat. A külön jog­­tudományi és államtudományi képesítés megszüntetendő volna. Egységes jogtudo­mányi képesítés mellett a közigazgatási tisztviselő a magánjogban is kellőképpen jártas lesz, m­íg ma a közigazgatási pe­rek nagy része abból fakad, hogy a köz­­igazgatási tisztviselők nem ismerik eléggé a magánjogot. A jogi tanulmá­nyok mellett gondot kellene fordítani a gyorsírás elsajátítására, idegen nyelvek tanulására és szakismeretek szerzésére. Amit végül egy pénzügyi szaktekintélyünk az önáló pénzügyi jogi tanszékről mon­dott, önkéntelenül felkelti bennünk a kérdést: miért nem követeli meg, hasonló joggal, külön tanszékét az­­ önálló rend­őri jog is? Minket a legközvetlenebbül érdekelnek a kongresszusnak értékes tanulságai, hi­szen a rendőri pályán — önmagunkon is, a fiatalabb nemzedéken is — gyak­ran éreztük a jogi oktatásnak egyre szembetűnőbb hiányait. És ha ez a kon­gresszus csak magvetés volt, amelynek gyümölcseit csupán az utánunk jövő nemzedék fogja már élvezni, akkor is örömmel, üdvözöljük a reformot, amely most ime csakugyan a­­küszöbön állt. GOROMBA A RENDŐR? — kérdezi a Vasvármegye, a vidék egyik előkelő, nagy napilapja, amelynek élén ezzel a címmel írt igen érdekes vezércikket a lap főszerkesztője, a kitűnő tollú publi­cista. Megérdemelné ez a közérdekű tár­gyú, nemeshangú írás, hogy egész terje­delmében ismertessük rendőrolvasóink­kal, de erre, sajnos nincs helyünk. Meg azután a cikk elsősorban nem is nekünk, hanem a rendőrt helytelenül megítélő nagyközönségnek szól. Bevezetőben megemlíti a vezér­cikk, hogy a szombathelyi rendőrség a közel­múltban hozzálátott a rendszertelenül és minden óvatosság nélkül haladó gyalog­járók rendreszoktatásához, mire a város egyik tekintélyes úriasszonya immár má­sodszor intéz panaszos, méltatlankodó levelet a szerkesztőséghez, amiatt, hogy a rendőr «érdes hangon» figyelmeztette őt a szabálytalan közlekedésre. A « méltó­­­ságos asszony» kéri, hogy a helyi sajtó szólaljon fel a közönség «ilyetén mo­­lesztálása és a megalázó rendőri megszó­lítások» rendszere ellen ... A helyi sajtó azonban nem hajlandó felszólalni a meg­sértődött hölgy panasza mellett, mert — miként írja a továbbiakban — a rendre­­figyelmeztetés nem molesztálás, hanem a rendőr közérdekű kötelességteljesítése. És ez nem is megalázó, hanem annak az ör­vendetes jele, hogy fegyelmezett, derék rendőreink, igen helyesen, személyválo­gatás nélkül tesznek eleget kötelességük­nek. Ebben a vitában mégis csak Őméltó­sága a «rendetlen elem», a rendőr pedig az őméltósága által áthágott, tehát tiszte­letben nem tartott általános érvényű rendszabályok érvényrejuttatája. Ezeket írván, a közlekedési rendről tartott ala­pos kioktatás után, így folytatja a vezér­cikk: «...magammal is megtörtént, hogy közlekedési hibába estem és a rendőr figyelmeztetett, hogy rossz helyen já­rok. Mindig a legudvariasabb formá­ban! Pedig hát én, aki oly sokszor és néha annyira csípős formában abaj­­gattam a rendőrséget a közlekedési szabályok bevezetése és a gyalogjárók megrendszabályozása végett, csak­ugyan rászolgáltam, hogy erélyesen, sőt talán kissé csúfondároskodva is fi­gyelmeztessenek, hogy vizet prédikál­tam és íme bort iszom. De mondha­tom, hogy minden egyes esetben a leg­­jólesőbb európai udvariassággal szólí­tott meg a rendőr. Igaz, hogy én se te­téztem ilyenkor hibámat azzal, hogy rámozdultam volna a «háborgatásért». Hanem megköszöntem az igazságos fi­gyelmeztetést és — engedelmeskedtem. Mert a rendőrnek volt igaza. Már­pe­dig mentül intelligensebbek vagyunk, annál inkább kötelességünk, hogy meg­hajoljunk mások igaza előtt és példát adjunk másoknak az igazság respektá­lásában. ... A levélíró­k méltóságát is bízvást kérhetem tehát arra, hogy ne igyekezzék sajtókorholás útján a kör­mére koppintani annak a rendőrnek, aki kötelességét teljesítette. Nem kell