Magyar Sajtó, 1989 (30. évfolyam, 1-25. szám)
1989-08-14 / 16. szám
► nem ebben a műfajban fejti ki a legszemléletesebben. Hátrafelé bátor publicisztika A publicisztikánk viszont - tapintatosan fogalmazva - egyenetlen; hátrafelé már bátor, előre még korántsem az igazi. A cikkek, riportok témája izgalmas ugyan, de a megírás módjában nincs semmi különös. S ez azért furcsa, mert a mai állásfoglalásos, tiltakozásos, felhívásos, egyetnemértéses időkben helyszűke miatt kevesebb jelenik meg belőlük, jóval több tehát az idő a gondosabb, alaposabb, magávalragadóbb megformálásra. Nem szeretnék illúziókban ringatózni: saját lapom rögvest kijózanít, miért kell határt szabni a reálisnak tetsző elképzeléseknek. Miközben a Magyar Nemzet külsőleg átalakult, belsőleg tökéletesen változatlan maradt. Szerkesztőbizottsága ma is egyszemélyes és titokzatos. Könynyebb megtudni, ki mit mondott a Parlamentben vagy az MSZMP Központi Bizottságának ülésén, mint azt, hogy miről tárgyalt a lap vezető testülete, arról nem is szólva, hogy ki miként foglalt állást. A nyíltság mintha a túl jól szigetelő szerkesztőségi falakon kívül rekedt volna. S ez azért baj, mert a lap látja a kárát: a többség kirekesztettnek érzi magát, ötleteire, javaslataira épp a vezetés nem tart számot. Némely ifjú titán például nem átallotta fölvetni a vezetők megválasztásának a megvitatását; végül is ha egy pártfőtitkárt, országgyűlési elnököt, minisztert, kormányfőt választanak, akkor egy szerkesztőnek sem szükséges „isten akaratából” mindhalálig uralkodnia. „Nincs már értelme semmiféle változtatásnak, hangzott a válasz, nemsokára úgy is áttérünk az elektronikus lapkészítésre, küszöbön áll a külföldi tőke bevonása, minden másként lesz.” Ezért csökkent egyebek között háromra az olvasószerkesztők száma (egyikük nyugdíjba ment), hiszen állítólag az új körülmények között ennek a munkakörnek is befellegzik, addig igazán ki lehet bírni a hatvanas évek szintjére visszaröppenve, egyúttal persze fügét mutatva a minőségi igényeknek. Miféle dilettantizmus ez? Netán nem is csak az, inkább ámítás. Az áttérés tudniillik a távoli jövő zenéje. Ha valamely csoda folytán ma hozzáláthatnánk, akkor is eltartana egy évig. De hol vagyunk még ettől? Addig mindenesetre jócskán van idő az „elektronikus álmodozásra”. Ebből ugyan sosem lesz minőségileg színvonalasabb újság, viszont - legalább a szerkesztőségen belül - minden marad a régiben. Hála szegény elektronikának ... Veszprémi Miklós 16 Egy amerikai a Magyar Hírlapnál Az Alerdrnck Alapítvány csereprogramjának keretében Denise Hamilton, a Los Angeles Times munkatársa kilenc hetet töltött a Magyar Hírlap szerkesztőségében. A hivatalos csere hat hétre szólt, ám Denise olyan jól érezte magát a lapnál (és az országban ), hogy kéthetes, európai körutazásra szánt szabadságát is a Magyar Hírlapnál töltötte, majd a Bush-látogatás miatt újabb egy hetet hosszabbított. Magyarországi tapasztalatairól a Magyar Hírlap számára hoszszabb interjút készítettem vele; ezúttal - monológ formájában - azt idézem tőle, amit itteni szakmai élményeiről mondott. Denise Hamilton egyébként 29 éves hölgy, egyedülálló, apja ír, anyja félig orosz, félig francia. Denise a Los Angeles Times 800 fős (!) újságírói stábjában a helyi politikával foglalkozik. - Mielőtt Magyarországra utaztam, felhívtam telefonon Baló