Magyar Sajtó, 1972 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-01 / 1. szám
mai újságírónak tulajdonképpen nincs is nehéz dolga. Politikai életünk kiegyensúlyozott, a párt szövetségi politikája már áthatja egész közéletünket, a demokratizmus fejlődése is találkozik a tömegek óhajával, s minden olyan megnyilvánulás, amelyben népünk az általános helyzetről mondja ki véleményét, pozitívnak nevezhető. Népgazdaságunk is jó irányban fejlődik. Még olyan kényes mutató, mint a termelékenységé is kedvezően alakul. A gazdasági irányításúj rendszere bevált, az életszínvonalat pedig a terveknek megfelelően emeljük. Ha mindezek mellett figyelembe vesszük még gondjainkat, mint például a beruházások körül mutatkozó kedvezőtlen jelenségeket, a külkereskedelmi mérleg megterhelését és a költségvetési hiányt, akkor is, maga az összkép bizalmat gerjesztő. Az újságíró tehát könnyű helyzetben van. Legalábbis látszólag és első pillantásra. Valójában azonban éppen pozitív töltésű fejlődésünk igényel az újságírótól bonyolultabb, igényesebb és elmélyültebb munkát. Most nem az élet negatív jelenségeire gondolunk elsősorban. Nem arra, hogy a demokratizmus fejlődését nyomokban olykor a demagóg hang megjelenése is kíséri, a gazdasági élet felbukkanó feszültségeit egyesek igyekeznek a maguk javára kihasználni, a kispolgári örökségek, az önzés, az anyagiasság és a harácsolás tünetei ma is tapasztalhatók, és hogy kulturális életünknek is vannak torzulásai. Az ilyen tünetek a fejlődés velejárói, az alkotás, a hétköznapi munka szinte törvényszerű selejtjei, s az újságíró így is kezeli őket. Nem ezek okoznak tehát az újságírónak nehézséget, fejtörést, gondot. Az újságíró számára a fejlődés nyomon kísérése jelenti a legkeményebb diót. A marxista alapműveltség és a párt napi politikájának ismerete — s tegyünk még ehhez valamilyen főiskolai, egyetemi diplomát is — nem elegendő ahhoz, hogy az egyre bonyolultabb és egyre nagyobb felkészültséget — és állandó felkészülést! — igénylő gazdasági helyzetben az újságíró biztonságosan eligazodjon. Eligazodjon annyira, hogy lelkiismeretesen vállalhassa a tömegek tájékoztatását. És ez nem csupán a gazdasági életünkkel foglalkozó újságíróra érvényes. Legalább így vonatkozik ez a sokféle áramlattal, csoportérdekkel — így is mondhatnánk: klikk-érdekkel —, torz, álművészi tendenciákkal is jelentkező kulturális életünkre, amelyben az igazi művészi alkotás, a szocialista-realista irányzat támogatása, széles körű alapműveltséget és a helyzet állandó, elmélyült tanulmányozását igényli. De ugyanígy külpolitikai újságírásunk sem lehet meg a külföldi sajtó rendszeres elemzése, a nemzetközi gazdasági helyzet ismerete, az információk, az adatok és tények akkumulálása, tehát a folytonos önművelődés nélkül. Az olvasó igénye egyre növekszik. Nem elégszik meg összefüggések ismétlésével, a részleteket kell feltárni előtte. Le kell bukni a mélybe, elemezni kell a zsenalizmus eszközeivel, tömegekhez szólva, könnyen olvasható és felfogható nyelven. Mindez nem könnyű dolog. Teljes egyetértéssel és helyesléssel találkozott az aktíva előadójának, Óvári Miklósnak az a megállapítása, hogy az információ nem magántulajdon, aki az információt adja, nem szívességet tesz, hanem kötelességét teljesíti. Ez a megállapítás helyet kér magának az új sajtótörvényben, vagy egy olyan kormánydokumentumban, amely a Politikai Bizottságnak a tájékoztatóról szóló határozatát egészíthetné ki és támaszhatná alá. Maga Óvári elvtárs is említett példát arra, hogy az informálással állami vonatkozásban sincs minden rendben. Ez nyilván abból adódhat, hogy az állami vezetők nem ismerik a Politikai Bizottság határozatát, s éppen ezért merül fel egy állami dokumentum igénylésének gondolata. A tömegek ugyanis nemcsak kívánják — és tegyük hozzá, hogy teljes joggal kívánják —, hogy informáljuk őket, hanem ha akarjuk, ha nem, ki is elégítik információs igényüket. A mai fejlett híradástechnika módot nyújt arra, hogy ezt nehézségek nélkül megtegyék. Az pedig nyilvánvalóan nem mindegy, hogy ki tájékoztatja őket. A gyors és pontos informálás szükségességét nemcsak a demokratizmus írja elő számunkra, és nemcsak a zsurnalizmus igénye szólal itt meg, hanem az elemi politikai érdek is. „Az a közmondás, hogy kétszer ad, aki gyorsan ad, itt még inkább igaz, mert lehet, hogy aki későn ad, az nem feleannyit, hanem semmit sem ad. Ezért hangsúlyozottan kérjük mindenkitől, aki illetékes a sajtó tájékoztatására, hogy ne csak a pontosságra helyezzen hangsúlyt, hanem a gyorsaságra is” — mondta Óvári Miklós. Természetesen a hírszolgálat gyorsaságát nem lehet a pontosság elé helyezni. A szocialista sajtó nem áldozhatja fel komolyságát, egész politikai alapállását a megalapozatlan, gyakran csak szóbeszédre támaszkodó pontatlan és olykor egymásnak is ellentmondó burzsoá hírközlés oltárán, s a nemzetközi hírszolgálat morális és politikai kereteit sem lépheti túl. Amikor az információról és a gyors hírszolgálatról beszélünk, lehetetlen hangot nem adni.