Magyar Sajtó, 1973 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-01 / 1. szám
elmúlt két esztendő nagy központi beruházásaira méltán lehet büszke egész nemzetünk. Mezőgazdaságunk számottevő eredményeket ért el a húsprogram teljesítésében, s több termelési feladat sikeres megvalósításában. Megkezdtük tudománypolitikai elveink következetes megvalósítását. Közműveltségünk fejlesztésében pedig — minden meglevő gondjaink és fogyatékosságaink ellenére is — „százados mulasztásokat” pótolunk. Nemegyszer tapasztalható mégis, hogy eredményeinket, társadalmi tevékenységünk kiemelkedő tárgyi és szellemi produktumait nem mutatja be elég sokoldalúan és színesen újságírásunk. Jóllehet nemcsak politikánk népszerűsítése követelné ezt, hanem a munkások, a termelőszövetkezeti tagok, az alkalmazottak s a szellemi alkotásokat létrehozók helytállása, áldozatvállalása is, melynek mindenkor megkülönböztetett tisztelettel kell adóznunk. Kétségtelen, újabbnál újabb, s mind nehezebb feladatot jelent közvéleményünkben tudatosítani például, miként hatolnak be a természet- s a társadalomtudományok a termelésbe, s e tudományok eredményei társadalmi, közéleti tevékenységünkbe, vagy hogy mi módon valósul meg kormányunk számítástechnikai programja, s ennek megvalósulása során milyen feladatok várnak megoldásra. Fel kell készülnünk mégis arra, hogy mind több ilyen követelménnyel találjuk szembe magunkat. Hiszen népünk is újabbnál újabb, s mind igényesebb munkát kívánó feladatokkal találkozik az élet minden területén. A dolgozó emberek munkájának sikere jelentős mértékben azon múlik, érzik-e, hogy a becsülettel dolgozók, azok, akik a munka sikere érdekében áldozatot is vállalni készek, miként állnak a közfigyelemnek, nem utolsósorban a sajtó figyelmének előterében. Lehet, hogy az önzetlenül, vagy olykor talán nem is oly önzetlenül munkálkodókról évekkel, de lassanként már inkább évtizedekkel ezelőtt szép számmal jelentek meg színtelen és sematikus írások. Sok felszínes írás újra meg újra emlegette, s üres közhellyé sekélyesítette akkor: „ez az ország a tiéd, magadnak építed!” Ettől azonban Ady Endre hajdan írt sorai, mely szerint „Ez az ország a mi országunk — Itt most már a mi kezünk épít” utólag sem váltak felszínes, napi politikai rigmusolássá. „A munkásosztály, a dolgozó nép érdekeit képviselő, önfeláldozóan dolgozó, felelősséget és áldozatot vállaló állampolgárok az élet minden területén élvezzenek nagyobb megbecsülést, mint azok, akik húzódoznak a fokozottabb kötelezettség vállalásától, vagy csupán haszonélvezői a társadalomnak” — olvashattuk a kongresszus határozatában. S nem kétséges, ezt sajátos eszközeivel és lehetőségeivel a sajtónak is biztosítani kell. Segítenünk kell kialakítani azt a közszellemet, amely nem tűri a társadalomellenes magatartást, a cinizmust, a fegyelmezetlenséget, a közösség károsítását. Mindezt azonban nem elvont vagy felszínes, néhány látszatjelenséget „leleplező” moralizáló írással lehet megoldani, hanem éppenséggel azzal, hogy növeljük a szocializmus ügye iránti elkötelezettség becsületét. Ennek megvalósításához pedig az újságírói erkölcsi magatartás és elkötelezettség erősítése elengedhetetlenül szükséges, valamint annak az olykor jelentkező — nevezzük nevén — sznob szellemnek a leküzdése is, amely a publicisztikai munka izgalmát csak abban véli felismerni, ha az objektivitás ürügyén, akár csak egy féldeci ecetet is önt a hordónyi mézhez, nehogy valaki konformista tollforgatónak vélje a szerzőt. Szerkesztőségeinkben is erősíteni kell tehát az egészséges közszellemet, a szocialista közgondolkodást és gyakorlati erkölcsi magatartást, nemkülönben a céltudatos és tervszerű, korunk igényeinek megfelelő munkaszervezést és kádermunkát. Nem arról van, és már több mint másfél évtizede sohasem arról volt szó, hogy 3