Györgyöt, és megkérdeztem tőle, hogy milyen típusú computert használnak a Magyar Hírlapnál. Amikor nevetve azt mondta, hogy semmilyet se, őszintén szólva nem hittem neki. Kulturális sokk volt számomra meglátni az ötvenéves írógépeket a szerkesztőségben, az USA-ban legfeljebb múzeumban látni ilyeneket. Az egész szerkesztőség egy amerikai diáklapra emlékeztetett: kezdetleges körülmények, mindenki más, megélhetést biztosító munka után szaladgál, és állandó a szervezetlenség. Legmaradandóbb élményem, amikor láttam egy újságírót, aki egyszerre négy telefonkészüléken próbált vonalat kapni és telefonálni — hiába. Húsz hívásba kerül, amíg az ember eléri azt, akit keres. Csoda, hogy még éltek, és nem kaptak mindennap infarktust vagy agyvérzést. De másfelől az emberek a szerkesztőségben nagyon kedvesek, intelligensek, kreatív személyiségek. Tetszik, hogy az újságírók a Magyar Hírlapon kívül máshova is dolgozhatnak. Mészáros Tamás kollégád színházban rendezett egy Koestler-darabot amíg itt voltam, te írsz az Élet és Irodalomba, ahogy mondták, és a lap kreatív szabadságot ad a munkatársainak. Biztos vagyok benne, hogy ettől személyükben felfrissülnek és sokoldalú munkásságuk presztízst ad a Magyar Hírlapnak is. Az Egyesült Államokban egyáltalán nem hisznek abban, hogy az újságíró fejlődhet a lapon kívüli munkákban: mi „gyári újságírók” vagyunk, úgy dolgozunk a lapnál, mint más a gyárban. Az biztos, hogy az Egyesült Államokban teljes a sajtószabadság, nálatok azért ez ma sincs teljesen így. Amikor a kommunista párt (az MSZMP) megválasztotta a „négyek bandáját” (az elnökséget), nagyon meglepett, hogy a Magyar Hírlapban semmilyen kommentár sem jelent meg róla, és az én kommentáromra se tartottak igényt. Különös, hogy egy lap semmilyen saját konklúziót ne vonjon le egy ilyen fontos döntésből, és csak a hivatalos közleményeket hozza le. Ez még nem a teljes sajtószabadság. Nagyon jó volt belülről látni egy napilap életét, jól döntött Baló György, amikor a Magyar Hírlaphoz közvetített. Többet tapasztaltam, mint egy amerikai átlag-újságíró, aki beszél két ellenzékivel, két hivatalos politikussal, két üzletemberrel és ki se teszi a lábát a Forum Hotelből. Csak ne akarnátok mindenáron olyanok lenni, mint a nyugatiak, úgy jó ez a nép, amilyen. Nem örültem, amikor mindig azt hajtogatták nekem, „itt persze semmi sem működik”, mert a kultúra például fantasztikusan gazdag, nem úgy, mint az Egyesült Államokban, amely unalmas ország. Meglepett, hogy a politikusaitok sokkal nyíltabbak és őszintébbek, mint az Egyesült Államokban. Akárkivel beszélgettem, nem csak „nyilatkoztak”, hanem a gondolatukat is elmondták. Kádár János halálának napján a Parlamentben voltam, s ahogy kiszálltam a liftből, megláttam, hogy Németh miniszterelnök éppen beszállni készül. Gyorsan visszaléptem a liftbe, és egy villám-bemutatkozás után kérdezni kezdtem. Azonnal és angolul válaszolt nekem, ez nagyon tetszett. De amíg az ember egy titkárnőn keresztül eljut telefonon valakihez, hát az elképzelhetetlenül nehéz. Beleszerettem Magyarországba, tény. Szeretnék visszatérni hosszabb időre, mint a Los Angeles Times budapesti tudósítója, talán sikerül. Budapest csodálatos város, sokkal szebb, mint Bécs, kulturáltabb és barátibb, és az ország is sokkal érdekesebb meg rokonszenvesebb, mint Ausztria vagy Németország. Hegyi Gyula