Magyar Sajtó, 1975 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1975-01-01 / 1. szám

* * Soha meg nem elégedett? Tehát elégedet­len? — ahá, így állunk! Aki erre gondol, nem­csak téved, hanem rosszindulatú is, és félre­viszi a koránhalás témáját azokra a kevesek­re, akik — mondjuk ki — anyagi fogantatású és célzatú nyughatatlanságból űzik-vonszolják magukat. (Ámbár ha és ameddig jó újságíró munkát imigyen is lehet végezni, nem tisztes­ségtelen dolog pénzt is belekalkulálni a mun­kába.) Csak most nem erről van szó. Az új­ságírónak közlendője van, ezért ír. Közlendő­je van, de nem a pénzért, hanem a célért. A másik ok, amely az előbbivel egyazon na­pon elindított, egy kis ünnepség volt. A sajtó­napon, a MÚOSZ-székházban, az újságíró­akadémia ifjú hallgatóinak képviselői megko­szorúzták a Vörös Újság emléktáblát. Két re­mek fiatal, többük nevében. És ebben a szent pillanatban az az eret­nek gondolat jutott eszembe: tudják-e vajon ezek a fiatalok és társaik, hogy az egyik leg­korábban haló szakmával-hivatással jegyez­ték el magukat? Tudják-e, hogy hivatásunk varázsától nem lehet szabadulni? S aki ön­maga „szabadul”, az a lelke mélyén sosem volt újságíró, akit meg az élet sodor más te­rületre, hogy­ hogy szövetségi tag kíván ma­radni és mindörökre újságírónak vallja ma­gát; legyen bár pártfunkcionárius vagy író, magas állami hivatalnok vagy színházigazga­tó. Tudják-e tehát a pályakezdő fiatalok, hogy a korán elhalálozók hivatását választották? Nem tudják. Ha pedig tudják, felejtsék el. Mert ha nem felejtik el, még a végén — illetve ők már az elején — megsajnálják ma­gukat. És megsajnáltatják magukat. És ez nem rokonszenves vonás. Ne sajnáltassuk ma­gunkat, drága barátaim! Az önsajnálat ugyanis az elkülönülésnek, a szakmai fölénynek, az avantgardizmusnak egyik fajtája lehet. Nem mondom, hogy van ilyen, csak figyelmeztetni szeretnék, hogy le­het ilyen. Mert ha mi korán halók vagyunk és ezt tudatosan vállaljuk, sőt választjuk, ak­kor ugyebár áldozatot hozunk. És ezért övez­zen bennünket a társadalom hálája. Övezzen, de ne ezért. Hanem munkánkért, a belőle áramló erőért, tudásért, eltökéltsé­gért. Félő ugyanis, hogy a közhálára a korán ha­lás okán azok tartanának legelőbb igényt, aki­ket a fönt írottak: a munkájukból áradó erő, tudás, eltökéltség nem is jellemez. A mártírok nem készülnek mártírok lenni. S legtöbbjük, ha föltámadna, elcsodálkoznék önnön mártíromságán. Két véglettel szeretném tehát óvni kollé­gáimat a korán halandóság tárgyában. Az egyik, hogy abszolutizáljuk és tragédiát csi­nálunk belőle. Az előbb már említett elkülönülés amúgy sem volna igazságos, mert nem volna igaz. Sokkal egyszerűbb az igazság. Az igazi, az elkötelezett újságíró: közéleti ember. Ennek folytán ismernie kell más közéleti embere­ket. Az ő gondjaikat, tépelődéseiket, átvir­rasztott éjszakáikat, terhektől roskadozó vál­­laikat, az­ egyik-cigarettáról-a-másikra-rá­­gyújtásukat, lángolásukat, két-végén-égő­­gyertya-voltukat. Néha lekezelően említjük a „funkcikat” (valamint ők is minket), dehát aki az újság­írást nem véletlenül műveli, aki nem apró­­hirdetés útján választotta ezt a pályát — és nem tudom, volt-e valaha efféle apróhirdetés —, az ha akarja, ha nem, maga is a közélet funkcionáriusa, mert benne él és alakítja. Az a stressz, amely bennünk munkál, az munkál őbennük is. Magyarországon néhány év alatt három mi­nisztert és két miniszterhelyettest temettünk el, mindnyájukat szellemi és alkotó erejük teljében. Az államférfiakra jutó halálozási arány még rosszabb, mint a mienké. Tessék erre is gondolni néha.* Az egyik véglet tehát az avantgardizmus volna. A másik meg az, ha megvonnánk a vállun­kat és azt mondanánk, sebaj, semmi jelentő­sége sincs a riasztó statisztikának. Van jelentősége. A tény a jelentősége. És ezen kell egy kissé eltöprengenünk. Hogy ha szakmai ártalom, akkor mi fán terem. És hogy mit, hogyan tehetünk ellene. Abból, hogy dolgozunk, szorgalmasan, és hogy tanulnunk kell állandóan, és hogy ki­­nek-kinek szakterületét meg az irodalmat meg a magyar nyelvhelyességet meg egy-két idegen nyelvet ismernie, tanulnia kell, hogy lépést kell tartania, ebből nem engedhetünk. Gyönge legény meg leány nem alkalmas erre. Elmerengve a közgyűlési beszámolóhoz mellékelt szomorú listán, két közgyűlés kö­zötti halottainkon, szemembe ötlött nekem, a napilap-újságírónak, hogy az én heti hatszor

Next