Magyar Sajtó, 1975 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-01 / 1. szám
* * Soha meg nem elégedett? Tehát elégedetlen? — ahá, így állunk! Aki erre gondol, nemcsak téved, hanem rosszindulatú is, és félreviszi a koránhalás témáját azokra a kevesekre, akik — mondjuk ki — anyagi fogantatású és célzatú nyughatatlanságból űzik-vonszolják magukat. (Ámbár ha és ameddig jó újságíró munkát imigyen is lehet végezni, nem tisztességtelen dolog pénzt is belekalkulálni a munkába.) Csak most nem erről van szó. Az újságírónak közlendője van, ezért ír. Közlendője van, de nem a pénzért, hanem a célért. A másik ok, amely az előbbivel egyazon napon elindított, egy kis ünnepség volt. A sajtónapon, a MÚOSZ-székházban, az újságíróakadémia ifjú hallgatóinak képviselői megkoszorúzták a Vörös Újság emléktáblát. Két remek fiatal, többük nevében. És ebben a szent pillanatban az az eretnek gondolat jutott eszembe: tudják-e vajon ezek a fiatalok és társaik, hogy az egyik legkorábban haló szakmával-hivatással jegyezték el magukat? Tudják-e, hogy hivatásunk varázsától nem lehet szabadulni? S aki önmaga „szabadul”, az a lelke mélyén sosem volt újságíró, akit meg az élet sodor más területre, hogy hogy szövetségi tag kíván maradni és mindörökre újságírónak vallja magát; legyen bár pártfunkcionárius vagy író, magas állami hivatalnok vagy színházigazgató. Tudják-e tehát a pályakezdő fiatalok, hogy a korán elhalálozók hivatását választották? Nem tudják. Ha pedig tudják, felejtsék el. Mert ha nem felejtik el, még a végén — illetve ők már az elején — megsajnálják magukat. És megsajnáltatják magukat. És ez nem rokonszenves vonás. Ne sajnáltassuk magunkat, drága barátaim! Az önsajnálat ugyanis az elkülönülésnek, a szakmai fölénynek, az avantgardizmusnak egyik fajtája lehet. Nem mondom, hogy van ilyen, csak figyelmeztetni szeretnék, hogy lehet ilyen. Mert ha mi korán halók vagyunk és ezt tudatosan vállaljuk, sőt választjuk, akkor ugyebár áldozatot hozunk. És ezért övezzen bennünket a társadalom hálája. Övezzen, de ne ezért. Hanem munkánkért, a belőle áramló erőért, tudásért, eltökéltségért. Félő ugyanis, hogy a közhálára a korán halás okán azok tartanának legelőbb igényt, akiket a fönt írottak: a munkájukból áradó erő, tudás, eltökéltség nem is jellemez. A mártírok nem készülnek mártírok lenni. S legtöbbjük, ha föltámadna, elcsodálkoznék önnön mártíromságán. Két véglettel szeretném tehát óvni kollégáimat a korán halandóság tárgyában. Az egyik, hogy abszolutizáljuk és tragédiát csinálunk belőle. Az előbb már említett elkülönülés amúgy sem volna igazságos, mert nem volna igaz. Sokkal egyszerűbb az igazság. Az igazi, az elkötelezett újságíró: közéleti ember. Ennek folytán ismernie kell más közéleti embereket. Az ő gondjaikat, tépelődéseiket, átvirrasztott éjszakáikat, terhektől roskadozó vállaikat, az egyik-cigarettáról-a-másikra-rágyújtásukat, lángolásukat, két-végén-égőgyertya-voltukat. Néha lekezelően említjük a „funkcikat” (valamint ők is minket), dehát aki az újságírást nem véletlenül műveli, aki nem apróhirdetés útján választotta ezt a pályát — és nem tudom, volt-e valaha efféle apróhirdetés —, az ha akarja, ha nem, maga is a közélet funkcionáriusa, mert benne él és alakítja. Az a stressz, amely bennünk munkál, az munkál őbennük is. Magyarországon néhány év alatt három minisztert és két miniszterhelyettest temettünk el, mindnyájukat szellemi és alkotó erejük teljében. Az államférfiakra jutó halálozási arány még rosszabb, mint a mienké. Tessék erre is gondolni néha.* Az egyik véglet tehát az avantgardizmus volna. A másik meg az, ha megvonnánk a vállunkat és azt mondanánk, sebaj, semmi jelentősége sincs a riasztó statisztikának. Van jelentősége. A tény a jelentősége. És ezen kell egy kissé eltöprengenünk. Hogy ha szakmai ártalom, akkor mi fán terem. És hogy mit, hogyan tehetünk ellene. Abból, hogy dolgozunk, szorgalmasan, és hogy tanulnunk kell állandóan, és hogy kinek-kinek szakterületét meg az irodalmat meg a magyar nyelvhelyességet meg egy-két idegen nyelvet ismernie, tanulnia kell, hogy lépést kell tartania, ebből nem engedhetünk. Gyönge legény meg leány nem alkalmas erre. Elmerengve a közgyűlési beszámolóhoz mellékelt szomorú listán, két közgyűlés közötti halottainkon, szemembe ötlött nekem, a napilap-újságírónak, hogy az én heti hatszor