Magyar Sajtó, 1989 (30. évfolyam, 1-25. szám)
1989-04-10 / 7. szám
A TV2 három hónapja A világ televízióira jellemző, hogy állandó változásban vannak. Kiköveteli ezt a folyamatosan formálódó kommunikációs környezet, a már unalomig emlegetett „kihívások” és egy igen sajátos ok, mely a nyolcvanas évekig többnyire monopolhelyzetű állami televíziókra volt jellemző. Az ott felnövekedett munkatársak nemigen tudnak máshová menni dolgozni, ott nehezebb „egyik laptól a másikhoz” igazolni, házon belül zajlik a munkahelyváltás, Így aztán az állami televíziók fejlődése a világon mindenütt függ attól is, hogy vannak-e éppen „szabad” személyek új, vagy megoldatlan feladatokra. E sorok írója húszévesen kezdett el a tévében külsőzni, majd 1969-ben A HÉT alapítójaként indulva az újságírói munka szinte valamennyi válfajával megpróbálkozott. 1979-ben, mikor a műsor mélypontján már értelmetlennek látta a további küzdést, elvonult, és cselekedetét a mai szomorú divatnak megfelelően remekül kamatoztathatná, mert hét éven át nem lehetett képernyőre csábítani. Közben szerencsére megismerkedett a televíziózás másik nagyon fontos oldalával, a műsorkészítés után az importműsorok beszerzési rendjével, ugyanis a Filmfőosztályra került. 1985 végén „Hétvége” címen negyedévenként újra képernyőzni kezdett, majd 1988 végén, elfogadván a kihívást, elvállalta a TV2 igazgatói posztját. A falak ugyanolyanok, a keretek tágabbak A TV2 és anyavállalata, a TV 1 születése túlontúl gyorsan történt, de ezt a gyorsaságot el kellett fogadnom, ha szakmailag berzenkedtem is. Tény, hogy a tétován bukdácsoló MTV számára már nemigen maradt más lehetőség. Vagy belevág egy, a korábbihoz képest radikális változásba - bár sokan ezt a mostanit is igencsak szelíd lépésnek tartják - vagy megint vált, mondjuk három főosztályvezetőt és két igazgatót, és minden marad a régiben. A mostani szétválást én határozottnak, de korántsem teljesnek ítélem. Végül is ez volt a meghirdetett cél. Egy televízió két, nem kereskedelmi csatornája. A TV1 megmaradt a hagyományos intézményi falak és keretek között. A TV2 számára a falak ugyanolyanok, a keretek tágabbak. Amikor 1988. szeptember 1-jén, némi vívódás után elfogadtam a megbízatást, a következőt vállaltam: élére állok egy új típusú kísérletnek, egy magazinkeretbe ágyazott műsorfolyamnak, mely keret segít az egységes stílus megteremtésében, a szétzilált műsorrend egységesítésében. A nap délutáni, koraesti szakaszában a könnyebb tónust terveztük, az esti időszakban a komolyságot. Stabil műsorrendet alakítottunk ki, melyben a néző tudja, hogy mikor mit várhat, de ugyanakkor mégis terveztünk egy állandó zsákbamacska-jelleget is, mely hozzánk köti a nézőt. Az új vállalkozás, a tervek szerint - és most már a valóságban is - részben mentesítette a televíziós technikát az óriási nyomás alól, mert a teljesen száműzött élő adásokat ismét feltámasztottuk, méghozzá egy minimális stábbal, ahol a kollégák többes munkakörben dolgoznak, amit talán egyszer külön engedélyek és kiemelések nélkül is meg tudunk fizetni. Napi másfél óra A kísérlet nem volt előzmények nélküli és ezeknek magam is részese voltam. Ilyen volt korábban a Hétvége és lezajlott egy 11 napos próba, MTV Plusz néven, mely segített felmérni a hirdetők hajlandóságát is. A még ma is hihetetlennek tűnő négy hónapos előkészítés után, melyben