Magyar Sajtó, 1978 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1978-01-01 / 1. szám
kell bizonyítani a hozzáértésüket, hanem (egyebek között tisztelt elődök példáján is tanulva) a szellemi élet lényeges alkotásait, valódi értékeit, a művészi alkotás sajátosságait kell felmutatni, értékelni, elfogadtatni. Felébreszteni az érdeklődést, megtanítani a művészi alkotások értésére, élvezetére, segíteni az élmény feltárásában, állást foglalni az igaz, a szép mellett — ez a kritikus igazi hivatása. S ha mindezt úgy teszi, hogy közben tükröt tart a szerzőnek, az alkotónak is, akkor ez a tevékenység egyszerre válik a művelődés és az alkotói ösztönzés szerves részévé. Már szó volt arról az előbbiekben, hogy az egyéni és a közízlés fejlődése lassan változó folyamat. Korántsem egyenletes, váratlan kitérőkkel, hosszadalmas megtorpanásokkal, fájó ellentmondásokkal kell számolnunk. Ez természetes, a társadalom ellentmondásaiból táplálkozik. Mégis, a tarka kép ellenére az elmúlt években kétségtelenül egészséges fejlődési tendencia tanúi vagyunk. Kérdés viszont, hogy a kulturális tájékoztatás — beleértve az újságírást — jelzi-e, felmutatja-e eléggé ezeket a pozitív változásokat a maguk sokszínűségében. Úgy tűnik, mintha a kulturális igény és az ízlésszint szenvedélyes vitáiban — az írásokban és a műsorokban egyaránt — nem kapnának jelentőségüknek megfelelő helyet a változást, fejlődést bizonyító motívumok, számok, tények. Főként a szélsőséges megnyilvánulásokról esik szó. A nagyon jó vagy nagyon rossz tapasztalatokat tartjuk többnyire érdemesnek a felmutatásra. Vajon miért kevésbé vonzó téma a csendes, a nem annyira látványos, de már a pozitív tendenciát erősítő kulturális öröm sokféle megnyilatkozása? Úgy látszik természetesnek vesszük a tartós, tömeges kultúrálódási kedvet, a rendszeres tanulást, a jó könyv, az olvasás iránti vágyat, vagy azt, hogy javuló életszínvonalunk hatására igényesebbek vagyunk az öltözködésben, a lakáskultúrában és még sok mindenben. Vajon mi a magyarázata annak, hogy többségében a kritika figyelmén kívül maradnak azok a területek, amelyeknek a tömegek ízlésének alakításában óriási szerepük van? Még mindig kevés tájékoztató, értékelő írást olvashatunk a rádió és a Tv számos fontos, jelentős kulturális műsoráról. Pedig tudjuk, hogy a lakosság szabad idejének nagy részét a televízió előtt tölti. Hogy ez jó, vagy rossz, ennek megvitatása más téma. De az a tény, hogy a rádió és a Tv művészi és szórakoztató műsorai naponta milliók gondolkodására, ízlésére hatnak, alakítják szemléletüket — kritikusainktól sürgetően követeli az előzetes tájékoztatást és az értékelő orientálást. És ugyanez áll az úgynevezett sikerkönyvek, vagy a tízezreket foglalkoztató műkedvelő művészeti csoportok tevékenységének értékelésére is. Az ízlésszint megítélését illetően az írások és műsorok hangvételében más problémák is kísértenek, így az arisztokratikus látásmód az egyik oldalon, és a műveletlenséggel összekacsintó „kultúrpolitikai szemlélet” a másik oldalon. Pedig senkinek sincs joga szemrehányást tenni olvasóinak, nézőinek, hallgatóinak azért, mert egy-egy stílusirányzat, életmű távol áll tőlük, vagy egyelőre még nem értik, nem ismerik fel az alkotó közlési szándékát. Célravezetőbb, ha arról szólunk meggyőzően, hogy az igazi kulturális értékek befogadásáért, megértéséért mindig meg kellett küzdeni, elmélyülés, erőfeszítés nélkül semmihez, így a művészet élvezetéhez sem lehet eljutni. Mire érdemes a tollat jól kihegyezni? A szellemi restség, a parlagiság, a demagógia leleplezése, tényekre alapozott elítélése és elítéltetése ad bőven írni valót. Azokat ostorozzuk, akik lehetőségeik ellenére a művelődést, a tanulást lebecsülik, nem készülnek tudatosan a művészetek befogadására, sőt sikket csinálnak a nemtudásból. Az ilyenek aztán a leghangosabbak, amikor új kezdeményezések, új hang, új forma, stílus megismeréséről van szó. De mindjárt itt a másik pólus: a sznobok újdonsághajszolása legalább enynyire veszélyes. Ez ellen is fel kell lépni — éspedig, ha valahol, hát itt egységes szemléletre van szükség. Hirdetni kell: bár lehetnek művészi eszközök széles körben azonnal érthetőek, ha nem tükrözik a valóságot, ha nem mond a mű lényegeset a mai kor emberének, akkor érdektelen az alkotás. De ugyanígy érdektelen, értéktelen az olyan — gyakran csak művészi divatot utánzó — produkció is, amikor a tartalmi, gondolati szegénységet meghökkentő formákkal, öncélú formabontással próbálják pótolni. Ilyen művészeknél aztán a kritikus hiába bíztat a mélységek megismerésére, a befogadásért indított küzdelem üresjárat, mert a forma csak a nagy semmit takarja. Aki felelősséggel ír vagy szerkeszt ilyenkor is megtalálja a módját az őszinte tájékoztatásnak, az elkötelezett orientálásnak. Remélem, kitűnik e sorokból a céljuk. Az, hogy a tömegkommunikáció különböző eszkö