Magyar Sajtó, 1973 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1973-10-01 / 10. szám
nincs. Régi igazság,hogy az a jó futballbíró, akit a közönség szinte észre sem vesz, akinek keveset kell közbeavatkoznia, fütyülnie, pláne gesztikulálnia. Az ilyennek van tekintélye: puszta személyisége rendet parancsol a pályára. Hát hogyan van a riporterrel? Néha mintha ő volna a főszereplő. Az egyik nagyon népszerű tévériporter, aki kétségbevonhatatlanul tehetséges, vonzó személyiség, a közelmúltban azt nyilatkozta (ha hinni lehet a nyomtatott szövegnek), hogy az interjú „egyenrangú emberek beszélgetése”. Fennakadtam ezen. Vajon ki állapítja vagy méri meg ezt az „egyenrangot” ? Itt alighanem keveredik két dolog, amelyeket pedig nem szabad összekeverni. Az egyik: az újságíró, mielőtt riportot vagy interjút (vagy voltaképpen bármit, de most maradjunk ennél a két műfajnál) készít, készüljön föl alaposan. De úgysem fog annyit tudni az adott témáról, mint olyan valaki, akivel egyáltalán érdemes arról interjút készíteni. Már ezért sem egyenrangú. A másik: a riporter nem alázatos rajongó, aki szájtátva hallgatja olykor nem is olyan nagy emberek, például táncdalénekesnők kinyilatkoztatásait és azokat kritika nélkül megírja. Nem is egyszerűen „Untermann”, aki csak fölteszi a kérdést, de rá nem kérdezhet, kérdezzen csak, hátha nem minden érthető és világos a beavatatlan millióknak. De nem szabad sem megjátszania a nagy tudóssal, művésszel, politikussal stb. az ő saját területén egyenrangút, sem intimpistáskodnia, kedélyeskednie, vállon veregetnie a partnert. Ezzel nem fölemeli, hanem csak mutogatja önmagát. Amennyire rokonszenves az öntudatosság, annyira nem az a túlzott magabiztosság, a hetvenkedés.* Igen ám! De azt lehet erre mondani: dehát mégiscsak önálló jellege van egy interjúnak, amelyet —, hogy egy ismert kitűnőséget említsek — Oriana Fallaci készített! Szinte függetlenül attól, hogy kivel készítette. Ez igaz. Most már igaz. De amíg az olasz kolléganő idáig eljutott, meg kellett harcolnia rangjáért. És ha uralkodókkal is egyenrangú emberként beszél, azért tessék észrevenni: sosem mondja azt, hogyan kellene helyesen cselekednie az interjúalanynak, mit tenne ő, mármint O. F., ha ő volna a helyében. Tehát nem az interjúból való kikacsingatással, se nem holmi bizalmaskodással éri el hatását, hanem éppen szigorú tárgyszerűségével, s kellemetlen kérdései is a mélyebbre hatolást segítik. Vagyis a jó riporter nem önmagát, hanem a tárgyalt témát tolja előtérbe és taszigálja előre. Saját tehetségéből annyit ad hozzá, amennyit éppen szükséges. S hogy ne csak a szomszéd rétje legyen zöld, hadd emlékeztessek egy (amire e sorok megjelennek, két hónappal ezelőtti) hazai példára: Szepesi György tévéinterjújára Komját Irénnel. Csak most, hogy leírtam, veszem észre: lám csak, az interjúkészítőt írtam előre, s az interjúalanyt utána. Szepesi népszerűségével magyarázom ezt. Szerencsére Szepesi nem élt (vissza) vele, ezért a szivet-lelket fölemelő műsor kettős tanulsággal szolgált. Ha már Sz. Gy.-vel kezdtem: kérdései és egész föllépése a megszólaltatott személy és életútja iránti tiszteletről tanúskodott. Ez már maga is rokonszenves. De még érdekesebb, hogy ez alkalommal egy újságíró volt az interjúalany. Éspedig nagy idők nagy újságírója. Micsoda csábítás hát, hogy akár csak mímelt szerénységgel is, megemlítse saját érdemeit. De még ezt sem tette! Komját Irén folyton más emberekről beszélt, az ő nagyszerűségükről szólt és arról a szerencséről, hogy neki módja volt találkozni, némelykor együtt dolgozni velük. Ezzel és ezáltal emelkedett föl hozzájuk, közéjük. És újságíró-személyiséggé. * Azzal végzem, amivel kezdtem: inkább nyilvános gondolkodásnak tekintsék ezt a cikket, semmint egy téma földolgozásának. Csak annyi legyen világos belőle, hogy a modorosság, az egyénieskedés nem emel föl, nem minősít senkit sem személyiséggé. Annál inkább a tudás, az alkat, az elvhűség. Hogy sok ilyen újságíró van, mégis kevés köztük a személyiség? Ez igaz. Kell hozzá kimagasló tehetség is. Meg szerencse. Néha nemcsak az újságírónak kell fölfedeznie dolgokat. Néha az újságíró nagyságát sem ártana fölfedezni. SZÁNTÓ JENŐ ■ A Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöksége és a Budapesti Művészeti Hetek igazgatósága kiállítást rendezett A magyar sajtó múltjából . . . (1873—1973) címmel, a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A kiállítást Barcs Sándor, a MÜOSZ elnöke nyitotta meg.