fő segítőim Román Péter, Peták István és Born Ádám voltak, 1989. január 2-án nekivágtunk a műsornak. Most a műszakiakkal együtt kilencvenen vagyunk és a televízió műsorából napi majd másfél órát állítunk elő magunk. A többi időben „befogadó” tévéként működünk, és várjuk, sugározzuk a társosztályok előállította felvett vagy élő adásokat. Igyekszünk gazdálkodni a töredék pénzből, amit a tévé egyre szűkülő költségvetése biztosít, próbálunk eligazodni a mindmáig kissé tisztázatlan intézményi jogkörök útvesztőiben és reménytelenül keressük a sosemvolt infrastruktúra fix pontjait. Hogy ez nagyjából így lesz, azt előre lehetett sejteni. Hogy emellett nézettségünk szépen növekszik, és ez nem az 1-es program kárára történik, az pedig kifejezetten öröm. Számítottunk az első napok nézői bizalmatlanságára és kritikai kivárására. Három hónap után azt látjuk, hogy nagyon sokan szeretnek bennünket és a TV2-nek van saját tábora. Terveink tehát részben megvalósultak. De olyan mozzanat is volt, amely nem egészen így szerepelt eredeti elképzeléseinkben. Kezdettől fogva rögeszmém volt a késő esti élő vitaműsor megalkotása, melyhez címet is kiötlöttem: Napzárta. ( Most sajnálkozva kell megállapítanom, hogy e nyelvi lelemény helyett mindenki csak ezt kérdi: „Mi lesz ma a zippzárban?”) Csakhogy tavaly szeptemberben még nemigen látszott, hogy miféle politikai áramlatok, vélemények és indulatok kérnek, nem egy esetben követelnek maguknak helyet e kései órán. Január első hétfőjén még abban a hitben éltünk, hogy hét napzárta közül legalább három a vidámságé, a szórakozásé lesz. Nem így történt, a késői sáv plitizálódott, teret adván korábban epernyőre nem került nézeteknek is. Arra mindenesetre vigyázunk kollégáimmal, nehogy valami újfajta ízlésterror kerítse hatalmába a képernyőt, amely most mindent a napi aktualitások és események azonnali interpretációjában lát kötelezően megvalósítandónak és elvet mindent, ami szórakoztat, kikapcsol, ami a gyerekeknek szól, ami a játékosságra nevel, ami segít bemutatni, hogy a budapesti politikai mozgásokon kívül is van élet. A kritikák kereszttüzében Furcsa fintora az eseményeknek, hogy miközben az MTV történelmének egyik legnagyobb változásán esett át, elértek át az elmúlt évek során felgyülemlett kritikus vélemények összesűrűsödött hullámai. Szívesen hinném, hogy a nemegyszer jelszavakká alakított elítélő megnyilatkozások nem a jelenre vonatkoznak, de ha egy televíziós egy percig is abban a hitben él, hogy társadalmi méretekben tartós elismerés övezi, akkor már régen kilépett az intézményből és átment a filmgyárba vagy egy újsághoz. Az ittmaradottak pedig a kritikák kereszttüzében, titokban abban reménykednek, hogy a szimbólumok elleni csatározásokat, naiv elvárásokat majd felváltja a tényleges okokat feltáró, okos, értelmes dialógus, melyben a tévések is tevékeny részt tudnának vállalni, nemcsak „napzártakor”, de napközben is. A nézők persze eközben teszik a dolgukat. Nézik a két műsort, olykor örvendeznek, olykor bosszankodnak, de összességében kedvezően reagáltak a tévéműsor egész szerkezetét érintő változásokra. Az „újítások” elleni kezdeti levelezést nagyon hamar felváltotta a konkrét műsorokra tett reagálások sora, s ez azt jelenti, hogy elfogadtak, nagyritkán szeretnek is bennünket. Ennél többet televíziós nem is kívánhat. Horvát János