Magyar Sajtó, 1973 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1973-10-01 / 10. szám

nincs. Régi igazság,­­hogy az a jó futballbíró, akit a közönség szinte észre sem vesz, akinek keveset kell közbeavatkoznia, fütyülnie, plá­ne gesztikulálnia. Az ilyennek van tekinté­lye: puszta személyisége rendet parancsol a pályára. Hát hogyan van a riporterrel? Néha mint­ha ő volna a főszereplő. Az egyik nagyon népszerű tévériporter, aki kétségbevonhatat­­lanul tehetséges, vonzó személyiség, a közel­múltban azt nyilatkozta (ha hinni lehet a nyomtatott szövegnek), hogy az interjú „egyenrangú emberek beszélgetése”. Fenn­akadtam ezen. Vajon ki állapítja vagy méri meg ezt az „egyenrangot” ? Itt alighanem ke­veredik két dolog, amelyeket pedig nem sza­bad összekeverni. Az egyik: az újságíró, mi­előtt riportot vagy interjút (vagy voltakép­pen bármit, de most maradjunk ennél a két műfajnál) készít, készüljön föl alaposan. De úgysem fog annyit tudni az adott témáról, mint olyan valaki, akivel egyáltalán érdemes arról interjút készíteni. Már ezért sem egyen­rangú. A másik: a riporter nem alázatos ra­jongó, aki szájtátva hallgatja olykor nem is olyan nagy emberek, például táncdalénekes­­nők kinyilatkoztatásait és azokat kritika nélkül megírja. Nem is egyszerűen „Unter­mann”, aki csak fölteszi a kérdést, de rá nem kérdezhet, kérdezzen csak, hátha nem min­den érthető és világos a beavatatlan milliók­nak. De nem szabad sem megjátszania a nagy tudóssal, művésszel, politikussal stb. az ő saját területén egyenrangút, sem intim­­pistáskodnia, kedélyeskednie, vállon vereget­nie a partnert. Ezzel nem fölemeli, hanem csak mutogatja önmagát. Amennyire rokonszenves az öntudatosság, annyira nem az a túlzott magabiztosság, a hetvenkedés.* Igen ám! De azt lehet erre mondani: dehát mégiscsak önálló jellege van egy interjúnak, amelyet —, hogy egy ismert kitűnőséget em­lítsek — Oriana Fallaci készített! Szinte füg­getlenül attól, hogy kivel készítette. Ez igaz. Most már igaz. De amíg az olasz kolléganő idáig eljutott, meg kellett harcolnia rang­jáért. És ha uralkodókkal is egyenrangú em­berként beszél, azért tessék észrevenni: so­sem mondja azt, hogyan kellene helyesen cselekednie az interjúalanynak, mit tenne ő, mármint O. F., ha ő volna a helyében. Tehát nem az interjúból való kikacsingatással, se nem holmi bizalmaskodással éri el hatását, hanem éppen szigorú tárgyszerűségével, s kellemetlen kérdései is a mélyebbre hatolást segítik. Vagyis a jó riporter nem önmagát, hanem a tárgyalt témát tolja előtérbe és ta­­szigálja előre. Saját tehetségéből annyit ad hozzá, amennyit éppen szükséges. S hogy ne csak a szomszéd rétje legyen zöld, hadd emlékeztessek egy (amire e sorok megjelennek, két hónappal ezelőtti) hazai példára: Szepesi György tévé­interjújára Komját Irénnel. Csak most, hogy leírtam, veszem észre: lám csak, az interjúkészítőt írtam előre, s az interjúalanyt utána. Szepesi népszerűségével magyarázom ezt. Szerencsé­re Szepesi nem élt (vissza) vele, ezért a szi­­vet-lelket fölemelő műsor kettős tanulsággal szolgált. Ha már Sz. Gy.-vel kezdtem: kérdései és egész föllépése a megszólaltatott személy és életútja iránti tiszteletről tanúskodott. Ez már maga is rokonszenves. De még érdeke­sebb, hogy ez alkalommal egy újságíró volt az interjúalany­. Éspedig nagy idők nagy új­ságírója. Micsoda csábítás hát, hogy akár csak mímelt szerénységgel is, megemlítse sa­ját érdemeit. De még ezt sem tette! Komját Irén folyton más emberekről beszélt, az ő nagyszerűségükről szólt és arról a szeren­cséről, hogy neki módja volt találkozni, né­melykor együtt dolgozni velük. Ezzel és ez­által emelkedett föl hozzájuk, közéjük. És újságíró-személyiséggé. * Azzal végzem, amivel kezdtem: inkább nyilvános gondolkodásnak tekintsék ezt a cikket, semmint egy téma földolgozásának. Csak annyi legyen világos belőle, hogy a modorosság, az egyénieskedés nem emel föl, nem minősít senkit sem személyiséggé. Annál inkább a tudás, az alkat, az elvhűség. Hogy sok ilyen újságíró van, mégis kevés köztük a személyiség? Ez igaz. Kell hozzá kimagasló tehetség is. Meg szerencse. Néha nemcsak az újságírónak kell fölfedeznie dolgokat. Néha az újságíró nagyságát sem ártana fölfedezni. SZÁNTÓ JENŐ ■ A Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöksége és a Budapesti Művészeti Hetek igazga­tósága kiállítást rendezett A magyar sajtó múlt­jából . . . (1873—1973) címmel, a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A kiállítást Barcs Sándor, a MÜOSZ elnöke nyitotta meg.

Next