Magyar Sajtó, 1972 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1972-01-01 / 1. szám

mai újságírónak tulajdonképpen nincs is nehéz dolga. Politikai életünk kiegyensúlyozott, a párt szövetségi politikája már áthatja egész közéletünket, a demokratizmus fejlődése is találko­zik a tömegek óhajával, s minden olyan megnyilvánulás, amelyben népünk az általános helyzet­ről mondja ki véleményét, pozitívnak nevezhető. Népgazdaságunk is jó irányban fejlődik. Még olyan kényes mutató, mint a termelékenységé is kedvezően alakul. A gazdasági irányítás­­új rendszere bevált, az életszínvonalat pedig a terveknek megfelelően emeljük. Ha mindezek mellett figyelembe vesszük még gondjainkat, mint például a beruházások körül mutatkozó kedvezőtlen jelenségeket, a külkereskedelmi mérleg megterhelését és a költségvetési hiányt, akkor is, maga az összkép bizalmat gerjesztő. Az újságíró tehát könnyű helyzetben van. Legalábbis látszólag és első pillantásra. Valójában azonban éppen pozitív töltésű fejlődésünk igényel az újságírótól bonyolultabb, igényesebb és elmé­lyültebb munkát. Most nem az élet negatív jelenségeire gondolunk elsősorban. Nem arra, hogy a demokratizmus fejlődését nyomokban olykor a demagóg hang megjelenése is kíséri, a gazda­sági élet felbukkanó feszültségeit egyesek igyekeznek a maguk javára kihasználni, a kispolgári örökségek, az önzés, az anyagiasság és a harácsolás tünetei ma is tapasztalhatók, és hogy kultu­rális életünknek is vannak torzulásai. Az ilyen tünetek a fejlődés velejárói, az alkotás, a hét­köznapi munka szinte törvényszerű selejtjei, s az újságíró így is kezeli őket. Nem ezek okoznak tehát az újságírónak nehézséget, fejtörést, gondot. Az újságíró számára a fejlődés nyomon kísé­rése jelenti a legkeményebb diót. A marxista alapműveltség és a párt napi politikájának ismerete — s tegyünk még ehhez vala­milyen főiskolai, egyetemi diplomát is — nem elegendő ahhoz, hogy az egyre bonyolultabb és egyre nagyobb felkészültséget — és állandó felkészülést! — igénylő gazdasági helyzetben az újságíró biztonságosan eligazodjon. Eligazodjon annyira, hogy lelkiismeretesen vállalhassa a tömegek tájékoztatását. És ez nem csupán a gazdasági életünkkel foglalkozó újságíróra érvé­nyes. Legalább így vonatkozik ez a sokféle áramlattal, csoportérdekkel — így is mondhatnánk: klikk-érdekkel —, torz, álművészi tendenciákkal is jelentkező kulturális életünkre, amelyben az igazi művészi alkotás, a szocialista-realista irányzat támogatása, széles körű alapműveltsé­get és a helyzet állandó, elmélyült tanulmányozását igényli. De ugyanígy külpolitikai újság­írásunk sem lehet meg a külföldi sajtó rendszeres elemzése, a nemzetközi gazdasági helyzet ismerete, az információk, az adatok és tények akkumulálása, tehát a folytonos önművelődés nélkül. Az olvasó igénye egyre növekszik. Nem elégszik meg összefüggések ismétlésével, a rész­leteket kell feltárni előtte. Le kell bukni a mélybe, elemezni kell a zsenalizmus eszközeivel, töme­gekhez szólva, könnyen olvasható és felfogható nyelven. Mindez nem könnyű dolog. Teljes egyetértéssel és helyesléssel találkozott az aktíva előadójának, Óvári Miklósnak az a megállapítása, hogy az információ nem magántulajdon, aki az információt adja, nem szívessé­get tesz, hanem kötelességét teljesíti. Ez a megállapítás helyet kér magának az új sajtótörvény­ben, vagy egy olyan kormánydokumentumban, amely a Politikai Bizottságnak a tájékoztató­­ról szóló határozatát egészíthetné ki és támaszhatná alá. Maga Óvári elvtárs is említett példát arra, hogy az informálással állami vonatkozásban sincs minden rendben. Ez nyilván abból adódhat, hogy az állami vezetők nem ismerik a Politikai Bizottság határozatát, s éppen ezért merül fel egy állami dokumentum igénylésének gondolata. A tömegek ugyanis nemcsak kívánják — és tegyük hozzá, hogy teljes joggal kívánják —, hogy informáljuk őket, hanem ha akarjuk, ha nem, ki is elégítik információs igényüket. A mai fejlett híradástechnika módot nyújt arra, hogy ezt nehézségek nélkül megtegyék. Az pedig nyilvánvalóan nem mindegy, hogy ki tájé­koztatja őket. A gyors és pontos informálás szükségességét nemcsak a demokratizmus írja elő számunkra, és nemcsak a zsurnalizmus igénye szólal itt meg, hanem az elemi politikai érdek is. „Az a közmondás, hogy kétszer ad, aki gyorsan ad, itt még inkább igaz, mert lehet, hogy aki későn ad, az nem feleannyit, hanem semmit sem ad. Ezért hangsúlyozottan kérjük mindenkitől, aki illeté­kes a sajtó tájékoztatására, hogy ne csak a pontosságra helyezzen hangsúlyt, hanem a gyorsaságra is” — mondta Óvári Miklós. Természetesen a hírszolgálat gyorsaságát nem lehet a pontosság elé helyezni. A szocialista sajtó nem áldozhatja fel komolyságát, egész politikai alapállását a megalapozatlan, gyakran csak szóbeszédre támaszkodó pontatlan és olykor egymásnak is el­lentmondó burzsoá hírközlés oltárán, s a nemzetközi hírszolgálat morális és politikai kereteit sem lépheti túl. Amikor az információról és a gyors hírszolgálatról beszélünk, lehetetlen hangot nem adni.

Next