szabályellenesen közlekedni, akkor nem fog szólni a rendőr. Se simán, se érdesen... Ne nehézséget csináljunk a rendőrnek nehéz feladatainak ellá­tása körül, hanem támogassuk! Ne há­­borogjunk, ha felsőbbségének utasítá­sait teljesíti, hanem örüljünk neki Mert rendőreink fegyelme és köteles­ségtudása a fundamentuma valameny­nyiünk nyugalmának, biztonságának.» Nagy elégtétellel olvastuk ezt a hatásos vezércikket, ritka szép példáját az új­ságíró tárgyilagos szemléletének és bírá­latának. Ha mindenkor azzal a tárgyila­gossággal találkoznánk, amely ezt az avatott tollat vezette, rövidesen eltűnné­nek azok a bántó ellentétek nagyközön­ség és rendőrség között, amelyeket nem egyszer elfogult és avatatlan tollak betűi mélyítenek ki. —k.—a.— A tolvajnyelv írta: Dr. Kemény Gábor rendőrtanácsos Ennek a cikknek nincsenek nagy igé­nyei. Nem akar sem felfedezni, sem lelep­lezni, sem tanítani, egyszerű kis ismerte­tés kíván csupán maradni azok számára, akik némi érdeklődést tanúsítanak a hi­vatásos büntevők világának sajátos, szo­katlan, sokszor bizarr jelenségei iránt. Kartársaim számára és ezek között is főkép azok számára, akiknek módjuk és szerencséjük van, vagy volt a bűnügyi szolgálat arcvonalában teljesíteni hivatá­sukat, bizonyára nem is mondhatnék semmi újat, a tolvajnyelvről elmélkedvén. Ha e sorokat esetleg mégis figyelmükre méltatnák, arra kérem őket, tekintsék ezt a cikket szerény hozzászólásnak csupán egy mindnyájunk által jól ismert témá­hoz. Némi aktualitást kölcsönöz e cikk meg­írásának egy jubileum, amit méltónak találok megemlíteni a Magyar Rendőr olvasói előtt: idén volt 25 éve, hogy a budapesti főkapitányság kiadta a tolvajnyelv szótárát. Akik ezt a 75 ol­dalra terjedő szótárt összegyűjtötték és feldolgozták, megérdemlik, hogy­­ tisztele­tükre legalább ez a cikk az emlékezés mécsesét gyújtsa meg. Úttörő munka ez, amennyiben ezideig az egyetlen hivatalos gyűjteménye a tol­va­jny­elvnek. Ezenkívül még csak egy tolvaj-szótár­ról van tudomásom. Ezt dr. Kálnay Gyula r. főtanácsos és Benke János detektív ál­lították össze és adták ki 1924-ben Nagy­kanizsán (!). Ez szintén kitűnő, alapos és lelkiismeretes munka. Szerzői nagy tájé­kozottságról tesznek bizonyságot a hiva­tásos bűnözők világa körül. De mennyit változott azóta is ez a nyelv! Hol vagyunk ma már attól az idő­től, amikor a detektívet még „kiberer“­­nek hívták „varga" helyett és „káposztás­­kocsi“ volt a mai ,,meseautó“! Ha átolvassuk az említett jubiláló tol­vajszótárt, abban kb. 200—500 magyar szón kívül még alig találunk mást, mint német-jiddisch szavakat. Érdekes megfi­gyelni, hogy változtak ezek a szavak 25 év­ alatt magyar szavakká. Például a mai „szajré“ eredetileg schore, a „siker“ (ittas) schicker, a „ka­jakos“ (erőszakos) bekajch, a „káli“ (sze­rető) chale, a „majré“ (félelem) moijre, a „meló“ (munka) meloch, a „hesszelő“ (figyelő) ehess, a „haver“ h­aver és a „máké“ (rejtetthely) makarne volt vala­mikor. Azóta — beszédes bizonyságául annak, hogy a mi „alvilágunk“ is mennyire fej­lődött és önállósította magát, — a tolvaj­nyelvünk legnagyobbrészt magyar lett. Miből áll és hogy jött létre ez a nyelv? A szavak felforgatásából, a fogalmak összezavarásából, önkényes elkeresztelé­­séből, az értelem megfordításából, a je­lentés elferdítéséből, a szavak megrö­vidítéséből, önkényes összekeveréséből. Aki érdemesnek találja foglalkozni kissé ezzel a furcsa etymológiával, a sza­vakból visszafelé következtetve, bepillant­hat a tolvajvilágnak a pszichéjébe. Min­den szó magán visel valami karakteriszti­kus vonást, ízt­, hangulatot. Milyen leki­csinylést, epés gúnyt, tehetetlen dühöt fe­jez ki például ez a szó: „kutya“ (kopó), mikor ez alatt detektív értendő — milyen tréfás kifejezés: „megzuhintották a fre­­iert“ — jellegzetes, mikor „tollas“-nak nevezi a csendőrt, ,,kocogó“-nak a fogat.

Next