Magyar Sajtó, 1983 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1983-09-01 / 9. szám

Még egy kérdéskört vetek fel, ez pedig a kritika szerepe a belpolitikai viszonyok ábrázolásá­ban. Sági elvtársnő már számonkérte, miért nem mernek a belpolitikusok is olyan bátran für­készve kérdezni, mint ahogy Chrudinák az arab politikusokat keresztkérdései alá veszi. Azt hi­szem, ez a szembeállítás nem egészen áll. Ugyanis a külpolitikában is tekintettel kell lenni sok mindenre; különösen, ha az ország elsőrendű érdekeiről van szó - még nyugati polgári poli­tikusok esetében is. Magam is készítettem néhány ilyen interjút, és mondhatom: ott is vannak kötöttségek. Izgulni kell, hogy az illető betartja-e a „játékszabályokat”, megmarad-e annak keretében, ami - az újságíró közbeszólása nélkül - leközölhető. Illetve nem veszi rossznéven a közbeszólást vagy a húzást. S ez teljesen természetes is. Abban a pillanatban, amikor együtt­működők kapcsolatáról, kooperációról van szó, elkerülhetetlen a szempontok kölcsönös figyelembevétele. Vagyis: a külpolitikában sem egészen egyszerű a dolog a kritikával és a vitá­val. Idehaza meg különösen nem az. Az elvtársak már említették: nem lehet interjúnak nevezni az olyan beszélgetést, amelyben az újságíró udvariaskodik, „alákérdez", orákulumként tiszteli az interjúalanyt. Mint ahogy nem lehet elfogadni azt a gyakorlatot, hogy a kritikus sajtót az állami titoktartásra való hivat­kozással kirekesszék. Nem tagadom, van eset, amikor fontos közérdek fűződik ahhoz, hogy ezt, vagy azt a kérdést most vagy így ne tárgyaljuk. Ez szerintem nem zárja ki, hogy együttműködve, jó kooperatív szellemben és mégis problémaérzékenyen feldolgozzunk s a nyilvánosság elé vigyünk mindent, ami oda való. Nem hiszek egy olyan munkamegosztásban, miszerint az egyik oldalon ül az újságíró, aki az igazságot akarja, a másikon pedig a felelős ember, aki az igazságot el akarja tussolni. Olyan viszonyra kell törekedni, amelyben emezek bátrabban fognak kérdezni, amazok pedig kevésbé lesznek gyanakvóak. Olyan munkastílust kell ki­alakítani, ahol az újságíró a p/v­ o/v-ellenérzések nélkül tekint a tisztségviselőre, az pedig nem úgy kezeli az újságírót, mint aki eleve ártani akar. Mit lehetne tenni, mit kellene nekünk javasolni, vagy kezdeményezni, hogy a helyzet ebben az értelemben javuljon? Paizs Gábor: Amit az újságírás taníthatóságáról mondtunk, az vonatkozik a kritikára is. A ma jelentkező társadalmi, politikai kérdések tömegére nem vagyunk kellően felkészülve. Csak három területet említenék meg, amelyen ez kimutatható. Nem magyarázzuk meg elég meggyőzően, miért tartjuk szükségesnek a szocialista hatalom minden áron való védelmét, miért tekintjük ezt elsőrendű közérdeknek. Nem tettük még eléggé világossá álláspontunkat a közösségi tulajdon dolgában, amelyet különösképpen a kisvállalkozások körül folyó, részben külföldről is befolyásolt vita tesz szükségessé. Nem magyaráztuk meg eléggé, hogyan értel­mezzük a teljesítmény szerinti elosztást, hogyan vesszük számba ennek következményeit az életszínvonal általános alakulásában. Ezek alapvető belpolitikai kérdések, amelyekkel a sajtó egészének kell foglalkoznia, a televízió híradóitól és a napilapok cikkeitől a folyóiratok j­emző tanulmányaiig. Néhány szót arról, hogy mit tehetünk. Határozatokkal bizony nem lehet a kérdést megoldani. De arra a politikára támaszkodva, amit 27 esztendő alatt a párt az országon belül és kívül foly­tatott, ennek az eredményeit felhasználva a mai, nehezebb vizonyok közepette is fent lehet tartani és fejleszteni a bizalmat. S ennek alapja ott van, hogy a párt képes maga felismerni és feltárni e hibákat, alakítani a gyakorlatot, változtatni a módszereken. Ha megvizsgáltuk volna tételesen a Resudió című kritikai írást, annak minden irritáló részét, rájöttünk volna arra, hogy mindaz, ami abban lényeges volt, már megjelent jóval előbb nyilvános pártelemzésekben. Ha jobban odafigyeltünk volna ezekre az elemzésekre, és a sajtóban kibontottuk volna azok tartalmát, a Resudió nem gyakorolt volna olyan hatást, nem zavarta volna meg a közvélemény egy részét, amely úgy érezte, most mondják ki először ezt meg azt az igazságot. Rényi Péter: Bevallom, sohasem éreztem igazán negatívnak a „Resudió"-vitát, nemcsak azért, mert Bertha Bulcsu írta, akinek hozzáállása - akárhány túlzás és félreértés volt is abban a cikkben - akkor is pozitív és tisztességes volt. Sőt, ezt a vitát kimondottan sikeresnek érzem ma is. S egy szempontból különösen tanulságosnak: megmutatta, hogy a vita mennyire felkelti a figyelmet, olyan kérdésekre irányítja az érdeklődést, amelyekre máskülönben nem figyeltek volna. Persze ahhoz, hogy ez a vita végül is rendkívül hasznos lett, hozzátartozott, hogy a szak­emberek sora megszólalt és helyre tette, ami nem volt a helyén. Paizs Gábor: Még két megjegyzés: az interjúnál az is kérdés, mennyire partner az Újság­­író. Döntő feltétel, hogy kellően felkészült legyen, tudjon vitázni, legyen állóképessége.

Next