Magyar Sajtó, 1942 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1942-01-15 / 1. szám
agyar Sajtó IV. ÉVFOLYAM. BUDAPEST, 1942 JANUÁR 15. 1. SZÁM MEGJELENIK MINDEN HÓNAP 15-ÉN. AZ ORSZÁGOS MAGYAR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL. BUDAPEST, VI., ANDRÁSSY-ÚT 101 SAJTÓKAMARA TAGJAI TAGDÍJ FEJÉBEN KAPJÁK. HÁZI KÖZPONTUNK TELEFONSZÁMA : *428-553 NEM KAMARAI TAGOKNAK AZ ELŐFIZETÉSI DÍJ EGY HÓNAPRA 1.PENGŐ: POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLÁNK SZÁMA 11.230 MAGYAR SAJTÓ ÍRTA ÉS A RÁDIÓBAN JANUÁR 1-ÉN FELOLVASTA: VITÉZ KOLOSVÁRY-BORCSA MIHÁLY, AZ ORSZÁGOS MAGYAR SAJTÓKAMARA ELNÖKE Herczeg Ferencnek, a Sajtó kamara egyes sorszámú újságíró tagjának — 1903-ban jelent meg az «Andor és András» című regénye, amelyet a nyilvánosság akkori képviselői érthetőleg nem fogadtak különös lelkesedéssel. Pedig a könyv csak igen enyhe szatíra a századeleji Budapest társadalmi életéről s két hírlapíró címszereplője típus: András, az irodalmi ambícióktól hajtott, élhetetlen vidéki úrifiú, akit fellengző illúziók sodornak a pályára és Andor, a gátlásokat nem ismerő, impertinens pesti zsurnaliszta, telítve mindazzal az izgágasággal, cinizmussal, individualista önteltséggel s idegenségéből fakadó tagadással, ami a könyv megjelenése után pár évvel annyira elharapódzott a magyarországi sajtóban. Mert a regény bolyhosai és kis sakáljai, akiket még elnéző mosollyal karikírozott a századforduló írója a világháború előtti esztendőkben megvalósították kávéházi vágyálmukat, meggründolták a lapokat, amelyekben mindenkiről mindent meg lehetett írni. Ennek a sajtónak az Andorok már szellemi irányítói és tulajdonosai voltak, s az Andrások csak sajnáltairaméltó kirakatfigurákká, vagy pennaforgató bérmunkásokká süllyedtek. Gábor Andor, a békevilág felkapott belletristája, — ma bolsevista emigráns — hiteles tanúként nevezhette erről a sajtóról írott regényének egy jól irányzott zsarolás révén újságfejedelemmé és közéleti nagysággá avanzsáló hősét dr. Senkinek, akinek karrierje a korszak alvilági zsurnalizmusának valóban hű fotográfiája. És 1911-ben méltán értekezhetett erről a sajtóról a szabadkőműves progresszió élharcosa, Biró Lajos, mint kapitalista vállalkozásról, amelyet az üzleti szimat vezet. «Ha a közönségnek vér kell, a közönség vért kap ... Hazafiasság kell? A legnagyobb mértékben kap. Minden vasárnap egy hazaáruló fe - jön a fazekában? Fő. Lincselésre való biztatás kell? Megkapja... Az újságvállalat csodálatos flairrel érzi meg, milyen ösztönök, milyen gyűlöletek kívánják magukat felkeltetni és lángra lobbantatni. Azok felkeltetnek és lángra lobbantatnak ...» Ezek az ösztönök és ezek a gyűlöletek azonban nem a magyar közönségben éltek, mint azt Biró Lajos állította, hanem azokban, akik ezt a sajtót a magyar publikum számára csinálták. Száz éve már, hogy a legnagyobb magyar megírta: «Éljünk csak a sajtóval, mely magában a lehető legjobb, de alkalmazása által a lehető legrosszabb is lehet, minden cél és határ nélkül és engedjük csak, mikép azzal mindenki kénye-kedve szerint élhessen . . . úgy lesz köztünk elég, kinek kezében a sajtójog, ezen legszebb emberi jog a gyilkosok gyilkánál, gyújtogatónak kanócánál nagyobb átokká fog válni... mert... egy hírlap olyan felette s rendkívül éles fegyver, mellyel csudákat is mívelhetünk ugyan, de a lehető legnagyobb veszélynek is hajthatni a hazát...» Ez a tanítás is, mint Széchenyi István annyi igazsága, süket fülekre talált a liberalizmus két nemzedékében. Át kellett élnünk az októberi lázadást, a bolsevizmus gyalázatát s Trianonnak ezekből eredő megaláztatását, hogy átérezzük végre a sajtóprobléma egész nemzeti életünkre kiható komoly jelentőségét. A sajtónak magyarrá tételére megindított küzdelem éveken át mégis inkább csak emelkedett szellemű manifesztációkban és dübörgő memorandumokban nyilatkozott meg s egyes újságírók vagy rövidebb-hosszabb életű keresztény lapalapítások önfeláldozó, magára hagyatott tusakodásában. A hírlapirodalomban továbbra is a régi budapesti kultúra érvényesült — állapíthatta meg Szekffi Gyula a «Három nemzedékben» — s a Trianon utáni antiliberális korszakban mehetett végbe, hogy a progresszivitás és oktobrizmus vezető hírlaptulajdonosa megsokszorosíthatta tevékenységét s csakhamar nagy napilapok egész koncérnjét tarthatta kezében... E háború előtti üzemek némi stílusváltozások keresztülvitelével jobban működtek és nagyobb hasznot hajtottak, mint bármikor előbb... Ugyanez történt a fobóiratok terén, ahol a Színházi Élet maradt nemcsak a budapesti zsidó, de a vidéki magyar publikumnak is legtöbbet olvasott kedvence... Gömbös Gyula nagyvonalú, céltudatos sajtópolitikai kezdeményezése után nyílt meg az út a magyar újságírás reorganizálására. Mekkora feladat várt megoldásra, talán legjobban azzal lehet illusztrálni, hogy még az újságíró társadalom fogalmi és matematikai határának megvonása is elháríthatatlan nehézségekbe ütközött. Az 1928. évi, a szellemi munkásokra vonatkozó összeíráskor 907-en vallották magukat újságíróknak, az 1930-as népszámláláskor viszont 1515-en. Voltak statisztikai adataink, amelyek 2000-nél több újságíróról tudtak, amin csodálkozni sem lehet azokban az időkben, amikor az irodalmi kávéházakban néhány kifizetetlen kapuciner fejében bárki igényelhette a szerkesztő úr megszólítást. Ekkortájt vált szokásossá «újságírói rendről» beszélni. Ez az ékes contradictio in adiecto azonban nemcsak szónoki művirág volt, hanem rejlett benne sokkal több is: az újságírói foglalkozás hivatott képviselőinek szinte öntudatlan törekvése egy kötöttebb, közösségi társadalmi forma felé, amely elválasztja a sajtó reguláris hadrendjét a nyomtatott papiros martalócaitól.